//Egy izgága költő
Jevgenyij Jevtusenko a 60-as években #moszkvater

Egy izgága költő

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a szovjet irodalmi celeb, Jevgenyij Jevtusenko budapesti kalandjait idézi fel.

Jevgenyij Jevtusenko a 60-as években #moszkvater
Jevgenyij Jevtusenko a 60-as években
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Zöldfülű külügyér voltam, amikor 1974-ben először járt Magyarországon. Igazi irodalmi sztárként érkezett. Otthon és szerte a világon megszokta, hogy százak, ezrek előtt lép fel, lett légyen az a moszkvai Műszaki Főiskola nagyterme vagy egy stadion.

Jevgenyij Jevtusenko a szovjet líra egyik legértékesebb exportcikke volt, a nagy nyugati beat nemzedékhez fogható. Próbáltam felkészülni belőle. Az csak természetes, hogy a részképzésen a vlagyimiri főiskolán töltött egy esztendő alatt őt nem oktatták. 1968 augusztusában ez szentségtörés lett volna. Jevtusenko pedig, amikor a szovjet csapatok bevonultak Prágába (és a magyar hadsereg alakulatai a mai Szlovákia területére) versben állt ki a „prágai tavasz” mellett, s volt bátorsága kijelenteni,

„a tankok Husz János, Puskin, Petőfi testén gázolnak át”

Persze volt egy másik irodalomtörténet is, melyből azt olvashattam ki, hogy létezik a sztálini személyi kultuszt követő „olvadás” költői triumvirátusa: Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Rozsgyesztvenszkij. Évtizedekig voltak az orosz költészetért rajongók bálványai. Ma már talán csak kevesek emlékezetében élnek. A csillagok kihunytak. Maradtak a kötetek a könyvtárakban vagy az egyre ritkuló versbarátok polcain.

„Igazi fenegyerek volt úton Budapest felé”

Izgalmas fiatalkorral a háta mögött. A háború végeztével a transzszibériai vasútvonal egyik állomásáról, a Moszkva és Vlagyivosztok között éppen félúton levő Zima kisvárosból érkezett Moszkvába. Rossz diák, a költői pályához akkoriban elengedhetetlen „íróiskolából” renitens viselkedéséért kicsapják. Mert Oroszhonban „a költő több mint költő”, küldetése van. Jeszenyinnek, Majakovszkijnak, Bloknak és társainak hatalmas rajongó tábora volt, színháztermeket töltöttek meg felolvasásaikkal. Irodalmi celebek voltak a szó mai és legnemesebb értelmében. Azzal a különbséggel, hogy volt mögöttük esztétikai minőség. És emberi tartás. Elmesélte, később prózával elegyített poémájában, a „FUKU”-ban megírta, hogy

„a kulturális politika korifeusai a fejüket fogták, a hátuk borsódzott, ha meghallották a nevét”

1974-ben ékezett, tizenhat évvel a Tűztánc antológia megjelenése után, melyben az 1956 után indult új költőnemzedék akart valami mást, újat. A hetvenes évekre nagyot fordult a világ, a hétköznapi megalkuvások és csalódások sajátos egyvelege nem kedvezett a közéleti lírának. 1970-ben tragikusan elhunyt Váci Mihály. Az antológia tagjait szétszórta a konszolidáció. Lapokhoz, kiadókhoz, kulturális posztokra kerültek, talán az irodalomtörténet is elfeledkezett róluk. Már nem volt etalon az elkötelezettség, a társadalmi kérdések felvállalása. Ugyan voltak még magányos harcosok, a minden terepen közönséget toborzón fellépő Ladányi Mihály, a „maszekvilág ostora” és Garai Gábor is fel-felemelte szavát verseiben, bár ismerte József Attila intését, „a költő hasztalan vonít”. Talán nem is olyan hasztalan.

Én meg ott álltam az akkor még mutatós Népstadion félköre előtt, s elhűlve hallgattam a vendéget: „Itt kellene fellépni”.

Nem hittem, hát persze hogy nem, hogy képes magával ragadni ezreket. Azután fordult a kocka. A Ménesi úti kollégiumban felforrósodott a levegő, amikor válaszolt a jövendő értelmiségiek pimasz kérdéseire, majd elnyerve rokonszenvüket, szavalni kezdett. Az akkor még létező Egyetemi Színpad terme is zsúfolásig megtelt kíváncsi egyetemistákkal.

„Zsenya – mert megengedte, hogy így szólítsuk – szenvedélyes ember volt”

Egy nap a Hilton szállóban foglalt lakosztályában dühöngve fogadott. „Az aljasok” – sziszegte. Moszkvai híve telefonon értesítette a pártesztéták újabb támadásáról. Repült a narancs a kikészített tálból. Vastag volt az ablaküveg, szerencsére nem tört be.

– Gyere, keverek neked egy coctailt.

A bárpultos pincér nem ellenkezett.

– Megteheti, de fizesse ki az alapanyagokat. Üvegenként…

Már nem emlékszem, mit kutyult össze. Márkás italokat, kéthavi fizetésnyit öntötte egybe. Nagyot nyeltem. Maradjunk annál, a Jevtusenkó-coctail nem lesz adalék az életrajzában.

Elrettentő volt a kávéházi találkozó magyar költőbarátaival. A kifinomult környezet láthatóan nem volt ínyére. Kifelé menet haragosan odahajított egy százast a magas és karcsú, elegánsan öltözött fiatalemberre bámuló ruhatáros néninek.

Röptében kaptam el a piros hasút s átcseréltem egy zöld hasú tízesre.

Az utcán értetlenül meredt rám: „Iván, ez mi volt…”

– Ennek az asszonynak a tízes is komoly pénz. Ne alázzuk meg…

Hallgatásba burkolózott, értette a hétköznapi emberek morálját. Mint mindig pályafutása során.

Éjszakai taxizás Budapesten. Zsenyán ezerdolláros öltöny: fehér-halovány rózsaszín csíkos zakó, hasonló tónusú, kék csíkos nadrág. Csillogó, ötszáz dolláros cipőjéhez foghatót addig még nem láttam.

– Kérdezd meg a taxist, látott-e már ilyen öltönyt?

Az idős sofőr – évtizedeket töltött a Főtaxinál -, hátra fordult, majd pesti vagány-módra elnevette magát:

– Láttam különbet is. Egyszer egy urat egy szál alsó gatyában vettem fel, így menekült barátnője lakásából… megjött a férj…

 „Zsenya elnevette magát, és eltűnt a pesti éjszakában. Csak másnap délelőtt találtam rá. Frissen, üdén indult a pártközpontba, ahol kíváncsiak voltak rá”

Tíz évvel később találkoztam vele ismét. Sorra haltak az SZKP főtitkárai. Egy év és színre lép Gorbacsov. Nincs extravagáns öltöny, viszont még nagyobb az irodalmi és közéleti elismerés. Találkozások Fidel Castróval, Nixonnal, kiállás Salvadore Allende mellett, amerikai látogatások. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában százak hívják ki újból és újból a színpadra, egy egész estét ajándékozott életéből budapesti híveinek.

Ekkor derült ki, hogy fotósnak sem utolsó. Az Ernst Múzeumban készen összeállított kiállítás várta. Az már csak természetes, hogy elégedetlen volt vele.  „Hol van az a 15 színes fotó, szibériai bábuskák portréi, amelyeket két napja küldtem. Másodlagos, töltelék anyag került a falra”. Nyomban felpezsdült az élet. A Műcsarnok raktáraiból előásott 15 felvétellel vágtattunk vissza a múzeumhoz. A múzeumőr nénik és a műszakiak kórusban ígérték, lesz üveglap, rajzszög, alátétpapír, minden úgy, ahogy ez a nagyra nőtt, izgő-mozgó fickó akarja. A Mátyás Pincében együtt ebédel a Magyar Fotóművész Szövetség feledhetetlen elnökével, Rév Miklóssal. A hazai fotográfia egyik nagyágyúja, Féner Tamás segít „gatyába rázni” a kiállítási anyagot. Keleti Éva gépe folyamatosan kattog az eseményeken.

„És jön a „Budapest by Night” a kedvéért iderepült Klaus Maria Brandauerrel, soron következő filmjének szereplőjével”

Később nehéz évek virradtak a Szovjetunióra. Zsenya beállt a „peresztrojka” mögé. Megdöbbentő önvallomásai sorra látnak napvilágot. ”Miért harcoltunk? Nem voltunk a szovjethatalom ellenségei, mégis ellenségekké akartak tenni saját országunkban. A szocializmus romantikusai voltunk, fel tudják fogni? S mindaz, ami 1968-ban Prágában történt, megrendített, mert úgy láttuk, hogy ott egy emberarcú szocializmusért harcoltak, olyanért, amilyent mi is akartunk. A prágai tavasz eseményei a hatvanas évek nemzedékének reményeit foszlatták szét.”

„Keserű beismerés. Talán ez is késztette 1991-ben arra, hogy elhagyja a peresztrojkával leszámoló, Jelcint hatalomra juttató Oroszországot”

Bár gyakran hazalátogatott, életének hátralevő részét, mint egyetemi tanár az oklahomai Tulsa városában töltötte orosz nyelvtanár negyedik feleségével. És járta a világ egyetemeit, mindenütt szívesen fogadták, előadott, fellépett. Még arra is volt energiája, hogy a Moszkva környéki írói azíliumban, Peregyelkinóban, ahol a triász másik nagy tagja, Voznyeszenszkij élte le utolsó éveit, felépítse saját múzeumát.

Két éve hagyott itt minket, emléke velünk maradt.

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.