//Egy elfeledett melódia
„Darabjaival azonban nincs könnyű dolga. Főképp azért, mert éles társadalmi kérdéseket feszeget, ami nem éppen jó ajánlólevél a személyi kultusz éveiben” #moszkvater

Egy elfeledett melódia

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a már 10 évesen Makszim Gorkij figyelmét verseivel felkeltő Leonyid Zorinról mesél, akinek klasszikus színdarabja, a „Varsói melódia” bejárta a Szovjetunió és a világ színpadait. Az elrendeltetés drámájáig azonban Zorin nehezen jutott el, éles társadalmi kérdéseket feszegető darabjai miatt meggyűlt a dolga a hatalommal. Ezután némileg visszavesz a hangerőből, inkább a belső, emberi momentumokra koncentrál. Ennek a törekvésnek a gyümölcse a határokon átnyúló szerelem története, a „Varsói melódia”.

„Darabjaival azonban nincs könnyű dolga. Főképp azért, mert éles társadalmi kérdéseket feszeget, ami nem éppen jó ajánlólevél a személyi kultusz éveiben” #moszkvater
„Darabjaival azonban nincs könnyű dolga. Főképp azért, mert éles társadalmi kérdéseket feszeget, ami nem éppen jó ajánlólevél a személyi kultusz éveiben”
Fotó:EUROPRESS/Ekaterina Chesnokova/Sputnik/AFP

A magas ablakokon dupla függöny. A szövet megszűri a budai Mártírok útjának zajait. A hímzett csipke cirádás árnyéka kirajzolódik a szemben lévő falon. Hűvös, monoton utcazajjal aláfestett csend. Polgári lakás, koloniál bútor, süppedős szőnyeg. Idős hölgy velem szemben. Kis akcentus, ismerős, orosz.

„Egy magyar katonatiszt 1942 háborús poklából orosz asszonyt hoz feleségnek”

Megküzd a Horthy-korszak ellenérzéseivel. Majd a „fényes szelek” időszakával. Hiába orosz az asszony, a férj múltja nem makulátlan. S miatta a gyanú légköre fojtogatja a nőt egykori, áttelepült honfitársai között. 1956 újabb próbatétel. Az asszony megözvegyül, magára marad fájdalmával. Az élettörténetét feldolgozó kisregényt – szovjet szerző művét – egy vidéki folyóirat számára fordítottam le. Nem lett szenzáció, akkor már nem volt az. Benne voltunk a peresztrojkában, erősebb ingerek csábították az olvasókat. Ültünk, néztük egymást. Szótlanul. Többet nem találkoztunk…

„Ám a történet, vagy valami hozzá hasonló, két évtizeddel korábbtól már ott motoszkált bennem. S lett része életemnek”

1969 tele. Vlagyimir, a régi színház. Ma bábszínház, a városi társulat modern épületbe költözött. Orosz egyetemista kolléganőm – később feleségem – mellettem toporog: a csizma és a divatos miniszoknya között kikandikáló térde vörös a fagytól. A 1848-ban emelt épület melege magához téríti. Az előadás, melynek kezdést jelző csengőszavára várunk, előlegezi majdani életünk kátyúit.

„A darab három találkozás története.  Az első. 1946-47 tele Moszkvában. A borásznak készülő Igor és az énekesnőnek tanuló lengyel Helén kapcsolatának kivirágzását kettévágja a törvény”

A második felvonás 10 évvel később Varsóban. Igor már családos, Helén énekesnő, férjezett és sohasem utazik fellépésre a Szovjetunióba – fél egykori kapcsolatuk emlékétől.

Igor úgy érzi, nincs mit tenniük: „Így alakult az életünk. Szembe kell vele néznünk. És mert nem üvöltök fájdalmamban, még nem jelenti azt, hogy minden olyan egyszerű”.

Újabb 10 esztendő. Moszkva. Helén vendégszerepel. Zenekritikus férje már eltűnt az életéből, magányos. Igor is elvált. Akár össze is házasodhatnának. A nő nem tudja végigmondani, színpadra hívják.

„Igor magányosan áll a Herzen és Ogarjov utca sarkán, utolsó moszkvai randevújuk színhelyén, és az jár a fejében, kíméletlenül nehéz nap vár rá, soha semmire nincs ideje. Milyen jó, hogy nincs. A függöny lehull…”

A kétszemélyes kamara darabot később Budapesten is megnéztük. Törőcsik Mari színházi karrierjének első állomása volt a Katona József Színházban. Moszkvában a Vahtangov Színházban állították színpadra. A lányt az a Julia Boriszova játszotta, aki most 95 évesen rangidős az orosz színésznők között. Feledhetetlen, elég, ha a nagyszerű Dosztojevszkij film-adaptáció, „A félkegyelmű” Nasztaszja Filippovnáját  idézzük fel. S az ifjút, akinek szerelmét kettévágta a történelem, az a Mihail Uljanov játszotta, aki III. Richárdtól Sztálinig, Pontius Pilátustól Leninig a világtörténelem szinte összes nagy alakját megformálta, és még Sólem Alechem „tejesemberét” is hitelesen tudta megjeleníteni.

„Leonyid Zorin (1924-2020) klasszikus színdarabja a <Varsói melódia> bejárta a Szovjetunió és a világ színpadait. Varsóban, Kijevben egyhamar aligha fogják játszani. Moszkvában a Városi Tanács Színházában most is műsoron van”

Darab viszontagságos Canossa-járás után jutott el a bemutatóig. A szerző szavai magyarázat rá:

Az elrendeltetés drámája. A szerelem halálra van ítélve, mert a hatalom képes széttiporni a maga gőzhengerével. S miután elvégezte dolgát, elégedetten dörzsöli kezét elhamvadt tested és érzéseid felett. A két ember végül találkozhat. Összeköthetnék életüket. De már nincs mit. 

Folytak a darab próbái a Vahtangov Színházban Ruben Szimonov irányításával 1967-ben, amikor a nagyhatalmú cenzorok leállították, azt követelve, hogy húzzák ki a darabból az utalást az 1947. február 23-án életbe lépett, a külföldiekkel való házasságot tiltó törvényre. Ha megteszik, az egész konfliktus, és vele az előadás értelmét veszti.

„A színháziak – dramaturg, rendező – addig ügyeskedtek, míg egy talpraesett címváltoztatással sikerült a bemutatót megmenteni. Nem ez volt a szerző első összeütközése a mindenható kulturális vezetéssel”

Leonyid Zorin Bakuban, művészcsaládban született 1924-ben. Édesanyja operaénekesnő. 10 éves korában megjelent verseiről Gorkij ír elragadtatott cikket a Pravdában. Ekkor adják ki a kis Leonyid első kötetét. A nagy író két év múlva gyanús körülmények között távozik az élők sorából, ám az ifjú tehetségnek többé már nincs szüksége felfedezője támogatására. Pályája egyenesen ível felfelé. Sihederként, eredeti nevén (Zalcman) librettókat ír az azerbajdzsáni operaház számára. Még gyerekemberként egy sor azerbajdzsán költő művét fordítja oroszra, s átültetésében jelennek meg a klasszikus perzsa költő, Nizámi versei. 17 évesen mutatják be Bakuban első színdarabját. 18 éves, amikor felveszik a Szovjet Írószövetségbe. Kitüntetéssel végzi a bakui egyetem bölcsészkarát.

A háború után már, mint Leonyid Zorin költözik fel a fővárosba. Noha ekkor indul meg a harc a kozmopolitizmus ellen, írói kibontakozását ez nem gátolja. Nagynénje lakásában kap albérletet, és fiatal éveit húsz évvel később „Pokrov kapu” című színművében örökíti meg.

„Darabjaival azonban nincs könnyű dolga. Főképp azért, mert éles társadalmi kérdéseket feszeget, ami nem éppen jó ajánlólevél a személyi kultusz éveiben”

És az sem segíttette túlságosan előmenetelét a hivatalos elismerés hierarchiájában, hogy egyik első darabjában, az „Őszinte beszélgetés” -ben a korabeli, túlburjánzó bürokráciát vette célba.

Az igazi és némileg botrányos bemutatkozás egy újabb színmű, „A vendégek”. Szinte minden korábban elnézett bűnét a szemére veti a darabra össztüzet nyitó kritika. „Bírálja a szocialista közállapotokat, kétségbe vonja a kommunista erkölcs primátusát, és még attól sem riad vissza, hogy bemutassa, miként torzítja el a hatalom a személyiséget–  mindenki tudta, hogy a vezetőkről van szó” – ez csupán rövid felsorolása vétkeinek.

A kor egyik legnagyobb példányszámú irodalmi fóruma, a Lityeraturnaja Gazeta szerint Zorin hamis vádjaival az egész szovjet társadalmat megsértette. Sztálin már nem élt, de Berija még hatalmon volt. A tetemre hívás az Írószövetségben folytatódik, ahol természetesen elítélik a szerzőt. És a darabot egy előadás után betiltják. Két évig Zorin a szovjet drámaírás „fekete báránya”. A legszelídebb bélyeg, amit ráütöttek az volt, hogy rágalmazó.

„Az intézkedés hatása olyan sokáig tart, hogy csupán a peresztrojka éveiben merik a darabot újra a közönség elé vinni”

Zorin ezután némileg visszavesz a hangerőből, inkább a belső, emberi momentumokra koncentrál.  A „Ragyogó május”-ban a második világháború végét idézi meg, nem a megszokott patetikus módon. Hősei egy vasúti kocsiban emlékeznek a nehéz esztendőkre. Van, ki arra, hogyan vállalta a megpróbáltatásokat, más arra, hogyan úszta meg az embert próbáló éveket. Kazanov százados szeretné elfelejteni, hogy halálfélelmében még árulásra is kész lett volna, ám a sors megóvta ettől. A rádiós Tánya szomorúan veszi tudomásul, hogy frontbéli szerelmét a háború végeztével otthon asszonya és gyermeke várja.

1965-ben újabb izgalmas „színházi kaland”. Zorin „Római vígjáték”-át a Tovsztonogov vinné színre Leningrádban. A személyi kultuszt bíráló darab nem jut tovább a főpróbánál. Indok: a hatalom és értelmiség viszonyának inkorrekt ábrázolása. Ekkor lépett Moszkvában, a Vahtangov Színházban Ruben Szimonov. Színre viszi a darabot. Az ő rendezése száz előadást élt meg, miközben Tovsztonogov, aki jobbnak látta, ha nem rontja viszonyát a hatalommal, elfeledkezett a színműről. Pedig akik látták azt az egyetlen előadást, váltig állítják, hogy az volt Tovsztonogov legjobb rendezése. A leningrádi színházban vitát folytatnak a darabról. Gyorsírásos jegyzőkönyve kordokumentum arról, kinek volt igaza.

„És ekkor tűnik fel a színpadokon a <Varsói melódia>”

Zorin később elismeri, a történet banális, ezrével akad hozzá hasonló. Darabja mégis felrázta a közönséget: mindenki átélt hasonlót, mindenki szeretett valakit, voltak boldog pillanatai az életében, és érezte azok törékenységét. Egy pillanat, és a boldogság semmivé lesz. És nem tudjuk miért. A hatalom az oka, vagy mert ilyen az élet, ami a hatalmat életre hívja? Egyik kortársa megjegyezte: meg kell szenvedned, ha valami érdemlegest akarsz írni.

Zorin az 1980-as évektől mind gyakrabban tér át a prózára, de darabjait, filmjeit ma is játsszák. Az orosz ifjú és a lengyel lány története élő és intő példa, életünk és vele a  boldogság, főként, ha határokon át ível, törékeny, vigyázzunk rá. Ne hagyjuk elveszni, ahogy emberségünket sem. Aki tud oroszul, élvezheti a darabot az 1969-es, klasszikus szereposztásban.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.