Kezdőlap » Társadalom » Dovgany, az orosz vodkakirály
Vlagyimir Dovgany #moszkvater

Dovgany, az orosz vodkakirály

„A mi „új oroszaink” tolvajok, akik sem árut nem állítanak elő, sem szolgáltatást nem nyújtanak, sem pedig szellemi terméket nem hoznak létre. Csak rátették a kezüket a gázra, olajra, aranyra, ásványkincsekre” – mondta már a ’90-es évek közepén Vlagyimir Dovgany

Vlagyimir Dovgany #moszkvater
Vlagyimir Dovgany

A ’90-es évek második felének egyik legismertebb üzletembere volt Vlagyimir Dovgany. Fényképe a vodkától a teán át a csokiig termékek soráról nézett ránk. Mintegy ezer árucikk jelent meg a Dovgany márkanév alatt. Alulról indulva, buktatókon át küzdötte fel magát a csúcsra, de sokakkal ellentétben nem felejtette el, honnan indult. Talán ezért állt rá a beszélgetésre oly könnyen a sikerei csúcsán is. Ekkor, 1997 végén is két lábbal a földön járt, s biztos voltam benne, hogy nem fog eltűnni a süllyesztőben. A ’90-es évek Oroszországát a ’30-as évek elejének Amerikájához hasonlította, s arról álmodott, hogy tíz év múlva világszerte ismert üzletember lesz.  „Aki csak a rabláshoz ért, az most már elbukik” – mondta, de aztán jött a 1998-as válság, amely e pozitív szemlélet ellenére elsöpörte a Dovgany márkát és üzleti birodalmat is. Pártot alapított, de ez sem jött be, aztán egészen 2011-ig egy internetes céget irányított, majd azóta üzleti tréningeket tart és könyveket ír. Látlelet a ’90-es évek második felének már csak félig vad kapitalizmusáról és az „új oroszok” világáról. Kezdődjék az időutazás.

Oroszországról a ’90-es évek közepén szerte a világon elsősorban a szegénység jutott az eszébe a legtöbb embernek. Az átalakulás valóban kilátástalanná tette errefelé sokak életét, ám volt egy szűk réteg, amely pár év alatt, a váltás kaotikusságát meglovagolva hihetetlen módon meggazdagodott. Európai ésszel sem az oroszországi nyomor, sem pedig a pénzbőség méreteit nem lehet felfogni. Így az is furcsán hangzik, hogy abban a Moszkvában, ahol még néhány évvel korábban úrnak érezhette magát a szerényebb lehetőségekkel megáldott külföldi is, az orosz felső tízezer olyan szinten él, amelyet idegen országok szülöttei még álmukban sem engedhetnek meg. Testőrök vigyázzák minden léptüket, sötét üvegű Mercedes-600-asokon furikáznak, Nyugat-Európában vesznek villákat, s oda küldik a gyerekeiket is tanulni. Csakis a legújabb divat szerint párizsi, milánói modellekben hajlandók megjelenni, s mit sem számít nekik egy ezer dolláros vacsora.

Talán érthető ezek után, hogy nemcsak álmosan, de kissé megilletődötten is botorkáltam a reggeli órán a Moszkva központjában, a Jurij Dolgorukij szobor mögötti Sztolesnyiki felé Vlagyimir Dovganyhoz, akinek arcmása ma már mintegy háromszázféle élelmiszercikkről néz a vásárlókra.

„A „vodkakirály” is a vadkapitalista átalakulás azon kisszámú és gyorsan nagy gazdagságra szert tett nyertesei közé tartozik, akiket errefelé „új oroszoknak” hívnak”

Ezen belül is nemcsak 33 éve, hanem gondolkodása miatt az új generációt képviseli, s azon még kevesebbek egyike, akiknek nem minden egyszerre, s ingyen hullott az ölükbe, a pénzt meg is tudják forgatni, s minden valószínűség szerint az eredeti tőkefelhalmozás kaotikus, sokszor megdöbbentő szakaszának lezárulta után is fennmaradnak az idő rostáján.

Élettörténete meglehetősen banálisnak tűnik. Egy távol-keleti falucskában – ahol még iskola sincs – született valahol a BAM mellett, szegény szülők gyermekeként. Hat éves korában elköltöznek, közepes tanuló. Alapiskolái után Krasznodarba kerül, de egy év múlva, miután bátyját elveszti, visszatér beteg szüleihez. A műszaki főiskolát végül munka mellett estin fejezi be. Első sikeres vállalkozása egy pizzéria hálózat Togliattiban, míg egy sütödével megbukik. Nyomdát, kiadót alapít, s a mai kereskedőházzal akkor robban be a köztudatba, mikor három éve szokatlanul elegáns kiszerelésben vodkát kezd forgalmazni, majd gyorsan bővíti a listát.

A három évszázados múltra visszatekintő műemlék épület felújításán éppen az utolsó simításokat végzik. Valóban pazar itt minden. Patinás környezet, modern belső. Minden gazdagságot, erőt sugall. Az a három biztonsági kordon is, amelyen száz méteren belül át kell jutnom. A hallban mindjárt a Dovgany márkavédjegy alatt forgalomba került áruk kiállítása bűvöl el. A zászlóshajó természetesen a vodka, de van itt a teától a rizsen át a gyümölcsléig minden. A főnök már a helyén. Hajnalban éppen Krasznodarból érkezett.

Saját sorsának foglya

„A szociológusok szerint Oroszországban az számít gazdagnak, érdemelheti így ki az „új gazdag” minősítést, akinek Moszkvában legalább tíz, vidéken ötezer dolláros havi jövedelme van. E rétegbe a lakosságnak mintegy három-öt százaléka tartozik, ez családostól 4,5-7,5 millió embert jelent”

Dovgany mai jövedelmét csak saccolni lehet, annak ellenére, hogy elmondása szerint tavaly hárommilliárd rubel (1 USD=6000 rubel) volt a befizetett adója. Az azonban biztos, hogy mikor mások a ma már legendásnak számító 120 rubelt kapták, akkor ő egyetem mellett három munkával már 450-et kasszírozott, s így viszonylag hamar meg is vette első sárga Zsiguliját. Először akkor érezte, hogy igazán gazdag, mikor két reklámtáskányi bankót vitt haza, s ettől kezdve munkaeszköznek tekinti a pénzt.

Irigyelni azért nem kell őket, mert ezért a gazdagságért meg kell fizetni. Az átlagorosznál sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve, a bűnözők, a konkurensek és az állami önkény szorításában élnek. Életbiztosítást nem mindenki kötne rájuk.

– Magánéletem szinte már nincs is – mondja. Sokszor úgy érzem, már nem is önmagam vagyok, hanem a céghez tartozom. Katonának érzem magam, akinek most ez a szolgálati helye – sóhajt fel.

Dovgany társaihoz hasonlóan saját sorsának a foglya. Ahogy emelkedett fel a csillaga, úgy kellett egyre jobban ügyelnie családtagjainak biztonságára is. Togliattiban az első házasságából született lányát már testőr kísérte az iskolába. Most pedig bevallása szerint azzal fizet a jólétért, hogy lányát, aki külföldön tanul, csak nagyon ritkán láthatja. Új kaszt, új baráti kör, bár a régiekre is mindig szakít időt. Igazi új barátok azonban már nincsenek, csak kollégák.

Recept a sikerhez

A gazdag embernek feltétlenül van családja, csinos felesége, aki bármilyen társaságban elcseveg, s nem szól bele a férfiak dolgába. Ő a ház rendjéért és a gyerekekért felel. Szerepe finoman szólva alárendelt. Jellemző példa erre, ahogy az elnökválasztáson is indult Vlagyimir Brincalov szinte tárgyként kérkedik lépten-nyomon fiatal feleségével. Nem is titkolja, hogy ő nemcsak a legdrágább ékszerekkel látja el, de minden szeretkezésért is fizet neki kétezer dollárt.

E téren Dovgany ugyancsak különbözik az „új orosz” átlagtól. Második házasságában él, felesége, Ligyija most is a főiskola rektora Togliattiban.

– Sohasem akartam otthon várúrként viselkedni – jelenti ki a nyomaték kedvéért.

„Az „új oroszok” körül e kasztba lépve megváltozik minden. Legtöbbször ez külső jegyekben is megmutatkozik, eszeveszetten elkezdenek vásárolni, s nem a jó minőség, a magasabb színvonal, hanem az a fontos, hogy amit vesz, az minél drágább legyen. Az orosz „új gazdag” nem vesz magára egy Versace darabot, hogy aztán valami mással keverje, inkább lábujjtól a feje búbjáig abba öltözik”

Dovgany is egy kétemeletes, úszómedencés magas kerítéssel körülvett, őrzött kétemeletes házban lakik, a külsőségekre azonban nem ügyel a többséghez hasonló sznob módon. Általában ugyanabban a piros nyakkendőben, hófehér ingben jelenik meg.

– Az öltönyt nem szeretem, hamar pecsétes lesz – indokolja. Azokat sem értem, akik aranyat hordanak magukon. Fölösleges dolgok. Cipőt is egyszerre többet veszek, ilyenre nem pazarlom az időt – mondja.

Egyszer egy ismert milliomos azzal dicsekedett neki, hogy az órája 110 ezer, a feleséggé pedig 70 ezer dollárba került, mire ő csak annyit mondott, hogy egyáltalán nem hord órát.

– Nem szórom a pénzt, nem értékelem a fölösleges csillogást, mert én nem loptam a pénzt, hanem megdolgoztam érte. Nézzék meg azokat, akiknek ölébe hullott a vagyon. Legtöbbjük csak a rabláshoz értett, s a limuzinokból lassan újra Zsiguliba ülhet, a hatalmas dácsák pedig befejezetlenül állnak Moszkva környékén. A pénz szele persze engem is megérintett, én is elkezdtem vásárolni, szép házam van, de hamar rájöttem, hiábavaló dolgokra nem költök. Ennél többet ér a munkám – fejtegeti.

„Az új gazdag lakásába ritkán hív meg, esetleg a dácsájára, de inkább valami hivatalos helyen találkozik. Ritkán nyílik meg, nem szeret interjút adni. Nem ír, nem olvas, legfeljebb a pénzét. Könyvek legfeljebb díszül szolgálnak a lakásban. Nem jár moziba, nem néz tévét, legfeljebb videót. E sok „kultúrvacakot” nála az étterem, a kaszinó, az éjszakai bárok és a fogadások váltották fel”

Dovganyra ez így nem igaz. Nemcsak olvas, hanem ír is. Például nemrégiben jelentette meg Hogyan lettem Dovgany? címmel némi önimádatot sem nélkülöző önéletrajzi ihletésű könyvét,
amelyben a siker receptjét kínálja követőinek. De kiad szakkönyveket is a reklám, a francise, a marketing rejtelmeiről. Mindenről van véleménye, előszeretettel fejti ki életfilozófiáját, s beszél önmagáról. Megnyerő modorú, s úgy mosolyog, hogy az ember önkéntelenül is hinni kezd az igazságában.

– Oroszország legnagyobb baja ma a korrupció mellett a professzionalizmus, a szakértelem hiánya, s a kishitűség. Annyi mindent kellene most tanulni, könyv is van hozzá, a többség mégsem teszi – panaszkodik.

Új gazdagéknál a sport sem túl népszerű. Legfeljebb az elitsportnak számító tenisz vagy golf alapelemeit sajátítják el. Kényelmesebb ennél a gőzben elkártyázgatni.

Münchausen példája

– Gyerekkoromtól aktívan sportolok, a keleti harci sportokat űzöm, míg az evezésben a válogatottságig vittem. Minden reggel fél hatkor kelek, s megmártózom a jéghideg vízben, mindenkinek a legjobbakat kívánom erre a napra, s hiszem, hogy a világ ettől tisztább, és világosabb lesz – vallja Dovgany.

„Az „új oroszok” több mint ötven százaléka hívőnek vallja magát, de templomba havi rendszerességgel legfeljebb egy százalékuk jár. Arról pedig ne is beszéljünk, hányán ismerik a Bibliát. Sokan hisznek ezzel szemben az asztrológiában, a különböző jelekben. Mindez persze nem akadályozza őket abban, hogy gyakran segítséget nyújtsanak a templomok tatarozásához, építéséhez. Adományoznak is, harangot, ikonokat, s ilyenkor persze sohasem felejtik el kihívni a tévét”

– Hit nélkül elképzelhetetlen a siker. Az embernek ki kell űznie magából a rosszat. A pozitív mentalitás magával hozza a sikert – vallja.

Elsősorban persze önmagában hisz, de azért nemrég aranyozott báránybőr kötésben megjelentette egy 1913-as Biblia reprint kiadását. Az új gazdagok gyengéi közé tartozik, hogy nagyon szeretnének arisztokraták lenni. Innen a vonzódás a régi tárgyakhoz, a családi gyökerek kutatásához. S általában el is érik, amit akarnak. Mesélik, hogy nemrég egy grúz étteremtulajdonos mesés fogadást adott a bárói rang megszerzése alkalmából. A tószt rövid volt: „Mostantól fogva már nem kivert kutya vagyok, hanem báró! Kérem, emeljék poharaikat!”

– Én tökéletesen megférek jelenlegi önmagámmal mindenféle kutyabőr nélkül is – szögezi le határozottan Sőt, büszke vagyok arra, hogy saját erőmből vittem idáig. Talizmánként hordok magamnál egy szobrot, amely Münchhausen bárót ábrázolja fél karral. De engem nem a bárósága fogott meg, hanem az a példa, hogy az ember a legnehezebb helyzetekben is segíthet saját magán, csak akarnia kell – vázolja hitvallását.

„A mesés vagyonok többségét a törvények megkerülésével szerezték. Nem véletlen tehát, hogy először a fekete gazdaság spekulánsai, a kereskedők törtek fel, s legfeljebb ma kezd néhányuk a termeléssel foglalkozni. Ez a döbbenetes gazdagság egyik percről a másikra keletkezett, legtöbbször a pártkapcsolatok tőkésítésével. Egy-egy vállalat általában a korábbi igazgató kezébe került. A mai vagyonok mintegy hatvan százaléka így indult neki a kapitalizmusnak. Aztán akkor még elegendő volt valakinek rátenni a kezét egy olcsó ingatlanra, vagy megszerezni valamilyen nyersanyagexport-engedélyt, s másnapra máris milliomossá válhatott”

A piac akkor még üres volt. Később kedvelt gyakorlattá vált létrehozni valamilyen jótékony céllal egy alapítványt, majd néhány millió dollár értékben kormánygaranciát szerezni rá. Ezt az összeget aztán a saját vállalkozásban forgatták meg óriási haszonnal, s az alaptőkét akár már eredeti rendeltetésének megfelelően is fel lehetett használni. Számos bank követte ezt az utat. Más esetekben valamely kormányhivatalnok aláírt egy szerződést egy kereskedőcéggel, gyakran önmagával, amelyet valahol külföldön jegyeztek be. A megállapodás olajipari melléktermék, fahulladék exportjáról szól, a valóságban azonban benzin, vagy első osztályú faáru indult útra. Az állam az előbbi árát kapta meg, a partner viszont a tényleges világpiaci áron adott túl rajta. Ilyen s hasonló módokon vándoroltak a dollármilliók Nyugatra.

Kísért a maffia

– A recept eleinte valóban nagyon egyszerű volt – bólint. – Aki tudott, igyekezett minél több üzemet, gyárat megvenni. A húsosfazék közelében levőknek ez kopejkákért sikerült. E nómenklaturisták többsége azonban a gyárakat sem felvirágoztatni, sem eladni nem tudja. Az elsőt a tehetség, a másodikat a tőkeerős befektetők hiánya miatt. Ebben a helyzetben a régiek lassan kikopnak, helyükbe fiatalok jönnek, akik nemcsak a lerabláshoz, hanem az üzlethez is értenek. Ez pár év múlva már a gazdaságon is meglátszik majd.

Vlagyimir Dovgany alulról indulva, buktatókon át küzdötte fel magát a csúcsra. Garantáltan minőségi árut kínál, s elsőként honosította meg Oroszországban a franchise rendszert. Felismerte, hogy a termelő egységek képtelenek menedzselni áruikat, az üzleteknek pedig nehéz a minőségi cikkek beszerzése. Dovgany mindezt átvállalja, s idei célja, hogy legalább ezer árut kínáljon a Dovgany márkanév alatt, s minden nagyobb városban legyen terítőhálózata.

– Oroszországban vannak üzemek, csak lerobbantak, s vannak szakemberek, akiknek nincs munkájuk, s üzletek számtalanul. Mi ezeket a kiaknázatlan tartalékokat hozzuk mozgásba – avat be az üzleti titokba.

Nem termel, „csak” közvetít, kereskedik. Az igazi áttörést két felismerés hozta meg. Oda kell „nyomulni”, ahol pénz van, így kezdett el vodkát forgalmazni. De ez édeskevés lett volna, s erre már mások is rájöttek. Dovgany viszont igaz, nem olcsón, de garantáltan minőségi árut szállít, s cikkeit hologrammal védi a hamisítás ellen. S nem elhanyagolható mindez ott, ahol tavaly közel 50 ezren haltak meg vodkamérgezésben.

A sikerhez persze elengedhetetlen ma már az ízléses csomagolás, s Dovgany e téren is az úttörők között van Oroszországban. A termelőnek pedig azért vonzó, mert azt kínálja, hogy egy terméket egy hónap alatt 70 ezer üzletbe juttat el. Óriási hangsúlyt fektet a reklámra. Egy televíziós show segítségével a cég minden újdonságáról tud az ország, hetente autót, párizsi utat, pólókat, táskákat sorsol, reklámújságot jelentet meg.

„A kutatók egyöntetűen állítják, hogy e réteg tevékenysége elválaszthatatlan az alvilágtól, a maffiától, hiszen a pénz eredete is e szférához kapcsolja”

– Togliattiban, ahol kezdtem, naponta megölnek rendelésre egy embert. Engem is megtalált a maffia, de keleti harci sportokat tanító klubot tartottam fenn, magam is űztem ezt a sportot, ezen kívül könnyen kapcsolatot teremtő emberként mindenkit ismertem az alvilágból és a rendőrségnél is, s a dolog megoldódott. Világosan a tudtukra adtam, hogy fizetni nem fogok. Ma már azért nehezebb dolguk van azoknak, akik most akarnak vállalkozásba fogni. A maffiát aligha kerülhetik el. A cégnek most háromszáz biztonsági embere van, jók a kapcsolataink a rendőrséggel, de tudom, ma Oroszországban senkit sem tudnának megvédeni. Az én szerencsém talán az, hogy nem olajjal, arannyal, nikkellel, állami pénzekkel üzletelek, s a maffia ott jelenik meg, ahol az üzlet maga is törvénykerülő – meséli.

„Az „új orosz” optimista, magabiztos. Nem rombolni, hanem építeni akar. Nem moralizál, célratörő, vállalkozó szellemű, határozott. Legfőbb értékek közé tartozik számára az önmegvalósítás lehetősége, az állampolgárság szabad megválasztása, a függetlenség. Az orosz út azonban sok tekintetben élesen különbözik a kapitalizmus nyugati meggyökeresedésétől, ahol a polgárság megerősödésének talajául a protestantizmus morális-etikai értékei szolgáltak: a kitartó munka, a szerénység, az aszkétizmus”

– Két napnál tovább nem bírom külföldön, egyszerűen belebetegszem, ha sokáig távol vagyok Oroszországtól. A csillogást nem szeretem, a munkát értékelem – mondja.

Régi vagy új orosz?

A szerénységről nem esik szó, igaz, nem is tartozik Dovgany erényei közé. Társaihoz hasonlóan rendkívül célratörő, s mindenkinek azt ajánlja, hogy magas célokat tűzzön ki maga elé, mondván, „holnap azzá leszel, amire ma gondolsz”. Jelszava: „Tesszük, tudjuk, győzünk!” S e téren jó példával jár elöl, célja, hogy tíz év múlva a világ ismert milliárdosai közé emelkedjen.

„Az utóbbi időben meggazdagodottak egyike sem mondja magáról, hogy „új orosz”. Mint a tüzet, úgy kerülik ezt a kifejezést, amelyhez a munka nélkül, törvénytelen úton szerzett vagyon, az intellektuális korlátoltság képzete társul. E kifejezés valahol valóban elhibázott, hiszen az általa jelzett jelenség nem is olyan új, az mélyen a szovjet-orosz múltban gyökerezik”

– Ilyen értelemben én régi orosznak tartom magam. Dolgoztam autógyárban, építőbrigádokban. Még párttag is úgy lettem, hogy ahhoz kiemelkedőt kellett nyújtanom. Termelőnek tartom magam, aki nem szórja a szélbe a nehezen megszerzett pénzt. A mi „új oroszaink” tolvajok, akik sem árut nem állítanak elő, sem szolgáltatást nem nyújtanak, sem pedig szellemi terméket nem hoznak létre. Csak rátették a kezüket a gázra, olajra, aranyra, ásványkincsekre. Semmit sem adnak az országnak, csak elvesznek – mondja indulatosan. – Ezért egyszer még meg kell fizetniük. Négy-öt év múlva az emberek nem „új oroszoknak”, hanem tolvajoknak nevezik majd őket, akik elveszik gyerekeik kenyerét. A mai Oroszország olyan, mint a harmincas évek elejének Amerikája, mikor a klánok irányítása szintén munkanélküliséghez, s tiltakozáshoz vezetett. A vagyonos réteg csak akkor tudja felvirágoztatni az országot, ha végre termelni kezd – zárja fejtegetéseit Dovgany, hozzátéve, hogy lassan eljön ennek az ideje is.

A viccek nem hazudnak, s az orosz új gazdagokról is kíméletlenül mondják el az igazat, közös nevetésben felszabadítva a félelmet, oldva a gyűlöletet. Akárcsak Sztálin idején.

Egy orosz új gazdag, akit szíve választottja kikosarazott, amiért a család tulajdonában sem sokmilliós Mercedes, sem háromemeletes dácsa nincs, kétségbe esve kéri apja segítségét. 
– Rendben – mondja a megértő apa -, a Rolls-Royce-t elcserélhetjük Mercedesre, de az ötemeletes dácsát elcserélni egy háromemeletesre mégiscsak túlzás lenne. 

A fiatal sikeres vállalkozó apával közlik a kórházban, hogy fia született, három és fél… 
– Semmi probléma – nyúl a zsebébe s a pénztárcáját előhúzva elkezdi kiszámolni a három és fél ezer dollárt. 

Két újgazdag találkozik a New York-i utcán, s természetesen dicsekedni kezdenek. 
– Nézd, milyen nyakkendőt vettem ezer dollárért?! 
Mire a másik: 
– Te megőrültél? A sarkon túl ugyanilyet kétezerért adnak! 
                                                                               

 
Az új bank megnyitására meghívják az angol partnert is, aki ugyancsak meglepetten nézi, ahogy a vendégek a likőrt hatalmas poharakból isszák, halat esznek hozzá, majd folyik a vodka, konyak, sör. Az egyik vendég táncol, a másik énekel. A szörnyülködő angolhoz odamegy az egyik „új orosz”. 
-Te mért nem eszel? 
– Mert nem akarok. 
– Nesze, halva, ingyen van, egyél! 
– Köszönöm, de én csak akkor eszem, ha éhes vagyok. 
– No, nézzenek oda, mint az állatok! 
                                                                           

Az új gazdag kifogja az aranyhalat, s így szól hozzá;

– Zárjuk rövidre a dolgot, mondjad, mi kell!

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.