„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
A szerződés aláírása Alaszka eladásakor. A jelenlévők balról: L. Robert S. Chew, William H. Seward államtitkár, William Hunter, Mr. Bodisco, Eduard von Stoeckl az orosz nagykövet, Charles Sumner, Fredrick W. Seward
Amikor William H. Seward amerikai külügyminiszter és a II. Sándor orosz cár képviseletében fellépő Eduard von Stoeckl 1867. március 30-án aláírta azt a szerződést, amelynek értelmében az Egyesült Államok 7,2 millió dollárért megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, még senki sem tudta, ki nyert, és ki veszített az üzleten. Főleg az akkori politikai helyzetet tekintve nem lehetett mindezt megállapítani. Ugyanis a krími háború elvesztését követően II. Sándor orosz cár joggal tartott attól, hogy a Kanadát a kezükben tartó britek támadása esetén a kimerült, és üres államkincstárral rendelkező orosz birodalom semmilyen ellenállást nem tud majd tanúsítani, és elveszíti Alaszkát.
„De ne szaladjunk ennyire előre. Egy pillanatra tekintsünk vissza az orosz-amerikai kapcsolatok történetére. Már csak azért is, mert ez a viszony egykor koránt sem volt olyan ellenséges, mint ma”
Oroszország először az 1775-1783 között zajlott függetlenségi háborúban állt ki Észak-Amerika mellett, Angliával szemben. Nagy Katalin cár kétszer is elutasította György brit király kérését, hogy küldjön katonát Amerika függetlenségi harcának letörésére. György 20 ezer katonát kért a cártól, de Nagy Katalin megtagadta. Másodszor az 1851-1865 között folyt amerikai polgárháborúban segített Oroszország az unionistáknak. 1863-ban az orosz flotta hajói blokád alá vették a New-York-i és a San Francisco-i kikötőt, megakadályozva, hogy a britek támogatást nyújtsanak a déli konföderáció csapatainak az északi szövetséggel szemben.
Aztán jött Alaszka megvétele. A 20. században pedig az erősödő Amerika mintha egyre inkább ráérzett az Oroszországban rejlő lehetőségekre, és egyes körök kimondottan a birodalom felosztásának bűvöletében élnek mindmáig. Persze, itt már szó sincs semmiféle megvételről, sokkal inkább kirablásról.
De térjünk vissza 1867-hez, amikorra az oroszok nagy többsége már elhagyta a területet, az itt maradottak ellátása pedig egyre nagyobb összegekbe került. Közben a túlvadászat miatt a prémek minősége romlott, a hatalmas terület értéktelennek, stratégiai szempontból védhetetlennek bizonyulhatott volna.
„A terület eladásának a geopolitikai okokon túl teljesen racionális közlekedésföldrajzi oka is volt. Alaszkát egyszerűen nem lehetett megközelíteni Oroszország felől”
Még nem voltak atomjégtörők és a transzszibériai vasúttól is évtizedekre vagyunk. Az egyetlen közlekedési lehetőség az volt, hogy tavasszal, amikor kiolvadt a Balti-tenger, Pétervárról kifutottak az Alaszkába tartó hajók, megkerülték Afrikát, hiszen még a Szuezi-csatorna sem létezett, Indiát, átkeltek az akkoriban kalózoktól veszélyes Indonéz-szigetvilágon, elhajóztak az ellenséges Japán partjai mellett. Esetleg megálltak és raktak ki postát Szahalinon. Majd sok hónap után őszre, mielőtt még befagyott volna a víz, eljutottak Alaszkába. Itt kiteleltek, és a következő tavaszon indulhattak vissza, az írt útvonalon.
„Ez vezetett odáig, hogy Alaszkát először a briteknek kínálták fel, ám ők nem éltek a lehetőséggel. Ugyanakkor az amerikai kormány már 1859-ben ajánlatot tett az őslakosok mellett javarészt misszionáriusok és szőrmekereskedők által lakott terület megvételére”
Az orosz kormány ekkor még elutasítóan válaszolt, ráadásul az amerikai polgárháború miatt egy időre háttérbe szorult a kérdés. A krími háborúban elszenvedett vereség után nehéz anyagi helyzetbe kerülő birodalom vezetői azonban már hajlottak a terület eladására. A több hónapig tartó titkos tárgyalások után megkötött üzletről megoszlottak a vélemények.
„Az amerikai ellenzék a hatalmas jégmező megvásárlását „Seward őrültségének” tartották, és Alaszkát pedig „Seward jégszekrényének” nevezték”
Az oroszok ugyanakkor örültek a bevételnek, amely nagyon kellett már a kongó államkincstárnak, és úgy érzeték, ha már el kellett veszíteniük Alaszkát, akkor legalább pénzért tegyék, és ne egy újabb brit-orosz háborúban. Ezek az álláspontok azonban néhány évtizeddel később gyökeresen megváltoztak.
„Oroszországban sokáig tartotta magát a legenda, hogy a szerződés csak 99 évre szólt, és a becsületes oroszokat végül becsapták”
De mielőtt továbbmennénk Alaszka értékesítésében, azért tegyünk egy rövid kitérőt, vajon milyen is volt az adott terület történelme. Alaszka első lakói a mai Bering-szoros helyén lévő földhídon érkező ősemberek lehettek. Az alacsonyabb tengerszintnek köszönhetően fennálló szárazföldi kapcsolat Ázsia és Amerika között a geológusok szerint kb. Kr. e. 25 000 és Kr. e. 9000 között létezett. A régészek többsége három nagy vándorlási hullámot feltételez.
Alaszka „felfedezője” az orosz megbízással utazó dán származású Vitus Bering volt, aki 1728 as expedíciója során behajózott a róla elnevezett szorosba, a nagy köd miatt azonban nem látta az amerikai szárazföldet, melyet végül 1741 júliusában pillantott meg.
„Érdekesség, hogy 1772-ben Benyovszky Móric útja is érintette az itteni szigetláncot”
Maga Alaszka – akárcsak korábban Szibéria – az oroszok számára főként a szőrmekereskedelem miatt volt fontos. Az első telep 1773-ban létesült, és az Orosz-Amerikának elnevezett terület közigazgatási központja 1792-től Kodiak, majd 1808-tól Új-Arhangelszk lett. A szőrmekereskedelmet felügyelő Orosz-amerikai Társaság azonban nem tudott nyereségesen működni, mivel egyrészt a szállítás költségei igen magasak voltak, másrészt az őslakosok támadásai állandó és komoly veszélyt jelentettek, ezért a földrajzilag és anyagilag is jobb helyzetben lévő brit és amerikai kereskedőkkel folytatott konkurenciaharc kimenetele sem lehetett kétséges. Benépesíteni sem nagyon tudták az oroszok a területet, mert nem találtak jó adottságot az orosz telepesek a területen, s a legtöbb orosz is késztetés hatására érkezett Alaszkába.
„Fennállt a veszélye akár egy esetleges brit, vagy amerikai támadásnak is. Az Orosz Birodalom pedig a végén eladta a területet az Egyesült Államoknak”
1867. március 29-én Edward de Stoeckl orosz nagykövet és William Henry Seward külügyminiszter megfogalmazta a szerződést, melyet egy nappal később aláírtak. Ezzel egyébként az adás-vétel nem lett hitelesítve, ugyanis az amerikai elnök Andrew Johnson június 20-án írta alá, majd a szenátus pedig nagy többséggel elfogadta, így mindössze 7,2 millió dollárnyi aranyért gazdát cserélt Alaszka. Hogy miért ment mégis ilyen nehezen a szerződés ratifikálása?
„A vételár csak a mai szemmel tűnik csekélynek, akkoriban bizony csillagászatinak számított ez az összeg”
Ráadásul az ellenzék hónapokig elnyújtotta a vitát, és az ellenállásuknak nem kis részben az orosz nagykövet Stoeckl ügyes megvesztegetései vetett véget, így 1868. július 14-én pontot tehettek az üzlet végére.
Orosz-Amerika hivatalos átadása még a törvényhozási döntés előtt, 1867. október 18-án megtörtént, azóta ez a nap Alaszka állam hivatalos ünnepe. Ezen a napon Novo-Arhangelszkben Lovell Rousseau amerikai tábornok és Alekszej Pescsurov orosz fregattkapitány jelenlétében ágyúk sortüzétől kísérve levonták az orosz és felvonták az amerikai zászlót, s ezzel egyidejűleg felszámolták az Orosz-Amerikai Társaságot. A megállapodás rögzítette, hogy magántulajdont nem foglalnak le, és a templomok birtokjoga az orosz ortodox egyház kezében maradt. Ugyanakkor a területen élő mintegy 700 orosznak felajánlották az amerikai állampolgárságot, de többségük nem élhetett ezzel, mert a bevonuló amerikaiak elüldözték őket.
„Utólag kétségtelenül elmondható, hogy az oroszok a világ legrosszabb üzletét kötötték meg azzal, hogy nagyjából 2 cent/hold áron eladták a területet”
1896-ban ugyanis a Klondike folyó egyik mellékágánál aranyat találtak. A történelem utolsó, 1899-ig tartó aranyláza során mintegy 30 ezer kincsvadász érkezett a vidékre, azonban csak 4 ezer kalandornak sikerült valóban aranyra lelni. Ráadásul kiderült, hogy a terület a folyékony aranyban, azaz a kőolajban is gazdag, így ma már Alaszkát senki sem tartja értéktelennek.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater