Mitrovits Miklós polonista az ustawkáról, a lengyel szurkolók világáról, az Ekstraklasáról, mint brandről és a válogatott esélyeiről.

Megkezdi a menetelést a lengyel válogatott is, amelynek jó esélye van arra, hogy továbbjusson a csoportból. Főképp akkor, ha szokásával ellentétben nem áll le, miután előnyt szerez. A lengyel labdarúgás hátteréről, a szurkolói szokásokról, az országaink futball közege közötti különbségekről Mitrovits Miklós polonista történésszel, a magyar és a lengyel futball szerelmesével, értő és elhivatott követőjével beszélgettünk.

– Akkor Kispest vagy Legia?

– Magyarországon a Kispest, Lengyelországban a Legia.

– S miért a Kispest?

– Vidéki gyerek vagyok, de mint minden nagy klubnak, így a Kispestnek is voltak vidéki szurkolói. Legalábbis a ’80-as években még így volt. Apám is a Budapesti Honvéd táborát erősítette, s én is követtem. Egyedüliként az iskolában, hiszen mindenki a Fradinak drukkolt. De jó volt akkor honvédosnak lenni, hiszen mi nyertük a bajnokságokat, mi adtuk a gólkirályokat.

– Ismerős történet, hiszen a ’60-as években szintén vidéken szocializálódva így lettek az én nemzedékemben sokan a Vasas hívei…

– Ez így van. Az, hogy ki mikor nő fel, jelentős mértékben meghatározza az identitását, a szimpátiáit. A fociban éppúgy, mint a zenében. A foci szeretete még az én negyvenes generációmnál is alap volt.

– S honnan a Legia?

– Lengyelországgal együtt jött. Varsóban jártam ösztöndíjjal egyetemre még 2006-ban, amikor a Legia lett a bajnok. Első pillanatra megszerettem Varsót, s közelebbről megismerkedve a lengyel bajnoksággal, nem volt kérdés, hogy a csapatom a Legia Warszawa, amelynek a színeiben is ott van a piros-fehér-zöld. S azóta tart ez a szerelem.

– S ha már a párhuzamoknál tartunk, akkor a Legia is a hadsereg csapata volt, nemde?

– Igen. Persze ez a párhuzam kissé sántít. Bár mára a neve egybeforrott Varsóval, ám eredetileg nem fővárosi klub volt. Az I. világháború idején Volhíniában a fronton alakították meg 1916-ban Piłsudski légionistái, s csak később került Varsóba. A háború vége felé egyébként rövid időre meg is szűnt, s újraalapították a klubot. Így eredetileg is katonacsapatról van szó, így kézenfekvő volt, hogy az ’50-es években a honvédelmi minisztérium szárnyai alá került. A római légionáriusokra utaló nevet viszont rövid időre elvették, s ekkor a CWKS, a Központi Katonai Sportklub néven futott, s lényegében a Honvéd lengyel testvér csapata lett.

– Beszéltünk arról, hogy szurkolónak lenni az identitásunk része.  Így van ez mindenütt vagy azért e téren is vannak nemzeti sajátosságok?

– A lengyel szurkolói világ alapjaiban különbözik a magyartól. Ez a ’80-as évek késői szocializmusai közti különbségekből is adódik. Míg a késő kádári korszak viszonylag „liberális” volt, addig Lengyelországban hadiállapotot hirdettek. Évekre zártak börtönbe embereket, s amikor egy nagyobb tömeg összegyűlt, arra a hatalom potenciális veszélyforrásként tekintett. Futballmeccsek is alakultak át politikai tüntetésekké. A ’80-as évek elején például, amikor a Juventus játszott Gdanskban, a mérkőzés a börtönből szabadult és a lelátón megjelenő Lech Wałęsa melletti szolidaritási tüntetéssé fajult, s a tömeg összecsapott a hírhedt ZOMO-val. De volt erre példa Varsóban vagy Wrocławban is. Mintha ez a kultúra átöröklődött volna, így meglehetősen harcias közegről beszélhetünk, amelyben a rendőrség a fő ellenség. Ez minden szurkolói vagy szubkultúrában így van, ám a lengyel különösen militáris közeg.

– Még a Fradi táborához képest is?

– Egyértelműen. Zárt közegről van szó, amelyben nagyon erős a belső hierarchia. Amit a vezérszurkolók kiadnak, azt csinálja mindenki. Ettől eltérni nem lehet. Nincs az egészben semmi spontaneitás, még egy drapériát sem lehet kitenni önállóan. De egy görögtüzet sem lehet begyújtani a tábor engedélye nélkül. Minden előre eltervezett menetrend szerint folyik. Egy vidéki meccs például nagyon fegyelmezett, józan, nem egyszer alkoholtilalommal megspékelt utazás. Vannak olyan klubok, ahol idegenbe nők és gyerekek nem mehetnek.

– S ha már a harciasságot és a fegyelmet említettük, akkor ne feledkezzünk meg az „ustawkáról”, a szurkolói berkeken belül lebeszélt, megbeszélt szabályok szerint zajló fair bunyóról sem.  Mit szól ehhez a rendőrség?

– Természetesen mindent megtesz, hogy megakadályozza ezeket a bunyókat. Ez a militáns viselkedés, a rend, a hierarchia iránti vágy egyébként a kelet-európai régióban és különösen a fiatalok körében egyre szembetűnőbb. Ez annak is köszönhető, hogy a rendszerváltás után nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy ezt a liberális piaci logika alapján sokan elképzelték. Esélyegyenlőségről például szó sincs, s ha meg is mutathatja magát valaki a piacon, könnyen elbukik már az első körben, s a vesztesek táborát gyarapítja. Kőkemény harc és verseny az élet, amelynek vesztesei közül egyre többen érzékelik úgy, hogy erőteljesebb, nemzeti alapokon álló állami beavatkozás szükséges a társadalmi kohézió fenntartása érdekében. Itthon is látjuk, hogy erre alapozva választásokat lehet nyerni. Ezt a trendet erősíti a nyugati multikulti világ csődje is. Így a rend iránti vágy sokszor összekapcsolódik a Nyugat bírálatával, a befelé fordulással, a nemzetállam erősítésével. S az olyan alulról építkező társadalmakban, mint a lengyel, nagyon gyorsan kiterebélyesedhetnek ezek a szubkultúrák.

– Gondolom, a politika tart is ezektől a táboroktól?

– Bár a stadionokban Magyarországgal ellentétben nem nagyon politizálnak, ez a közeg sok gondot okoz a politikának. Emlékezhetünk rá, amikor az Eb előtt a szurkolótáborok végigkövették Tusk kampánykörútját, s mindenhol feltették a kellemetlen kérdéseiket. Ebből adódtak atrocitások is. Egy nemzeti kormánynak azonban nehéz leverni a magukat nemzetinek mondó, alulról jövő mozgalmakat. Ez a nagy és fegyelmezett tömeg egyébként sok helyen megjelenik. Így például a november 11-diki nemzeti ünnepet évek óta ezek a szurkolói csoportok uralják. Bő tíz évvel ezelőtt ez a közeg élesztette fel a szocializmus idején tiltott, majd a rendszerváltás után a piros betűs napok sorába visszakerült függetlenség napjának megünneplését. Most a 100. évfordulón ez különösen fontos lesz, amikor nemcsak a fociszurkolók, de állam- és kormányfők is ott lesznek Varsóban e napon.

– Azért sok tekintetben hasonlít is e két közeg, hiszen a rendszerváltás előtt fradistának lenni Magyarországon is egyfajta ellenzéki kiállás is volt…

– Mint ahogy Lengyelországban is, méghozzá klubszíntől függetlenül. Már az ’50-es évektől voltak bejegyzett, meglehetősen ellenzéki érzelmű szurkolói csoportok. Még 1956-ból tudjuk, hogy a poznani felkelés leverése után is szerveztek több városban megmozdulásokat. Ennek az attitűdnek tehát messze nyúlik vissza a hagyománya.

– De visszatérve a lengyel és a magyar szurkolói mentalitás közti különbségekre, ezek jól tükrözik a két társadalom közti különbségeket is. Mennyiben?

– Lengyelországban erősebbek például az alulról jövő kezdeményezések, s a civil mentalitás. A lengyelek könnyebben kimennek az utcára és határozottabban kiállnak a jogaikért. S akkor is, ha esik az eső. Ennek a mentalitásnak a gyökerei is a ’80-as évekbe vagy még annál is régebbre nyúlnak vissza, amikor a Szolidaritás olyan sikerélményt adott a tömegeknek, amelyekre alapozva úgy látják, érdemes összefogni és kiállni valami mellett. Magyarországon az elvesztett háborúk, levert felkelések miatt hiányzik ez a pozitív tapasztalat. Mert ha össze is fogtunk, belelőttek minket a betonba. Így könnyebben legyintünk mindenre.

– Lengyelországban mintha erősebb lenne a lokálpatriotizmus is…

– Ez így van. S azért, mert nagyobb az ország, így a régióknak nagyobb a jelentősége. Ez visszatükröződik a szurkolói kultúrában. A legjobb példa erre Łódź, amelynek ma már csak harmad- illetve negyedosztályú csapatai vannak (mindkét łódzi csapat most lépett egy szintet feljebb), a nagy múltú, ám bundázás miatt az utolsó ligába visszasorolt Widzew és az LKS. Tavaly voltam egy, a magyar megye egynek megfelelő városi rangadón, ahol 18 ezer néző volt a Widzew vadonatúj stadionjában, s mindenki a derbyről beszélt. Nálunk ez messze nem így van. Angliában vagy Németországban ezzel szemben Lengyelországhoz hasonlóan az emberek identitásának része a helyi klub.

– Mint tudjuk, Magyarországon a foci, mindenek előtt a stadion program a politikai viták középpontjába került. Orbán Viktorral ellentétben Lech Kaczyński nem rajong a labdarúgásért. Mennyire átpolitizált Lengyelországban a futball? Ott is van egyes minisztereknek csapatuk?

– Ha Kaczyński nem is, Donald Tusk szereti a focit, s miniszterelnöksége idején rengeteg stadion épült. Már csak azért is, mert Lengyelország Ukrajnával közösen rendezte a 2012-es Európa-bajnokságot, de most adták át ősszel Chorzówban a közel 60 ezres Sziléziai Stadiont. A politika azonban nem telepedett rá a futballra úgy, mint nálunk. A stadionokat állami vagy uniós pénzekből építették fel, a lengyel bajnokság azonban teljesen üzleti alapokon áll. A klubok is így működnek, még ha az adott önkormányzat támogatja is őket. Olyanra nincs példa, hogy egy kis település polgármester vagy bárki kijárná, hogy első osztályú legyen a csapata. Az ezer fős Nieciecza ugyan három évig az Ekstraklasában játszott, de nem a politika, hanem az építőiparban működő Termalica Bruk-Bet nevű cég reklámhordozójaként felépítő üzletember jóvoltából.

– De mint említettük, piaci alapon működik maga az Ekstraklasa is, amely egyfajta régiós ugródeszkaként működik mindenek előtt a Bundesliga felé…

– Ebben a lengyel futball legendájának, a szövetség elnökének, Zbigniew Bonieknek nagy szerepe van. Az Ekstraklasa olyan brand, mint a Bundesliga vagy a Serie A. Részvénytársaságként működik, kialakult dizájnnal, saját logóval, amely ott van egyes árukon is. Fizetős csatornákon lehet nézni, de minden mérkőzést közvetítenek. Lassan, de folyamatosan épülő márka ez, de az eladott termékektől a tévéközvetítésekig minden szegmensében kimutatható a növekedés.  Szezononként öt-hat játékost is eladnak legalább középkategóriás klubokba. A Sampdoriában játszik például három lengyel, de hát olyan topcsapatokat is említhetnénk, mint a Bayern München. S ezek a külföldön játszó játékosok adják a válogatott 90 százalékát. Eközben az NB I-ről ezzel szemben szinte senki sem tudja, hogy micsoda.

– A lengyel és a magyar foci ellenkező utat járt be, s valahol a müncheni olimpia döntőjében keresztezte egymást. Míg a lengyelek csak emelkedtek, a magyar futball szép lassan, majd felgyorsulva csúszott lefelé…

– Ha már 1972-t említettük, akkor ne felejtsük el, hogy a győztes lengyel csapatból hatan is a Szusza Ferenc irányította bajnok Górnik Zabrzéban játszott. De korábban is sok magyar edző dolgozott Lengyelországban, főleg Sziléziában. Köztük Kalocsay Géza, akinek vezetésével a Górnik 1969-ben KEK-döntőt is játszott. Sajnos, a döntőn a Manchester City ellen már nem ülhetett a kispadon, s azt a bányászok el is vesztették. S aztán München után a lengyelek nyernek két világbajnoki bronzot, míg a magyar futball 1978 és 1986, az utolsó vb szereplések ellenére is egyre inkább csak bukdácsol.  A ’80-as években és a rendszerváltás után a lengyeleknél is volt egy lejtmenet, hiszen az állam kivonulása, a nagy gyárak összeomlása következtében végbement tőkekivonás itt sem tett jót a futballnak. Ez azonban nem tartott sokáig, hiszen a 2002-es japán-koreai közös rendezésű vb-n már ott vannak a lengyelek. Előtte a Bajnokok Ligája csoportkörébe kerültek lengyel klubok, s amikor ide a Fradi bejutott, akkor a Legia tovább is jutott onnan. Ezután a bundázás még egyszer visszaveti a lengyel focit, de ezeket a problémákat aztán az Ekstraklasa létrehozásával még 2010 előtt rendbe tették. Rendezett a klubok helyzete, a tulajdonosi háttere, s kiélezett a verseny. Szemben Magyarországgal, ahol éppen ez utóbbi tűnik el lassan. Tudat alatt ugyanis ott van, hogy majd fönt eldöntik a bajnoki cím kérdését, a legnagyobb csapatok pedig a riválisoktól elviszik az összes tehetséges játékost, mint az ’50-es években tette ezt a Honvéd. Ráadásul ma messze nincs annyi kiváló labdarúgónk, mint akkor. Eközben az Ekstraklasa üzleti alapon működik, s a vezető klubok már a szponzori pénzekből, a közvetítési díjakból, jegyeladásokból, s a különböző termékek, mezek értékesítéséből forintban számolva évi 10-12 milliárdos bevételt produkálnak. Ebben nincs benne a játékosok eladása, s amit a tulajdonos befektet a klubba. Így aztán összeállhat egy 20 milliárdos büdzsé is, ami elég ahhoz, hogy néha bejussanak a Bajnokok Ligájának a csoportkörébe. Ezt tudja például a régióból Legia Warszawa, a Dinamo Zagreb vagy a cseh Sparta Praha.

– Ahogy mondani szokták, zongorázni lehet a két ország futballja közötti különbséget, ám mindezek ellenére a nagy világversenyeken általában a lengyelek is hamar megállnak. Mi várható a válogatottól a mostani vb-n?

– Tavaly beszélgethettem, müncheni olimpiai bajnokcsapat néhány tagjával, s mindegyik azt mondta, hogy a két éve az Európa-bajnokságon szerepelt válogatott jobb volt, mint az ő 1972-es és 1974-es csapatuk, s megnyerhették volna az Eb-t. Tény, hogy egyetlen vesztett meccs nélkül estek ki 11-esekkel a portugálok ellen. Ha innen tovább mennek, Wales jött volna, amelyen túl lehetett volna jutni, s akkor már a döntőben vannak. A lengyel válogatott alapvető problémája azonban az, hogy rúgnak egy-két gólt, aztán anélkül, hogy megadnák a kegyelemdöfést, leállnak, befejezik a meccset. Ezt csinálták most a Chile elleni felkészülési mérkőzésen, ahol 2-0-ról lett 2-2, a vb selejtezőkön, s anno a portugálok ellen is. Egy Eb-n vagy vb-n nincs második sansz, s nem lehet eltékozolni az előnyt. Nem kéne, hogy így legyen, hiszen ez a csapat rendkívül gyorsan építi fel a támadásokat, erős a középpályája és a csatársora is – Lewandowskit nem kell említeni, de ott van Milik s Krychowiak is. Úgy látom, hogy most nincs olyan jó formában a csapat, mint két éve, viszont óriási előnye, hogy a gerince és a kapitány legalább hat-hét éve együtt van.

– S mire lehet ez most elég?

– Nagyon erős csoportban vannak, hiszen Kolumbia válogatottjában klasszisok játszanak, Szenegál jó játékosokból áll, mint csapat azonban kiszámíthatatlan, s hát nem lehet leírni Japánt sem. Azt egyértelműen várom, hogy a csoportból továbbjussanak, ezután már Belgium vagy Anglia jöhet, s egyikük sem verhetetlen. Ezt követően Brazília vagy Németország következne, s ide már isteni csoda kellene a sikerhez. Bár, ha már a csodákról beszélünk, 40 millió lengyel imádkozása elég volt ahhoz, hogy a középső védő Kamil Glik vállát ne kelljen műteni, s II. János Pál pápa áldásával egykor az autóversenyző Kubicza karja is megmenekült.