Kezdőlap » x-demokrata » Bella Ahmadulina tovatűnő emléke
Bella Ahmadulina 1960-ban #moszkvater

Bella Ahmadulina tovatűnő emléke

Mintha egy rég letűnt korból lépett volna elő, már-már arisztokratikusan feszes testtartás, büszkén felemelt fej

Bella Ahmadulina 1960-ban #moszkvater
Bella Ahmadulina 1960-ban
Fotó:EUROPRESS/AFP/SPUTNIK

Régen volt már. Még a moszkvai egyetem padjait koptattam, amikor az egyik irodalmi lapban megpillantottam egy a fekete-fehér fényképen át is magával ragadó dámát. Ott a ’80-as évek legelején olybá tűnt, mintha egy rég letűnt korból lépett volna elő. A már-már arisztokratikusan feszes testtartás, a büszkén felemelt fej. Mint aki megvető felsőbbrendűséggel, isteni magasságokból tekint le e sivár korra. Az átható tekintet azonban nagyon is evilági volt. Olyan, amilyen csak egy tatár apa és egy olasz anya gyermekének lehet.

„Bellocska hihetetlenül szép volt! Úgy lépkedett közöttünk, mint egy királynő, mint egy istenség. Mint aki tisztában van a saját szépségével. Ő volt egy személyben a zseniális költőnő és a gyönyörű dáma, aki mellett minden férfi lovag akart lenni. Nem csoda, hogy mindannyian szerelmesek voltunk belé” – emlékezett a rendszer által gyorsan betiltott Metropol almanach éveire egy korábbi beszélgetésünkben Viktor Jerofejev író. A viharos ifjúi éveket mi sem jelzi jobban, mint gyors egymásutánban három házassága, előbb a költő Jevgenyij Jevtusenkóval, majd Jurij Nagibin íróval, s Eldar Kulijevvel, hogy aztán már a hetvenes években megtalálja a helyét az ismert képzőművész, díszlettervező Borisz Messzerer mellett.

„Lakásuk az akkori orosz kulturális élet egyik központja volt, ahol össze lehetett futni Fellinitől Viszockijon át Brodszkijig mindenkivel. Ahogy az egykori vendégek megjegyzik, a terített asztalról soha nem hiányzott a pezsgő és a vodka, hogy rituálisan megvédje az ide benéző barátokat, s a szebb jövő reményével töltse el őket”

Csoda hát, hogy hosszas merengés után vettem én is csak észre a díva képe mellett a verset?! Aztán már kerestem az írásokat. Azokban az években hiába, mert éppen a Metropol miatt Ahmadulinát kissé háttérbe szorították. Már amennyire őt lehetett. Valójában azonban már itthon, a budapesti bölcsészkaron ismertem meg az orosz „új hullám”, az úgynevezett hatvanasok nemzedékének Jevtusenko és Voznyeszenszkij mellett legjelentősebb alakját, Bella Ahmadulinát.

 Erős líraisággal, választékos formaművészettel, a hagyománnyal való szoros kapcsolattal leírható költészete valahogy mindig felidézte azt az első fényképet. A varázslat erejét csak fokozta, hogy mint Goretity József fogalmaz, írásait kezdettől fogva áthatotta a félig tiltott gyümölcs íze. Az 1979-es Metropol almanach előtt jó tíz évvel ugyanis a Poszev emigráns orosz kiadó jelentetett meg tőle egy kötetre való válogatást, még egy évtizeddel korábban pedig első versei a Szintakszisz című kéziratos ifjúsági lapban láttak napvilágot. De korábban kizárták (majd visszavették) a Gorkij Irodalmi Főiskoláról is, mivel nem vett részt a Paszternák elleni rágalomhadjáratban. Pedig az új hullám „hangos költőivel” ellentétben sosem volt igazán jellemző rá a társadalmi aktivizmus.

„Intim lírája ellenére egyedülálló, impulzív személyisége azonban mindig a figyelem középpontjában volt”

Sokan felkapták a fejüket már a nevére is, hiszen az (Iza) Bella eleve valami különlegeset ígér, de nem szokványos már a szülői háttér sem. Apja miniszterhelyettes, anyja pedig a KGB tolmácsa. Közben a társaságában messze nem mindenki a rendszer barátja. Kezdő költőként még foghatta az idős Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva vagy Nagyezsda Mandelstam kezét, jól ismerte Nabokovot, megszelídítette a városi értelmiségiektől idegenkedő szibériai Suksint, Viszockijnak pedig megpróbálta kijárni, hogy kötete jelenhessen meg.

De nagyon jellemző rá a következő történet is. Az emigrációra készülő Brodszkijjal átmulatott éjszaka végén Ahmadulinát bekísérték a rendőrségre. Mikor Akszjonov és Brodszkij a történtekről értesülve a segítségére siettek, megdöbbenve látták az őrszobán, hogy a rendőrök áhítattal hallgatják a szavaló költőnőt. Ahmadulinának őket is sikerült elvarázsolnia. De nem fogta vissza magát akkor sem, amikor a ’80-as években egy tbiliszi vacsorán a vendéglátó a grúz nép nagy fiára, Sztálinra emelte a poharát. Bella Ahmadulina csendben levette a cipőjét, majd az asztalon át a derék házigazda fejéhez vágta. Aztán már 1993-ban ugyanezzel a dühvel aláírta a „Negyvenkettek levelét” is, tiltakozásul az ellen, hogy a keményvonalas kommunisták Alekszandr Ruckoj alelnök és Ruszlan Haszbulatov parlamenti elnök vezetésével megszállták a moszkvai Fehér Házat.

„Bella Ahatovnával már a ’90-es évek végén, a régi barát és szomszéd Jevgenyij Popov író révén találkoztam. Ez már nem a régi fénykép sugárzó dívája volt. Az egykor lángoló tekintet elhomályosult, a jellegzetes éneklő hanghordozás megfáradt. Viharos életének a nyomai kiültek még így is gyönyörű arcára”

A vadkapitalizmus nyers dübörgése elnyomta a költészet hangját is. Magyarországról, József Attiláról beszélt, egy-egy strófát szavalt valamelyik régi verséből, s teát ittunk. Ivott volna mást is, de a férje Borisz óvó és szigorú tekintete ezt nem engedte. A megbeszélt interjú elől többször is kedvesen kitért. Nemegyszer az utolsó pillanatban. Fáradtságra hivatkozott.

Az utolsó próbálkozás a barát, Vlagyimir Viszockij születésnapjára esett. Gondolhattam volna, hogy nem éppen interjúra alkalmas időpont. Este sűrű bocsánatkéréseim közepette a Taganka emlékestjén találkoztunk. Kecsesen egy konyakot tartott a kezében, Vologyáról mesélt, s sugárzott az arca. Aztán 2010 végén jött a hír. Bellocska elment. Interjú helyett pedig csak ez a pár emlékfoszlány maradt. Én még nem voltam érett rá, míg ő már rég elmondott mindent – versben.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.