Oroszhon háborúzik. Talán nem olvasták a háború és béke igazságát oly megragadóan elénk táró írót?  Miféle kényszer térítette ezt a hatalmas országot a sehová nem vezető útra? Szerzőnk az orosz történelem rögös útján barangolva, az oroszság gyökereihez leásva annak járt utána, hol és hogyan kezdődött, hogyan jutottak el idáig. Sorra véve az orosz történelem fordulópontjait, végül arra a következtetésre jut, hogy nincs Európa Oroszhon nélkül és fordítva.

II. Miklós 1917 februárjára mindent elveszített. Népe rokonszenvét (igaz, ezt már korábban), a tisztikar megbecsülését, a politikai elit támogatását. Még Anton Gyenyikin, a bolsevikok ádáz ellenfele is megtagadta. Visszaemlékezéseiben azt emelte ki, hogy kezdetben a tisztikar próbálta elkülöníteni a cár személyét az udvari kormányzás mocskától és a hadvezetés tragikus tehetetlenségétől, de hitük idővel megrendült, s egyfajta „jobboldali forradalomba” csapott át. Hiábavaló volt II. Miklós erőlködése, hogy a hazafiság húrjain játszva próbálja menteni a cári rendszert, és vele önmagát. Utolsó, soha nyilvánossá nem tett felhívásában hazaárulónak titulálta azokat, akik nem teljesítik kötelességüket, hogy védjék a vitéz hazát. Meg volt győződve, hogy a szülőföld iránti szeretet – ami számára természetesen egy volt a cári Oroszország iránti szeretettel – nem halványult el alattvalói szívében. Ebből is látszik, hogy mennyire nem volt tisztában sem a birodalma, sem pedig a saját helyzetével.

„Nyomon követve II. Miklós életének utolsó esztendejét, bemutatjuk a szomorú epilógus néhány érdekes, a korra jellemző szereplőjét, akik elkísérték végső útjára, némelyik a halálba”

II. Miklós a Sándor-palota foglya lett. Tekintettel nem túl nagy népszerűségére, és a félve, hogy az általános ellenszenv az ő és családja életét is veszélyeztetheti, az Ideiglenes Kormány döntése alapján 1917 augusztusában a Japán Vöröskereszt vonatának álcázott szerelvénnyel Tyumenybe utaztatják, ahonnan gőzhajón viszik tovább a számára és családja számára kijelölt lakhelyre, Tobolszkba.

„Az Ideiglenes kormány feje, Kerenszkij visszaemlékezéséiben írja, hogy sokan akarták a cár kivégzését, ettől akarták megkímélni”

A város viszonylag nyugodt helynek bizonyul. Kerenszkijék próbálnak megszabadulni az uralkodói családtól. Nem jön össze”

Megkeresésükre a brit uralkodó V. György, II. Miklós unokatestvére félelmében elutasítja ajánlkozásukat, nem fogadják be a családot. Erről George William Buchanan nagykövet útján tájékoztatják az Ideiglenes Kormányt. Mind a mai napig nyitott a kérdés, hogy történtek-e másféle próbálkozások a cári család kiszabadítására. Állítólag az angol titkosszolgálat néhány tervet ki is dolgozott. Erről többet tudna mesélni John Hanbury-Williams angol tábornok, a brit birodalom képviselője az orosz főhadiszálláson.

„Közben eljött az igazság órája. A régi rendszer összeomlott. Gyakorlatilag ellenállás nélkül. 1917. november 8-án Oroszhon más világra ébredt. Ami nem egy kis csapat előre megszervezett puccsával, és nem is hatalmas népfelkeléssel köszöntött be. Ami volt, az összeomlott, nem lehetett megmenteni”

Keringett egy legenda is. A cár és asszonya azt hitte, 1918 áprilisában azért viszik őket el Tobolszkból, mert II. Miklós aláírására szükség van a breszt-litovszki békedokumentumon. Vágyálom, szóbeszéd. Semmi szükség nem volt rá. A birodalom de facto már nem létezett. Egy viszont biztos, a polgárháborúba sodródott fiatal szovjethatalomnak propaganda szempontból jól jött volna egy a cár elleni kirakatper. Az 1918-as esztendő azonban nem volt erre a legalkalmasabb. Így született a döntés, hogy vigyék tovább a cári családot biztonságosabb helyre, Szibéria vörös fővárosába, Jekatyerinburgba.

Útközben a konvoj áthalad Pokrovszkojén, Raszputyin szülőfaluján, akit 1916 decemberében a Juszupov herceg vezette összeesküvő csoport némi angol támogatással meggyilkolt. Ebben szerepe lehetett Oswald Theodore Rayner angol titkosszolgálati ügynöknek. Ő később Oroszországot és a szolgálatot elhagyva nem szakította meg kapcsolatát az összeesküvőkkel, segített Juszupov hercegnek könyve, „Raszputyin – káros hatása és meggyilkolása” angolra fordításában.

„A megérkezés a száműzetés új helyére, Jekatyerinburgba zűrzavarosan alakult”

Az akcióval Konsztantyin Alekszejevics Mjacsint bízták meg. Őt a mozgalomban Vaszilij Jakovlev néven ismertek. Állítólag először Moszkvába akarta szállítani a családot, mert meggyőződése volt, hogy bíróság elé kell állítani az uralkodót. Kétféle elmélet is született a szerepéről. Az egyik szerint fehérgárdista ügynök volt, aki meg akarta menteni az uralkodó életét. A másik szerint német kém, aki a breszt-litovszki béke után németek megszállta területre próbálta kicsempészni a családot, lévén az uralkodó házastársa német származású.

A cári vonat viszontagságos odüsszeiája után kiderült, sem Tomszkban, sem Jekatyerinburgban nem látják szívesen a volt uralkodót. Az utóbbiban feldühödött tömeg várta a szerelvényt. Olyannyira lincs hangulat uralkodott, hogy egy távoli külső vágányra kellett átirányítani a kocsikat, s órákig ott rostokoltak. Szerencsére egy tehervonat állt be a fenyegetően beindult, dühödt tömeg és a cári szerelvény közé, így az viszonylag békésen elmenekülhetett a másik jekatyerinburgi pályaudvarra. Itt a Cseka kísérő személyzete már csendben és nyugodtan átadhatta az értékes emberi szállítmányt a helyi szovjet képviselőinek.

Jakovlev igazi személyét sokáig homály fedte. Egy biztos, érdekes élet utat futott be. Szolgált a fehérgárdista hadseregben, majd Kínába került, ahonnan Csang Kaj-sek hatalomra kerülése után a szovjet nagykövetség szabadította ki. Hazatért, ám anélkül, hogy tevékenységét alaposabban kivizsgálták volna, a tisztogatás áldozata lett 1938-ban.

„Jekatyerinburg <illusztris> vendégeit nyitott teherautón, de géppuskás őrök kíséretében szálláshelyükre vitték, a tekintélyes méretű Ipatyev-házba”

A házat egy neves építőmérnök családnak a szibériai vasútépítésben úttörő szerepet játszó sarja, Nyikolaj Ipatyev építtette. A cári család kivégzése után tulajdonát visszakapta, ám az elkergetett fehéreket követve emigrált. Csehszlovákiában dolgozott tanárként 1938-ban bekövetkezett haláláig. Más, értékesebb életpályát futott be testvére, Vlagyimir Ipatyev. Ő a forradalom után hazájában maradt, és mint tudós kémikus vívott ki magának elismerést. 1930-ban az erősödő megtorlástól félve egy külföldi tudományos tanácskozásról nem tért haza. Nagy szerepe volt a kőolaj vegyészet megalapozásában, és a repülőbenzin előállításában az Egyesült Államokban, ahová emigrált. Vonzalmát hazája iránt soha nem vesztette el. Bár foglalkozott vele, hogy hazaköltözik, tudóstársai meghurcolását látva erre végül nem vállalkozott. Andrej Gromiko, aki a ’40-es évek elején nagykövetként dolgozott Washingtonban, emlékezett, ahogy a már idős, világhírű tudós fogadószobájában sírva ismételgette: „Értse meg, számomra nincs élet Oroszhonon kívül”.

„1918 elején már tombolt  polgárháború, és a helyi szovjet vezetésnek fogalma sem volt, mit kezdjen a cári családdal. Tüske volt a körmük alatt”

Nem volt kézzelfogható bizonyíték arra, hogy összeesküvés készül kiszabadításukra. Germogen püspök körmenetet szervezett mellettük. Kiderült, hogy levelezésben állt a családdal. Letartóztatták, majd kényszermunkára küldték, ahol vízbe fojtották. Később az ortodox orosz egyház szentjévé avatták.

Nem volt bizonyíték  a szervezkedésre, erre kreáltak egyet. Egy a kivégzésben résztvevő csekista, később a szovjet állambiztonsági szervek magas rangú tisztje, Mihail Medvegyev (mozgalmi neve Kudrin) soha nem publikált emlékirataiban leírja, hogyan állítottak össze egy levelet. Az „Egy orosz katonatiszt” nevében készült iromány biztosította az uralkodót, mindent megtesznek a kiszabadításáért. A későbbi kutatások során kiderült, a levél stílusa nem igazán illett állítólagos írójához. Ráadásul összeállítói, a helyi bolsevikok  hadilábon álltak a francia nyelvvel és a «Votre Majesté» megszólítás helyett a prosztó «vous»-al illették az imperátort.

A család Ipatyevék „rendes és tiszta házában” – ezt II. Miklós jegyezte meg naplójában – töltötte a végső napokat. Az épületben volt áram, telefon, volt saját vízellátása és szennyvízelvezetése. Az emeleti nyolc szobát foglalhatták el.

„Az őrszemélyzetet az orosz történeti kutatások szerint helyi munkásokból toborozták, idegen nemzetiségű is csupán három, fogságból átállt lengyel gárdatag volt. Az őrök – érthető módon – nem voltak túl jó véleménnyel foglyaikról, bár fizikálisan soha nem bántották őket”

Ennek ellentmond a gyilkosság körülményeit vizsgáló fehérgárdista nyomozó, a tapasztalt kriminalista Nyikolaj Szokolov. Jelentésében azt írja, hogy találtak a házban egy magyar nyelvű „Verhás András 1918 VII/15 e őrségen” feliratot, és egy 1918 tavaszán kelt levéltöredéket. Egy másik kutató úgy véli, hogy a 6. számú őrhely a külső biztonsági övezethez tartozott, Verhás András nem vehetett részt a kivégzésben. Hogy magyarok voltak-e a letteknek tartott gárdista őrök, arra igazából hiteles bizonyítékok nincsenek.

A család őrizetét 1918 nyarán egy megbízható csekistára, Jakov Jurovszkijra bízták. Személyisége meglehetősen ellentmondásos a visszaemlékezésekben. Gyorsan feldühödő, durván szókimondó embernek tartották. Ugyanakkor 10 nappal a meggyilkolása előtt ezt a bejegyzést találjuk a cár naplójában:

„Tegnap az őrség parancsnoka Jurovszkij hozott egy dobozt az összes elvitt ékszerrel. Megkért, hogy ellenőrizzük a tartalmát. Előttünk lepecsételte és megőrzésre nálunk hagyta. Az idő hűvösebb, a levegő elviselhetőbb lett a hálószobában. Az új parancsnok és emberei kezdik megérteni, addig kik vettek körül, védtek és raboltak ki minket. Még a kolostorból küldött adományok nagy részét is elvették. Ezt csak most tudtuk meg, amikor minden kiutalt élelmiszer a konyhában kötött ki.”

Elterelés volt ez a jóindulat, vagy valódi szándék? Nem tudjuk. Jurovszkij 1938-ban halt meg, performálódott a gyomorfekélye, így tőle nem jöhetett választ.

„Hogy ki adta ki az utasítást a kivégzésre, ma is vitatott kérdés”

1918 nyarára Kolcsak már ott állt Jekatyerinburg kapujában. A modern történetírás valószínűsítette, hogy nem kaptak engedélyt Moszkvából a kivégzésekre, maga Lenin is ellene volt. Az élete végén meghasonlott jeles szovjet hadtörténész, Dmitrij Volkonogov Trockijra hivatkozva állítja, hogy a legfelső pártvezetés tudott a kivégzésről. Ő már a glasznoszty előtt született munkáiban elítélte a sztálini kor törvénytelenségeit. Heinrich Joffe a 20. század eleji orosz történelem másik kiemelkedő kutatója eltérő véleményen van, szerinte a helyi, uráli szovjet vezetés mondta ki a verdiktet július 16-án, késő éjjel.

Egy másik szemtanú. A forradalmár és vezető Pjotr Vojkov bizonyíthatóan részt vett a döntés meghozatalában, miként a kompromittáló dokumentumok gyártásában is. Vojkov később varsói nagykövet lett, ahol 1927-ben Borisz Koverda fehér emigráns meggyilkolta. Hogy bosszúból-e, nem tudni, bár ez az adok-kapok a két világ között a szovjet történelmet végig jellemezte.

Megszületett hát a döntés. Jurovszkij válogatott harcosaival ellátogatott az Ipatyev-házba. A családot és a közvetlen személyzetet lehajtották a pincébe, majd a határozat felolvasása után lőni kezdtek. Elsőre nem sikerült végezni áldozataikkal. A lövészek keze remegett, vagy talán a ruhájuk alá varrott ékszerek és drágakövek mentették meg a családot az első sortűztől? A megbízást Jurovszkij és társai pisztolyukkal teljesítették be.

„A cárt végső lakóhelyére és a halálba asszonya, négy lánya és Alekszej trónörökös mellett szerény személyzet kísérte. A már említett Botkin doktor, a lakáj Alekszej Trupp, és a cárnő szobalánya, Anna Gyemidova”

Még száműzetésben is külön szakács gondoskodott a család ellátásáról, a szakácsművészetét Párizsban tökéletesítő Ivan Haritonov. A sors érdekessége, hogy utódai más utat jártak be. Fia, Mihail Haritonov Lenin-díjas bányamérnökként építette a szovjet hazát. Unokája Valentyin Mihajlovics Multatuli színháztörténész és bölcsész az indoeurópai nyelvek jeles tudósaként szerzett nevet magának. Dédunokája Pjotr Multatuli, akinek édesanyja párizsi emigrációból tért haza, ma a Moszkvai Állami Műszaki Egyetem történelem tanszékének professzora, és a cári család, elsősorban II. Miklós életének értő kutatója. Nem ízletes étkek, másfajta értékek létrehozásával járultak s járulnak hozzá hazájuk, Oroszhon felemelkedéséhez.

„Volt a személyzetből két ember, akik csak a szerencsének köszönhetik, hogy életben maradtak. A cári családot túlélők között volt Alekszej francia nyelvtanára, Pierre Gilliard, akit a száműzetés utolsó állomásán választottak el tanítványától”

Pierre Gilliard nem lakott a családdal, és a kivégzés után még egy ideig Oroszországban maradt. Segítségére volt a Jekatyerinburgot elfoglaló fehér csapatok nyomozójának, Nyikolaj Szokolovnak tisztázni a cári likvidálásának  körülményeit. Az ő érdeme, hogy a Romanov-család életben maradt és külföldre menekült tagjaival közösen sikerült leleplezniük egy ál-Alekszejt. Lausannéba hazatérve könyvet írt „Tizenhárom év a cári udvarban” címmel, majd elvette Alekszandra Tyeglovát, Anasztázia dadáját, s együtt diszkreditálták a szélhámosnő Anna Andersont, aki Anasztáziának, a cár lányának adta ki magát. Gillard élete végéig megmaradt az orosz kultúra barátjának, 83 évesen autóbalesetben szerzett sérüléseibe halt bele 1962 májusában.

„Életben maradt a konyhaszemélyzetből a kukta Leonyid Szednyov, akit nagybátyja, a cári udvar lakája Ivan Szednyov ajánlott be dolgozni az imperátori konyhán”

A nagybácsit egyébként néhány nappal a cári család likvidálása előtt kivégezték, mint ellenforradalmárt.  Az ifjú Leonyid szerencséjére nem lakott a cári családdal együtt. További életútjáról sokféle, a XX. századi orosz sorsokra oly jellemző változat létezik. Egyesek szerint 1941 telén, Moszkva ostrománál halt meg. Mások azt állítják, hogy 1929-ben ellenforradalmi lázadásban való részvételért kivégezték Jaroszlavlban. Megint mások azt állítják, hogy 1942 vészterhes nyarán a brjanszki front katonai vésztörvényszékének döntése alapján mint dezertőrt főbe lőtték.

„A Jekatyerinburgot visszavevő fehérgárdista hadvezetés az ismert kriminalistát, Nyikolaj Szokolovot bízta meg a cári család kivégzésének kivizsgálásával”

A nyomozó nem találta meg a holttesteket, kutatása a bűnösök kézre kerítésében pedig lényegében eredménytelenül zárult le. Már emigrációban a németekkel kokettáló és a szovjet rendszert zsigerből gyűlölő autókirály, Henry Ford megkérte, hogy a cionisták által ellene indított  perben használhassa az információit. Erre nem került sor, mert Szokolovot 1924. november 25-én holtan találják lakásán a franciaországi Salbrisben. A tettes ismeretlen maradt.

„A cári családot kivégezték, és a holttesteket egy Jekatyeringburghoz közeli elhagyott tárnába hajították”

Rosszul tették. Nem volt még tapasztalatuk az efféle akciókban. A tárna mélyén még nyáron is volt jég és megőrizte volna a holttesteket. Ezért Jurovszkij kénytelen volt őket kihalászni, és mélyre elásni a Koptyakovba vezető út mentén. Biztos, ami biztos, még talpfákkal is befedte, s jól ledöngölte a földet a rögtönzött közös sír felett. A hivatalos sajtó egy ideig ködösített és terelt. Túl nagy szükség nem volt rá, mert Oroszországban az polgárháború zűrzavaraitól szenvedő embereket a legkevésbé egykori uralkodójuk sorsa foglalkoztatta. Végül a hír kijutott külföldre. Sehol nem rázta meg a közvéleményt. Érthető, hiszen 1918. július 18-án dőlt el végleg a háború sorsa. A német támadás összeomlott, augusztus 8-án pedig megkezdődött amiens-i csata. A „német hadsereg fekete napján” a Kaiser csapatai kiheverhetetlen vereséget szenvedtek.

A már említett történész Joffe idézi Vlagyimir Kokovcov visszaemlékezéseit. Az egykori titkos tanácsos 1911-től 1914-ig az orosz birodalom miniszterelnöke volt.

„…A hír megjelenésének napján kétszer voltam az utcán. Villamoson ültem, és sehol sem láttam a szánalomnak vagy részvétnek a legkisebb jelét sem. Hangosan vigyorogva, gúnnyal és a legkíméletlenebb kommentekkel kísérve olvasták az emberek a híreket,.. Érzéketlenség, vérszomjas egyetértés lett úrrá rajtuk…”

Hasonló véleményen van Vlagyimir Buldakov, a XIX. század végének, a XX. század elejének kiváló ismerője. „A városlakók „buta közönnyel”, a gazdag parasztok csodálkozással, de tiltakozás nélkül fogadták a cár meggyilkolásának hírét. Z. Gippius naplótöredéke a nem monarchista szellemű értelmiség hasonló reakciójának tipikus példája: „Persze nem sajnálom a silány katonatisztet… jó ideje szagolta a döghúst, mégis az egész undorító rútsága elviselhetetlen…”

A dolog feledésbe merült, mígnem 1979-ben a geológus Alekszandr Avdonyin és Helij Rjabov forgatókönyvíró nem talál rá a régi koptyakovi út mentén a Malacvölgyben a tetemekre. De még tizennégy évet kellett várni, hogy a cári család kivégzésének ügye eljusson a köztudatba. Más dolgok, az afganisztáni háború, a brezsnyevi rendszer lassú agóniája, Gorbacsov és a peresztrojka kötötte le az emberek figyelmét. Így csak 1993-ban adta ki már az Oroszországi Föderáció főügyésze, hogy indítsák el a nyomozást.

„A világhírű orosz antropológus Mihail Geraszimov módszerét követve 1994-ben a koponyák alapján rekonstruálják az elhunytak arcát. Majd évek során a technika fejlődésével, a DNS-vizsgálatok bevetésével – még Edinburgh-i Fülöp herceg, II. Erzsébet brit királynő férje is adott mintát -bebizonyosodott, hogy valóban a cári család földi maradványait helyezték 1998. július 17-én örök nyugovóra a szanktpeterburgi Péter-Pál erőd székesegyházának Nagy Katalin mellékoltárában”

Közben természetesen legendák sora született, könyvek tucatjait adták ki, s feltűnt egy ál-Alekszej, ál-Anasztázia. Egyesek egy török kolostorban vélték felfedezni II. Miklós levágott fejét. Az egyház is kiaknázta halálukat, zarándokhelyet és kolostor létesítettek a holttestek felfedezésének a helyén. 1981-ben az Oroszországon kívüli orosz ortodox egyház mártírokká avatta II. Miklós családjának tagjait. 2000-ben egy hosszú, Oroszországban jelentős visszhangot kiváltó vita után a Moszkvai Patriarchátus Orosz Ortodox Egyháza nem vállalva a szélsőséges monarchisták sugallta rituális gyilkosság antiszemita vádját, vértanúnak avatta őket. Jelenleg cári mártírként tisztelik őket.

Oroszhon 1917 októberétől pedig egy másik úton indult el, hogy elfoglalja új helyét a világban…