//Az őrület éve
„Úgy néz ki azonban, hogy a világ e térségében senki sem gondolkodik. Ehelyett Volodimir Zelenszkijt Az év emberének választja a Newsweek, a legbefolyásosabb európai politikusnak pedig a Politico. Hová tűntek az államférfiak, és milyen világ az, ahol a befolyáson a fősodor az agresszív követelőzést érti?” #moszkvater

Az őrület éve

MEGOSZTÁS

Az ukrán elnök teljesítményét dicséri a nyugati világ, miközben az országa romokban. Akárcsak a magát lábon lövő Európa versenyképessége. Közben Európa szovjetizálódik, bevezeti a cenzúrát, és betiltana mindent, ami orosz. Ukrajna támogatói csendben tűrik, hogy Kijev urai naponta leteremtsék őket. Sebaj, ennyit nekik megér, hogy a szlávok ölik egymást. A Covid-19 után azt hittük, hogy rosszabb már nem lehet, erre nyakunkon a háború, és elillant a világunkból nemcsak a biztonság, de a racionalitás is. A feje tetejére állt a világ. Vlagyimir Putyin aligha ezt akarta ránk szabadítani február 24-én, de ettől ezt még nem köszönjük meg neki. Most aztán velünk együtt vakarhatja a fejét, hogyan keveredünk ki ebből a kuszaságból. De annyi baj legyen, nyugodjunk le, hiszen a nyugati demokráciát és civilizációt zöld pólójában hősiesen védő Volodimir Zelenszkij lett Az év embere. Bocsánat, itt elvesztettem a fonalat, lehet, hogy ez is csak a felfordulás jele?

„Úgy néz ki azonban, hogy a világ e térségében senki sem gondolkodik. Ehelyett Volodimir Zelenszkijt Az év emberének választja a Newsweek, a legbefolyásosabb európai politikusnak pedig a Politico. Hová tűntek az államférfiak, és milyen világ az, ahol a befolyáson a fősodor az agresszív követelőzést érti?” #moszkvater
„Úgy néz ki azonban, hogy a világ e térségében senki sem gondolkodik. Ehelyett Volodimir Zelenszkijt Az év emberének választja a Newsweek, a legbefolyásosabb európai politikusnak pedig a Politico. Hová tűntek az államférfiak, és milyen világ az, ahol a befolyáson a fősodor az agresszív követelőzést érti?”
Fotó:EUROPRESS/Mandel NGAN/AFP

Az idén a Julián-naptár szerinti január 7. helyett december 25-én ünnepelték a karácsonyt az ukrán ortodoxok. Az orosz ortodox egyháztól elszakadt ukrán ortodoxok októberi zsinatukon hozták meg erről a döntést, hogy ezzel a lépéssel is elhatárolódjanak Oroszországtól, és közelebb lépjenek a nyugati világhoz. Mondanám, hogy február 24., az orosz invázió után megértem ezt a döntést, de nem akarok hazudni. Ugyanúgy nem értem meg ugyanis, mint II. Katalin odesszai szobrának eltávolítását, az orosz irodalom és a zene betiltását, valamint a többi őrületet.

„Ez ugyanis ugyanolyan agresszív lépés, mint egy ország megtámadása. Mert azért ne feledjük el, hogy az Ukrajna elleni invázió szabadította ki a szellemet a palackból. S még mielőtt bárki felhorkanna, szeretném leszögezni, hogy az áldozatnak sem szabad mindent megtennie”

Arról már nem is beszélve, hogy valaki attól még nem lesz demokratikus, ha ortodox létére nem akkor ünnepli a karácsonyt, mint az oroszok. Legyen az egy polgár vagy akár egy ország. Ukrajna mostanában szereti magáról azt mondani, hogy demokrácia védőbástyája, és az egész nyugati kultúrát védelmezi a vad keleti hordáktól. Közben egy Lviv környéki skanzenben a betlehemi jászol mellett a bibliai alakok mellett ott van a három hucul, Joe Biden és Sztepan Bandera figurája. Mint a szervezők és a helyi hatóságok indokoltak, másoktól megkülönböztető nemzeti, regionális elemként.

„Hát ez az, amit a nyugati politikusok nem akarnak megérteni!”

Egy ország nem attól lesz demokratikus, ha ezt százszor elmondja magáról, vagy mások a küzdelmét ilyen-olyan okokból a demokráciák és a diktatúrák harcaként állítják be. Hanem akkor, ha például felfogja, hogy neonáci jelképekkel nem büszkélkedik. Arról már ne is beszéljek, hogy nem tilt be ellenzéki pártokat, tévécsatornákat, és nem dózerolja le a nemzetiségi oktatást, nem tesz meg mindent azért, hogy megtörje nem ukrán anyanyelvű polgárainak az identitását. Hogy mekkora demokrata Zelenszkij, azt nagyon jól mutatja, miként bánik politikai vetélytársaival. Mit mondjak, Ukrajna inkább hasonlít ma Oroszországra, mint a nyugati demokráciákra.

De miről is beszélek, amikor a magát a demokrácia letéteményesének, a demokrácia nevében háborúkat indító Egyesült Államok kongresszusának leköszönt elnöke emlegeti Ukrajnát a demokráciák védőbástyájának a diktatúrákkal szemben. Az a Nancy Pelosi, aki azt ajánlotta Zelenszkijnek, hogy változtassa a nevét Taraszra, nehogy Volodimirt hallva mások az orosz elnökre asszociáljanak. Az amerikai politikus ilyen alapon felszólíthatta volna az ukrán államfőt nemváltó műtétre is, hiszen így válna csak igazi demokratává.

„De ha már a demokrácia élharcosainál tartunk, ugyan mondja már meg valaki, milyen dolog az ukrán nácik köszöntését ismételgetni az amerikai kongresszusban és az Európai Parlamentben? Mit lehet ezután majd mondani arra, ha az európai szélsőjobb is ilyenre vetemedik?”

Tudjuk, megőrült a világ, de azért mégsem kéne az őrületnek ezt a tombolását szó nélkül hagyni. Még akkor sem, ha Zelenszkij legutóbb az amerikai kongresszusban oszthatta ki a támogatóit. Az ukrán elnök nagyképűen a „partnerségről” és a „befektetésről” szónokolva tört angolsággal azt követelte, hogy Washington adjon több pénzt és fegyvert. Persze, az Egyesült Államokban sem nézte ezt mindenki jó szemmel. Ahogy a konzervatív magazin, az American Greatness fogalmaz, a korrupt és összeomló Ukrajna egy hetet sem bírna ki amerikai támogatás nélkül, mégis belerángatná a NATO-t egy nagy háborúba. Aztán a magazin találóan jegyzi meg, hogy ez a pszeudo-Churchill a védjegyévé vált márkás zöld pólóban szigorú és hősies háborús vezetőként jelenik meg. Még az amerikai elnököt és a képviselőket sem tiszteli meg azzal, hogy öltönyt vegyen fe. De miért is tenné, hiszen ő színészként csak a szerepét játssza, és ez az előadása. A producerei és befektetői pedig összegyűltek, hogy meghallgassák. Közben annyira beleélik magukat a darabba, hogy azt sem tudják, ki kit szolgál. Ezt mutatja, ahogy Nancy Pelosi és Kamala Harris alázatosan kibontotta az ukrán zászlót Zelenszkij beszéde végén.

Különösen nevetséges ez a 2016-os választásokba való „külföldi beavatkozásról” szóló szóváltások után. Még akkor is, ha az egész előadás a taps, a könnyek csak elfedik a piszkos geopolitikai és anyagi érdekeket. Azt, hogy Amerikának nagyon nincs ellenére ez a háború, és nem véletlen alakította egyetlen hatalmas katonai támaszponttá Ukrajnát, ahol megpróbálja meggyengíteni Oroszországot, ráadásul a háborúban gyengül Európa is. Kell ennél több? Legyen kezelhető Eurázsia! Zelenszkij meg hadd játssza a kisded játékát, zúgjon csak a vastaps! Addig sem látszik a lényeg.

„Hol tartunk? A támogatott ad parancsot a mecénásnak? Színház az egész világ? Vagy tényleg a feje tetejére állt minden? Ez is, az is”

Ebben a részben mesterségesen kialakított morális burokban a lelkesülten gyengülő Európai Unió sem nagyon akarja észrevenni, hogy bármi lesz is a háború végkimenetele, Ukrajna komoly és veszélyes kihívásként tornyosul majd előtte. Állig felfegyverezve, frusztrációval keveredő magabiztossággal agresszíven követeli majd a jogait, a jussát, amiért harcolt a nyugati civilizáció védelmében. S mivel igazi állam aligha áll majd mögötte, olyan ez, mintha egy szabadcsapat portyázna Európában. S még az is lehet, hogy az Európai Unió tagjaként. Erre persze most nem gondol senki. Ne hitetlenkedjenek, olvassák el figyelmesen Dmitro Kuleba vagy Volodimir Zelenszkij nyilatkozatait. A külügyminiszter arról beszél, hogy Ukrajna képére formálják majd Európát, az elnök pedig nemrég jelentette ki a Politiconak, hogy Ukrajna lesz Európa legbefolyásosabb országa a háború után is.

„Úgy néz ki azonban, hogy a világ e térségében senki sem gondolkodik. Ehelyett Volodimir Zelenszkijt Az év emberének választja a Newsweek, a legbefolyásosabb európai politikusnak pedig a Politico. Hová tűntek az államférfiak, és milyen világ az, ahol a befolyáson a fősodor az agresszív követelőzést érti?”

Zelenszkij azonban még csak a rá kiosztott szerepet sem játssza igazán jól. Sokszor ripacskodik. De ezt is megteheti, hiszen mindez tetszik a producereknek és a közönségnek is. Egyelőre, hiszen azért itt-ott már felhangzik egy fütty is. De gondoljunk bele, hová tűnt a józan ész, amikor az év emberét, és Európa legbefolyásosabb politikusa azt a teljesítményt tette le az asztalra, hogy elvesztette országa ötödét, február óta nem általa ellenőrzött terület ötször nagyobb lett. Az ország romokban, meghalt mintegy 100 ezer katona és 20 ezer civil, az állam pedig összeomlana a havi 5-9 milliárd eurós nyugati segítség nélkül. Persze, Ukrajna még áll, de azt még e titulusokat osztogatók is elismerik, hogy ez kizárólag a nyugati támogatásnak köszönhető.

Ha mindezt számba vesszük, akkor egyértelműnek látszik, hogy Ukrajna már a háború végkimenetelétől függetlenül veszített. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a józan gondolkodású katonai szakértők szerint nem is győzhet – persze, attól függ, mit nevezünk győzelemnek -, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy Európában tombol az őrület, irracionálissá vált a világ. Ebben a világban pedig minden lehetséges. Még az is, hogy Volodimir Zelenszkij legyen az év embere és a legbefolyásosabb európai politikus.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.