Makszim Gorkij mondta róla, hogy az orosz művészetben legalább olyan jelentőségű, mint Puskin. Minden idők egyik legjobb basszistája Fjodor Ivanovics Saljapin 1873. február 13-án született

Talán az alábbi történet mutatja meg a legjobban, miért is tartják sokan az opera történet egyik legnagyobb sztárjának. A 2009-ben megjelent Muzsikus-anekdoták című kötetben találtuk, miszerint „Saljapin világhírének, ma egyedülálló világhírének titkát nem annyira művészetének abszolút nagyságában, mint inkább sajátosan vonzó karakterében kell keresnünk. Minden sztárallűrje ellenére nagy énekes volt. Egy alkalommal elfogadta a Sevillai borbély Don Basilio szerepét, és egy kollégája megkérdezte:

– Miért alacsonyodsz le ennyire, és vállalsz el egy ilyen apró szerepet?

– Kis szerep? Kedves barátom, egy nagy művész számára nincs kis szerep – és kis művész számára sincs nagy szerep.”

„Saljapin ugyanúgy minden idők legjobbja volt operaénekesként, mint színészként”

Kivételességét az is igazolta, hogy már elmúlt 25 éves, amikor a templomi kórust felcserélte az opera színpadára. Szinte azonnal ünnepelt sztár lett, hiszen nem telt el év, hogy ne kapott volna valamilyen elismerést. A szegény parasztcsalád sarja sosem folytatott komolyzenei tanulmányokat, szülei kérésére előbb cipésznek, majd asztalosnak tanult. Ugyanakkor egészen fiatal korától vonzódott a színházi világhoz, ám mint az 1926-ban Párizsban kiadott önéletrajzában megírta, a legmerészebb álmaiban maximum a vándorszínészet szerepelt. Aztán jött az a bizonyos templomi kórus, ahol felfigyeltek Saljapin remek hangjára és hallására.

„Énekesi pályafutását a baskír főváros, Ufa operaházában kezdte. Valami lehetett az ottani levegőben, ugyanis a későbbiekben szintén ezeken a deszkákon debütált a híres táncos, Rudolf Nurejev is”

Saljapin persze megjárta a szamárlétrát, és több statisztaszerepet követően 1890-ben már énekesként is bemutatkozhatott a közönségnek, mégpedig Csajkovszkij Anyegin című operájában. Persze ehhez a sors segítsége is kellett, ugyanis az egyik beteg szólista szerepét vette át. A debütáló énekes a darabban egyszer a szék mellé ült nagy zavarában, de nem vallott szégyent. Ezt követően egy utazó társulat tagjaként eljutott Tifliszbe (ma Tbiliszi), ahol egy neves énektanár ingyen fogadta tanítványai közé.

„Innen pedig nem volt megállás, hiszen előbb Moszkvában, majd 22 évesen már az akkori fővárosban, Szentpéterváron lépett fel”

Itt olyan kulturális nagyságokkal kötött barátságot, mint Lev Tolsztoj, vagy Szergej Rahmanyinov zeneszerző-zongoravirtuóz. A szentpétervári évek meghozták a világhírnevet is Saljapinnak, aki 1901-ben a milánói Scalában énekelhetett Arrigo Boito Mefistofele című operájában a tenorkirály Enrico Caruso oldalán. Meghódította az operakedvelő közönséget, állva tapsolták Párizsban, Londonban, ünnepelték a New York-i Metropolitanben és Ausztráliában is, annak ellenére, hogy a kritikusok eleinte fanyalogva fogadták. Elénekelte az opera világának szinte minden nagy basszus szerepét. Volt II. Fülöp Verdi: Don Carlosában; Don Basilio Rossini: A sevillai borbély és Leporello Mozart: Don Giovanni című darabjában. Élete során számos hangfelvételt készítettek hangjáról.

Fellépéseinek külön pikantériát adott, hogy az általa énekelt orosz műveket a közönség számára mindig lefordították, majd kis füzetben kiosztották, beszámozva az elhangzó zenei darabokat. Saljapin pedig a színpadon mindig bemondta, melyik számú ária következik…

„A kommunista fordulat miatt, amivel sosem tudott megbarátkozni, 1922-ben végleg elhagyta a Szovjetuniót, és Franciaországban telepedett le”

Noha szülőhazájában minden elismerésétől, kitüntetésétől, címétől megfosztották, az orosz állampolgárságáról sosem mondott le. 1925-ben a magyar közönség is megcsodálhatta a hangját, míg utolsó színpadi szerepe a Borisz Godunov volt 1937-ben.

Hogy mi volt a titka? Nos, erős, ugyanakkor érzelem gazdag hangja mindenhol meghódította az embereket. Olyan operák hőseit énekelte meg, mint Igor herceg, Borisz Godunov, Rettegett Iván vagy éppen Ivan Szuszanyin, de elénekelte az operairodalom szinte minden nagy basszus-szerepét. Sőt, repertoárjában mindig szerepeltek orosz népdalok is.

„Majd kétméteres alakja uralta a színpadot, alakításai drámai színészeket is megszégyenítettek”

Filmszínészként 1932-ben megkapta Amerikában a Cervantes műve nyomán készült Don Quijote-feldolgozás főszerepét, és operarendezőként is sikereket aratott, sőt, festészettel, szobrászattal és grafikák készítésével is foglalkozott.

Ki tudja, miben nyújtott volna fantasztikusat még, ám a leukémia 1938. április 12-én elragadta. Lakhelyén, Párizsban temették el, ám 1984 októberében a hamvait hazaszállították, és a novogyevicsi temetőben helyezték örök nyugalomra.