A karanténban olyanon is elgondolkozik az ember, amin máskor hajlamos esetleg átsiklani. Például azon, hogy mikor tesszük magunkban rendbe mi magyarok a második világháborút.

Sokszor eszembe jut manapság az önkéntesen vállalt karantén néha már nyomasztó világában, hogy milyen jól éltünk mi idáig. Mert lehet, hogy nem volt meg mindenünk, de elkerült bennünket a háború. Hiába mondogatták, írtuk le mi is egyre gyakrabban, hogy küszöbön a harmadik világháború, nem akartuk elhinni, hogy ez bekövetkezhet. Arra pedig végképp nem gondoltunk, hogy a háborúhoz hasonló félelmet majd egy picike, láthatatlan vírus hozza el eddig kényelmes, békés világunkba.

Az ilyen helyzet valahol az igazság pillanata is. Kihozza az emberekből azt, ami bennük rejtőzik. Jót, rosszat egyaránt. S bizony elég szomorú, hogy körülöttünk most ilyenkor is oly nagy a gyűlölet.

„Amikor ezt látom, érzem, önkéntelenül is eszembe jut az utolsó nagy háború, a világot a kis koronavírushoz hasonló módon rettegésbe hozó második. Az, amellyel még most sem számoltunk el, mi magyarok sem”

Ez először két hónapja ötlött fel bennem, amikor már ezzel a konok kis vírussal kellett volna foglalkoznunk, ám ehelyett is Budapest hős védőit dicsőítettük. S ha már elkezdtük lánglelkűen védeni azt, amiről inkább mélyen hallgatni kéne, ugyanazzal a lendülettel egyre-másra jelentek meg a cikkek a Vörös Hadsereg bűneiről. Valahogy senkinek sem, vagy csak nagyon keveseknek  jutott eszébe, hogy a náci csapatok feláldozták Budapestet azért, hogy néhány hetet nyerjenek. Egyúttal feláldozva, pajzsként használva azokat a magyar katonákat is, akik akkor még ott a budai várban rekedtek. Mert ők inkább áldozatok, mint hősök, ugyanúgy, mint a Don-kanyarban elveszett társaik. Aztán a napokban április 4. kapcsán megint felhangzott a kórus, igaz, a vírus miatt halkabban, de azért még a sportnapilap is a Vörös Hadseregben vélte megtalálni a kudarcaink magyarázatát. Még jó, hogy Irapuatót nem erre a számlára írták!

„Lassan ki kellene már mondani, hogy ez nem a mi háborúnk volt! Sértetten, Trianon fájdalmától hajtva áltattuk magunkat, és az igazság helyreállításának vágyától hajtva katonáink a rossz oldalon ragadtak. Pontosabban oda hajtotta őket a rosszul számító hatalom. Eladtuk a lelkünket az ördögnek, és ezért nagy árat fizettünk”

Horthy Magyarországát Trianon igazságtalanságának fájdalma hajtotta Hitler karjaiba. A reváns vágya, amelyet a náci rendszer kiválóan kihasznált. Az első világháború után a győztesek tényleg elbántak a magyar nemzettel. Ám ez sem jogosít fel a bűnre, az agresszor kiszolgálására. Legalábbis egy idő után rá kellett volna jönni, hogy rossz vonatra szálltunk. Amikor a hatalom ki akart ugrani ebből a vonatból, már késő volt. A szerelvény már őrülten robogott a szakadék felé.

Azt még csak-csak hajlandó vagyok megérteni, hogy akkor és ott nem látszott ez ennyire világosan, 75 évvel a világégés befejeződése után azonban már elfogadhatatlan ez a szerecsenmosdatás, ami ma a média nagy részében folyik. Míg a nemzeti oldalt ebben a most éppen látens orosz ellenesség mellett az újabb vereség megemészthetetlensége mozgatja, addig a liberálisokat a zsigeri ruszofóbia.

„Ebben a kérdésben egy platformra kerül a két oldal, és így együtt simul bele az emlékezetpolitikát, ezen belül is az második világháborút a Moszkva és a Nyugat közötti geopolitika szembenállásban eszközként használó trendbe”

Összekeverednek ebben a katyvaszban a Magyarországon átszaladó két hadsereg által elkövetett bűnök, a felszabadítás, a megszállás, és akarva-akaratlanul is relativizálódik a náci Németország szerepe a második világháborúban. Maga a kormány hivatalosan nem igazolja a magyar részvételt a Szovjetunióval szembeni agresszióban, ám ebben a közhangulatban ennek ellenére gyökeret ver a társadalomban az a gondolat, hogy mindez nem volt felesleges, a Don-kanyarnál elesettek hősi halottak voltak az Európa védelmében, a bolsevizmussal szemben vívott harcban. Az senkit nem érdekel, hogy ez volt Hitler önigazolása is.

„E történelmi amnéziában az sem igen merül fel, hogy mit kerestek a magyar katonák kétezer kilométerre a hazától a Don-kanyarban”

S amikor a balliberális és a konzervatív oldal egymással versengve mondja ki az ítéletet a Vörös Hadsereg második világháborús szerepvállalásáról, tervezzük a megerőszakolt nők emlékművét, akkor egy szóval sem említjük, hogy miként viselkedtek a mi katonáink Ukrajnában, Oroszországban a civil lakossággal. Elfeledjük, hogy Hitler csatlósai voltunk ebben a keleti rabló hadjáratban. Szemérmesen elsikkad a korabeli Magyarországot jellemző antiszemitizmus. Igaz, hogy a holokausztban a hatalom kényszeredetten vett részt, ám az tény, hogy Magyarországon az elsők között hoztak zsidótörvényeket.

S hogy Közép-Európa népei valahol szégyellik a második világháborúban játszott szerepüket, mutatja az is, hogy az utóbbi időben milyen hévvel próbálják a bűnöket, a kollaborációt relativizálva átírni a történelmet. Ez a nemzeti tudat erősítése szempontjából érthető, ám nem elfogadható. Moszkva ehhez az identitásképzéstől áthatott vagdalkozáshoz sokáig láthatóan megértően viszonyult.

„Mára azonban megváltozott a helyzet. Egyrészről az emlékezetpolitika, ebben kiemelten a második világháború az történelmi jelmezbe öltöztetett geopolitikai küzdelem része lett, másrészt a világégés befejeződésének évfordulójához közeledve a Vörös Hadsereg 75 évvel ezelőtt aratott győzelme az orosz identitás sarokkövévé vált, és ezzel megtört a hallgatás is”

Látjuk ezt a második világháború kirobbanása körül folyó lengyel-orosz vitákban. Moszkva számos titkosított dokumentumot szabadított fel, amelyek cáfolják, vagy legalábbis árnyalják a nyugat- és közép-európai narratívát. A jövőben azzal kell számolni, hogy Oroszország nem fogja türelmesen követni a második világháború és ebben a Vörös hadsereg szerepében átértékelését. A Budapest felszabadításáról nyilvánosságra hozott dokumentumok még viszonylag semlegesek voltak, és ebben érezhetően benne van, hogy a két ország kapcsolatai jók. De vajon felkészült-e a magyar kormány, hogy az archívumokból titkosítás alól feloldott Lengyelországgal kapcsolatos dokumentumokban foglaltakhoz hasonlóan szembesüljön a magyar katonák szovjetunióbeli viselkedésével vagy a holokausztban játszott magyar szereppel?

„A nemzeti nevelés erősítése, a katonai pálya presztízsének emelése jegyében a fiatalok elé a magyar történelem dicső pillanatait kell állítani. A második világháború olyan szégyenfoltja a történelmünknek, amely nem tartozik ezek közé.  Nem kell elfelejteni, ám értelmetlen a kirakatba tenni. A mellünket verni pedig teljesen értelmetlen”