//Az erő diadala
Bosznia etnikai térképét tartja egy utcai árus a lehetséges vevőnek Szarajevóban 1992. márciusában #moszkvater

Az erő diadala

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Múltidéző sorozatunkban most 1993 nyarán járunk, és az éppen soros boszniai megállapodás után vontunk mérleget. Majd’ három évtized távolából visszatekintve nemcsak a Balkán átalakulásának kínjait idézhetjük fel, de levonhatjuk a tanulságokat is. Ennek tudatában pedig megérthetjük, hogy a Balkán problémái legfeljebb részben oldódtak meg.

Bosznia etnikai térképét tartja egy utcai árus a lehetséges vevőnek Szarajevóban 1992. márciusában #moszkvater
Bosznia etnikai térképét tartja egy utcai árus a lehetséges vevőnek Szarajevóban 1992. márciusában
Fotó:EUROPRESS/MLADEN ANTONOV/AFP

Az egységes Bosznia-Hercegovina halott. Meghalt, mielőtt még valójában megszületett volna, hisz a történelem során ilyen államalakulat sohasem volt, s a tavaly áprilisi sietős nemzetközi elismerés óta is csak papíron létezett. A valóságban polgárháború folyt a szerb és a horvát területi terjeszkedésért a mohamedánok rovására.

„S a Nyugat most, elárulva tulajdon elveit, cinikusan elfogadta a fegyverek teremtette helyzetet, a szerb-horvát alkut Bosznia hármas felosztásáról”

Másfél évig tartó, kétszázezer halottat hozó és milliónyi földönfutót teremtő vérontás után elképzelhetetlen, hogy a részleteket eldöntő – ki tudja, hányadik – genfi értekezlet ne tűnjön az erő megjutalmazásának. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem lehet rendezésnek nevezni azt az elgondolást, amelyik figyelmen kívül hagyja a realitásokat. Az etnikai alapú megosztással szemben pedig aligha mutatkozik más lehetőség. A háború kegyetlensége is mutatta, hogy a béke e tájon elképzelhetetlen valamelyes elkülönülés nélkül. A politikusok még névleg támogatják hát Bosznia egységének fenntartását, a konföderációs megoldás elfogadásával azonban valójában már hallgatólagosan elismerték az egykori jugoszláv tagköztársaság felosztását.

„A világ nagyhatalmainak két év kellett ahhoz, hogy belássák saját tehetetlenségüket, majd ezután, tudomásul véve a helyi valóságot, a ronda béke mellett döntsenek”

Washingtontól Brüsszelig ezzel lényegében elintézettnek is vélik a dolgot, legalábbis reménykednek ebben. Erre utal az is, hogy megkezdték a leltárkészítést, a tanulságok levonását. Győzött a nyers erőszak, felülkerekedtek a Radovan Karadzsics vezette szerbek. Oldalukon jó hajrával felzárkóztak a horvátok. Ők ketten, mint ahogy az már Milosevics és Tudjman egy évvel korábbi, grazi titkos találkozója óta világos volt, megegyeznek a területeken, a maradék pedig a muzulmánoké lehet.

„A vesztes oldalon azonban nem csak az Alija lzetbegovics vezette bosnyákok árválkodnak. Vesztett a világ is. Tovatűnt az az illúzió, hogy a hidegháború befejeződése után a konfliktusok könnyebben megoldhatók lesznek”

Bosznia elűzte a szovjet birodalom összeomlása után érzett eufóriát. A helsinki elvek éppen akkor szorultak háttérbe, mikor a gyakorlatban kellett volna alkalmazni azokat. Az ENSZ az Öböl-háború során kivívott presztízsét veszíti el. Vezető országai képtelenek voltak eldönteni, béketeremtő vagy fenntartó feladatra vállalkozzanak-e. Ehelyett humanitárius akciókkal álcázták tehetetlenségüket. Kudarcot vallott az EK, a NATO, amelyre jó, ha mi, magyarok is felfigyelünk, és ez idáig vesztett Németország is. S ez ismét csak további visszafogottságra inthet bennünket, hisz saját szövetségesei róják most fel neki az elsietettnek minősített elismerés kierőszakolását.

„Ezzel ugyanis, s itt már áttérünk a tanulságokra, Európa lemondott a föderatív Jugoszlávia demokratikus reformjáról, a globális megoldásról, s a rendezett szétválás helyett nőttön-nőtt a káosz”

A politikusok egy sor tényezővel nem számoltak, például azzal, hogy a hirtelen etnikai kisebbséggé váló csoportokban rögtön fölmerül a félelem.  A többség másodosztályú polgárrá degradálja őket, s asszimilációra kényszerülnek. A félelem hisztériát eredményezhet, mint ahogy eredményezett is, s ki menekült, ki pedig fegyvert fogott. Megállapítható a történések után az is, a hasonló konfliktusokat korai szakaszban kell megfékezni.

„Kiderült eközben az is, az egyedüli világhatalomként maradt Egyesült Államok kettős mércével mér”

Bosznia neki messze van, s akárhányan is halnak meg ott, Washington számára fontosabb, hogy Bagdadot leckéztesse. A szarajevói vérfürdő tanulságait már elméleti szinten is levonták. A Harvard Egyetem stratégiai kutató intézetének igazgatója szerint a következő Boszniákat a civilizációk törésvonalain kell majd keresni. Mások, kissé talán túlozva, új „Münchenről” beszélnek.

A helyzet egyben azonban emlékeztet Chamberlain és Daladier korára. Egyesek – mint arra Milovan Gyilasz is figyelmeztet – azt hiszik, ha aláírnak egy szerződést, azzal elkerülik a bajt. A világ irányítói ugyanis a szemrehányásokat is vállalva mindenbe belementek, csakhogy elkerüljék az intervenciót. Ám lehet, hogy hiába.

„Bosznia szétdarabolásának jóváhagyásával a háború még nem fejeződött be”

Először is, az ellentétek mindig a térképrajzoláskor csúcsosodnak ki, s az még csak ezután jön. A végleges határvonalak meghúzását pedig láthatóan haderejükre bízzák a felek. A horvátok csendben megtartani, a szerbek lehetőleg növelni igyekeznek a birtokukban levő területeket. A délszláv válság két kulcsfigurája, Belgrád és Zágráb Bosznia ügyében, még ha ki is egyezik, a kettőjük közti konfliktus fennmaradnak. A horvátországi és a boszniai szerbek „államának” egyesülése ugyan most feltehetően taktikai okokból halasztódik, a knini Krajina önállósodási törekvéseit azonban Tudjmanék aligha nézik sokáig tétlenül. Már készítik fegyvereiket.

S hogy biztos nem lesz egyhamar béke a Balkánon, arra garancia Milosevics is, akinek hatalma fenntartásához újabb és újabb konfliktusokra van szüksége. Ezenkívül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a már említett etnikai törésvonalak ott húzódnak Koszovóban és Macedóniában is.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.