//Az elkerülhetetlenül szükségtelen háború
„Ha abból indulunk ki, hogy ez a katonai beavatkozás milyen irtózatos pusztítást eredményezett az infrastruktúrában, lakóházakban és egyéb objektumokban, milyen súlyos lelki megrázkódtatást a lakosság számára, akkor talán joggal gondoljuk úgy, a következő ukrán vezetés kétszer is meggondolja, hogy Moszkvával ujjat húzzon” #moszkvater

Az elkerülhetetlenül szükségtelen háború

MEGOSZTÁS

Az orosz intervenció anyagilag és erkölcsileg is komoly válságba sodorta Oroszországot, még inkább Ukrajnát. Geopolitikai értelemben viszont Moszkva újra feltámadt, mint hatalmi tényező, és a válság a kétpólusúvá tört világ meghatározó szereplőjévé tette. Közben az oroszok valódi célja is megvilágosodott

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

„Ha abból indulunk ki, hogy ez a katonai beavatkozás milyen irtózatos pusztítást eredményezett az infrastruktúrában, lakóházakban és egyéb objektumokban, milyen súlyos lelki megrázkódtatást a lakosság számára, akkor talán joggal gondoljuk úgy, a következő ukrán vezetés kétszer is meggondolja, hogy Moszkvával ujjat húzzon” #moszkvater
„Ha abból indulunk ki, hogy ez a katonai beavatkozás milyen irtózatos pusztítást eredményezett az infrastruktúrában, lakóházakban és egyéb objektumokban, milyen súlyos lelki megrázkódtatást a lakosság számára, akkor talán joggal gondoljuk úgy, a következő ukrán vezetés kétszer is meggondolja, hogy Moszkvával ujjat húzzon”
Fotó:EUROPRESS/FADEL SENNA/AFP

Oroszország megtámadta Ukrajnát. Az ukránok védekeztek, és a hadműveletek folyamatosan zajlanak.  Nagyjából ennyi,  és nem sokkal több, amit jelenleg határozottan állíthatunk az orosz-ukrán konfliktusról. Valami súlyos dolog kezdődött, ami most a világot leginkább foglalkoztató eseménnyé szélesedett. Nemcsak a harcok könyörtelensége, a pusztítás mérete, és a menekültek szűnni nem akaró áradata miatt, hanem mert nyilvánvalóvá vált, amit mindenki tudott, de senki nem akart elismerni, hogy Oroszország Európa fő energetikai szolgáltatója. Mondhatjuk, egymás természetes szövetségese a két térség.

„Az orosz földgáz és kőolaj nélkül az Európai Unió elveszíti versenyképességét. Viharsebesen keresik az új energia forrásokat, és átmeneti megoldásokkal fognak kísérletezni, de igen hamar ráfognak jönni, hogy azok hosszútávon nem jelentenek valódi, kifizetődő megoldást”

A háború mindesetre kirobbant, és meglepődve tapasztalhattuk a kávéházi Conradok elszaporodását, mint az I. világháború idején, amikor felnőtt, művelt férfiak egymást túllicitálva adtak kérlelhetetlenül pontos megállapításokat a harcok menetéről. Mindenkor vannak logikusnak látszó tényezők, amelyek bekövetkezhetnek, de minden háborúnak önálló természete van, ezért egészen váratlan eredmények születhetnek. Az I. világháború sem úgy alakult, ahogy azt sokan várták, a végkifejletről nem is beszélve. Az I. világháborúnál is modernebb ukrán-orosz háborúban még nehezebb határozottan nyilatkozni a harcok végkimeneteléről.

Valaki például bedobta, hogy az oroszok villámháborút terveztek, ami elakadt az ukránok ellenállásán. Mások már egyenesen az oroszok vereségéről regéltek. Nyilvánvaló, hogy mind a két hadviselő fél hazudik a saját veszteségeit illetően, vagy arról, hogy milyen háborús bűntetteteket követett el az ellenfél. Ez érthető, hiszen

„a kínai Szun Ce már az ókorban megmondta, a háború mindig a csalás, a megtévesztés útját járja. A mai információs korszak hírei, dezinformációi sok esetben tényleg a Monarchia kávéházi fecsegéseit idézik”

A megindított úgynevezett különleges hadműveletek legfőbb okának az oroszok azt mondták, hogy az ukrán hadsereg újabb támadásra készült a Donyec-medence visszafoglalására. Ez végül is elég komoly indok egy preventív csapásra, hiszen a mondott térségben több milliós orosz kisebbség él, ezek megvédése egyértelműen orosz érdek, legfeljebb ennek konkrét bizonyítékait várjuk még minden részrehajlás nélkül.

Viszont most, amikor a dollár világpiaci jelentősége veszélybe került, már az amerikaiak is azt hangoztatják, hogy ez egy ,,szükségtelen háború”, mint legutóbb Daleep Singh a washingtoni nemzetgazdaságért felelős nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettes az indiai-orosz tárgyalások kapcsán. De ha ez tényleg így van, akkor miért feszítették a húrt a végletekig, és miért nem bírták rá Kijevet, hogy betartsa a Minszk II. megállapodást?

„S a Biden-adminisztráció miért fokozta a fegyverszállítást, a pénzügyi támogatását, és katonai tanácsadók odaküldését?”

Moszkvát úgy látszik senki nem vette elég komolyan, sőt, bizonyos fokú lenézésről is beszélhettünk. Mostantól viszont ez megváltozik, és ha így nézzük, akkor ez Moszkva számára tényleg elkerülhetetlen háborút jelentett. Moszkva újra hatalmi tényezővé vált, a kétpólusú világ egyik meghatározó szereplőjeként és könnyen lehet, hogy az amerikai globális körök elszámolták magukat az oroszok magatartását, és a negatív következményeket tekintve, amelyek visszacsapnak rájuk.

„Nem tévedhetünk nagyot, ha úgy gondoljuk, az oroszok számára nem az a fő cél, hogy minél nagyobb ellenséges ukrán területeket szálljanak meg tartósan, mert akkor nem álltak volna meg a nagyvárosoknál. Sokkal inkább a déli régió bebiztosítása lehet terveik középpontjában, ahol ráadásul fontos nyersanyag lelőhelyek vannak”

Egyes elemzések nagy jelentőséget tulajdonítottak az oroszok Kijev irányába tett erőfeszítéseinek, talán az oroszok titokban nagy reményeket is fűztek ahhoz, hogy a váratlan támadásukkal sikerül elfoglalniuk az ukrán fővárost. Mindesetre ez a fajta hadműveleti irány hamar elakadt ,és egy hónappal a támadás megindítása után azt látjuk, hogy az oroszok nem erőltetik Kijev bevételét.

Korábban deszant egységekkel próbáltak bizonyos akciókat végrehajtani, talán valóban Zelenszkij elnököt akarták ,,kiemelni”, de ezeket az akciók mind meghiúsultak. A kijevi támadási irány vélhetően kettős célt szolgált, elvonni minél több ukrán erőt délről, és egyben ,,lefogni” az ukrán vezetés idegközpontját, vagyis elterelni a figyelmet az oroszok valódi céljáról, a tengerparti sáv megszerzéséről. Hiszen csak ennek révén lehet a Donyec-medence és a Krím-félsziget biztonságát hosszútávon garantálni, nem beszélve a közlekedés vagy az ivóvíz biztosításáról.

„Egy héttel az intervenció megindítása után úgy látszott, mintha az oroszok a Dnyeper folyó mentén igyekeznének kettévágni Ukrajnát. Ennek viszont ellentmond, hogy az orosz többségű megyék délen vannak. Vagyis, ha az oroszok többet akarnak birtokolni Ukrajnából, mint amennyit feltétlenül szükséges, azzal meghosszabbítják a feszültséget”

Odessza sorsa még bizonytalan. Lehet, hogy ukrán kézen hagyják, de a tengerparti sáv megszerzése, illetve orosz barát kezekbe adása most már nem lehet kétséges. Nem látunk bele Putyin és az orosz vezérkar terveibe, viszont a harcok jelenlegi állása inkább arra enged következtetni, hogy lassan döntő tárgyalásokra kerülhet sor, hiszen folyamatosan zajlanak az egyeztetések. Mert a harc igazából eldőlt, még néhány város bevétele van hátra, hacsak a NATO nem avatkozik be, de erre túl sok esély nem látszik. Vélhetően már most a diplomáciai pozícióharcok zajlanak. Hangzatos kijelentések közepette, összhangban a hadműveletekkel. Ha az ukránoknak van egy kis eszük, akkor legfeljebb egyes városok státusa felől vitatkozhatnak, de hogy a déli tengerparti sáv nagyrészt orosz, vagy oroszbarát kézen marad, afelől biztos nem, mert akkor az egész intervenció felesleges volt.

„A kérdés persze az, hogy miért vált elkerülhetetlenné a háború Moszkva számára? Miért nem lehetett értelmes módon megállapodni a Krím és a két szakadár megye sorsáról?”

Vélhetően azért nem, mert az ukrán vezetést az amerikaiak olyan fokú ígéretekkel látták el, amelyek alapján Kijevben úgy vélték, kellő támogatásuk van packázni az orosz medvével. Gondoljunk a két tűz közé került Lengyelországra 1939-ben. Ott is mi történt? Nyugatról a Harmadik Birodalom, míg keletről a bolsevista Szovjetunió állt támadásra készen, és elutasították a németekkel való tárgyalásokat a vitatott német többségű területekről. A lengyelek stratégiai helyzete rendkívül rossz volt, ők a nacionalizmustól fűtve mégis dacolni akartak. S mert Angliától és Franciaországtól olyan szóbeli ígéreteket kaptak, vagy véltek hallani, hogy inkább a kard mellett döntöttek, aztán őket is jól cserbenhagyta a fényességes Nyugat. Bár a franciák hadüzenete így is meglepetésként érte Berlint, de ez a lengyeleken nem segített. Az ukránoknak persze az is fáj, hogy a déli régiókban vannak a szénbányák, földgázmezők, s ezek elvesztése hatalmas anyagi veszteséget jelent.

„Ha abból indulunk ki, hogy ez a katonai beavatkozás milyen irtózatos pusztítást eredményezett az infrastruktúrában, lakóházakban és egyéb objektumokban, milyen súlyos lelki megrázkódtatást a lakosság számára, akkor talán joggal gondoljuk úgy, a következő ukrán vezetés kétszer is meggondolja, hogy Moszkvával ujjat húzzon”

És inkább fogják az asztal fölött megvitatni a vitás helyzeteket, mintsem kétes ígéretekre hagyatkozva katonai erővel fenyegessenek egy nagyhatalmat, vagy annak érzékeny területeit. Mert az orosz „különleges katonai” hadműveletet az elrettentés egyik formájának is felfoghatjuk, hozzátéve, hogy ez olyan jól sikerült, hogy az Európai Unió rögtön guggoló pozíciót vett fel, hogy finoman fogalmazzunk. A nyugati bürokraták – nem kevésbé a mainstream média terror hatására – azonnal az amerikai álláspontra helyezkedtek, egymás után dobálva Moszkvára a szankciókat. Néhány józan gondolkodású energetikai szakember és szakpolitikus figyelmeztetésére enyhítettek csak a retorikán, de addigra meg Putyinék vágtak vissza az energiahordozók rubel alapú fizetésével. Moszkvát is érték kellemetlen meglepetések ebben a konfliktusban, de az is bebizonyosodott, hogy az orosz vezetés és az orosz nép nagyjából egymásra talált.

MEGOSZTÁS