„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Volosin a polgárháború végeztével nem politizál, művész akar maradni és tenni hazájáért. Vállalja a szovjetállam által rá testált feladatot, a feodoszijai járásban a művészeti és tudományos örökségért felelős testület vezetője lesz”
Forrás:Wikipédia/Borisz Mihajlovics Kusztogyijev festménye (1924)
Pedig lenne mire emlékeznünk. Származása ellenére – soha nem tartozott a nélkülözők közé – verset szentelt a forradalomnak, melyben hitet tett az elnyomottak mellett. Igaz, a maga kétkedő és bizonytalan módján:
Egyesek plakátra festik
Lázálmuk – a tőke gonosz,
A proletárok jövőjét hirdetik,
S a kispolgári paradicsomot.
„Volosin, mint a századelő sok más orosz írója, a cári birodalom egyik kulturális központjában, Kijevben született”
Tisztes polgári családból származott, apja kollégiumi tanácsosként vívott ki magának társadalmi és társasági elismerést. Régi kozák családból való, jeles ősökkel, akik között volt egy tehetséges bandur játékos-dalköltő is. Az apa halála után a még iskolás Volosin anyjával átköltözik Koktebelbe, a Krím-félsziget egyik gyöngyszemébe, a világhírű üdülőhelyre, ahol az özvegy a vasúttársaság kórházában dolgozik. Az ifjút a feodoszijai gimnáziumba íratják be. Szerencséje van, a tanintézet gyámja a híres festő, Ivan Konsztantyinovics Ajvazovszkij. Feltehetően ez döntően meghatározza a rendkívül nyugtalan természetű, és legalább ennyire tehetséges fiatalember további pályáját. Az orosz tengeri tájképfestés koronázatlan királya a gimnáziumi kiállításon látva az ifjonc képeit, kurta, de találó mondattal indítja útjára: „Ez a kópé festeni fog.” Jóslata beigazolódott.
„A jövendő költő már kisiskolás korától válósággal falja a könyveket, Puskinnal, Lermontovval ötéves korában végez, hét évesen végig olvassa Dosztojevszkijt és Edgar Allan Poe-t, tizenhárom évesen Victor Hugót és Dickenst, majd ifjúvá érve nem maradhat ki olvasmány élményeiből Schiller, Goethe és Byron sem. Dicséretes útravaló egy ígéretes pályához”
Tanulmányait, mint korabeli társadalmi státusú társai, ő is a moszkvai egyetem jogi karán folytatja. És természetesen ő is aktívan részt vesz a diákság tiltakozó megmozdulásaiban a cári rendszer ellen. Ezért hol kicsapják, hol visszaveszik a tanintézetbe, mígnem a kínos játékot megunva előbb archeológiai kutató expedícióban éli ki kaland- és tudásvágyát, majd a hozzá hasonló, jobb körökből származó, de a világot renitens szemmel vizsgáló ifjakat követve Párizsba megy, s ott folytatja egyetemi tanulmányait.
A művészet és irodalom európai fővárosában megérinti a szerelem. Megismerkedik festőnő Margarita Szabasnyikovával. Házastársi kapcsolatuk alig egy évig, barátságuk Volosin halálig tart. Szabasnyikova később emigrációban, Németországban lesz ismert, értékes visszaemlékezéseket ír a forradalom előtti Oroszországról. A képzőművészetben, mint vallásos témákban alkotó festőnő arat sikereket.
„Volosin művészeti kérdésekben érettebben, és a kortársi irányzatokról felvilágosulva tér haza Párizsból, a modern festészet akkori fellegvárából, ahová a későbbiekben többször kiutazik. Otthon nyomban beleveti magát a művészeti életbe, csatlakozik a szimbolisták köréhez”
Magánéletét újabb szerelmi viszony bonyolítja egy extravagáns költőnővel, Jelizaveta Dmitrijevnával. A fiatal és vonzó teremtés azzal szerez magának hírnevet, hogy kitalált alkotók bőrébe bújva, álnéven alkot, s szerez népszerűséget. Rossz nyelvek szerint ezen művei egy részét, valamint Cserubin de Gabriac álnéven közzé tett verseit szerelme, Volosin írta.
A szerelem azonban másfajta, nem kevésbé őrült tettre is készteti a költőt. 1909-ben Gumiljov becsmérlő megjegyzést tesz szerelmére, s Volosin a kor lovagias szellemét követve, párbajra hívja ki költőtársát. A párbaj amúgy sem ritka arrafelé írók között. Az orosz irodalom nagy szerencséjére Gumiljov szándékosan a levegőbe lő. Volosin pisztolya pedig mintegy égi jelre többször is csütörtököt mond. Gumiljovot később utoléri a végzete, a „tisztogatás” során szovjetellenes összeesküvés vádjával elítélik és kivégzik.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
1908-ban édesanyja, akit az időközben festőként is debütáló költő barátai gondoskodásáért „ősanyának” titulálnak, birtokot vásárol, és házat épít Koktebelben. A nem éppen szerény villában a későbbiekben az orosz irodalom szinte összes korabeli nagysága megfordul: Alekszandr Grin, Oszip Mandelstam, Valerij Brjuszov, Andrej Belij, Nyikolaj Gumiljov, Marina Cvetajeva, Mihail Bulgakov, Kornyej Csukovszkij és még sorolhatnánk. Van ki, mint Konsztantyin Fegyin vagy Jevgenyij Zamjatyin, a polgárháború viszontagságai elől, életét mentve talál ott menedéket.
„A század első éveiben járunk, amikor Volosin, mint festő kiáll a hivatalos művészetkritika által elátkozott „Káró Bubi” és „Szamárfarok” modernista művészeti csoportosulások mellett”
Nem hagy fel a versírással sem. 1910-ben megjelenik első kötete. Verseinél nagyobb visszhangot vált ki az a cikke, amit kora nagy festmény rombolása kapcsán ad közre. Ilja Repin monumentális képét, a „Rettegett Iván megöli fiát” 1913-ban vandál támadás éri a cári rend fanatikus rajongója részéről. Azzal az abszurd indokkal, hogy a művész úgymond „helytelenül” ábrázolta a cárt, aki igazából nem is volt olyan rettenetes. Volosin a képet elemezve sajátos módon annak sugallatát, önpusztító vonásait emeli ki. A történelem gyakran ismétli önmagát. 2018-ban hasonló indíttatásból rongálják meg ismét az orosz festészet felbecsülhetetlen értékű, ikonikus alkotását. Éled a nosztalgia az iránt, amiért Volosin és társai nem igazán rajongtak. A képet négy évig restaurálják és jelenleg abszolút biztos védőüveg alatt állítják ki a Tretyjakov Képtárban.
IV. Iván megítélésében azóta sincs egyetértés. A történészek, és talán nem csak azok egy része elismeri, hogy kegyetlen uralkodói módszerei ellenére Iván tudatos és számító politikus volt, s jelentősen hozzájárult Oroszország nagyhatalmi pozícióinak kialakításához. Ismerős és az orosz történelemben később többször ismétlődő képlet és magyarázat.
„Közben Oroszország belesodródik a világháborúba. Volosin verseiben tiltakozik az esztelen vérontás ellen”
Semmi kedve bevonulni. 1915-ben részint ezért kiutazik Párizsba és részt vesz a Goetheanum, az antropozófia központi épületének a megtervezésében és építésében a svájci Dornachban. Az antropozófia a század első éveiben felbukkanó tanításrendszer, alapelveit Volosin elismeri. Azt hirdeti, hogy a tudomány által feltárt ismeretek mellett még sok más, érzékszervekkel és eszközökkel nem felfogható dolog is létezik, s ezek érzékfeletti módon megismerhetők. Az antropozófia tanításait az élet számos területén, gyógyászatban, gyógypedagógiában, nevelésben, művészetben és a mezőgazdaságban jelenleg is alkalmazzák.
1916-ban Volosin hazatér, időközben felmentik a katonai szolgálat alól. Kiteljesedik festői pályája, sorra születnek legjelentősebb tájképei a Krímről, melyek nem elsősorban a vidék valós arcát, hanem a művész érzelmeit fejezik ki.
„A februári forradalmat a költő-festő Moszkvában éli meg és értetlenül szemléli. A kort a történelemből ismert <zűrzavaros időkhöz> hasonlítja. Az októberi forradalmat viszont már elutasítja. 1917 novemberében született, Szent Oroszhon című versében apokaliptikus képet fest a megrázó eseményről, kijelenti, hogy Oroszhonnak vége”
„Elitták, leköpték, sárral mocskolták be tereit, utcáit s áruba bocsátották földért, köztársaságért, szabadságért és polgárjogokért”. Ugyanakkor számára, aki megszenvedte a cári önkény éveit is, nem ilyen egyszerű a válasz a „miért”-re. Erre utal, hogy számos festményén megörökíti a forradalom utáni időszak hőseit, a vörösgárdistát, a matrózt, a spekulánst.
A kitörő polgárháborúban egyik fél oldalára sem áll, elítéli az erőszakot és kegyetlenséget. Ő menti meg Oszip Mandelstamot attól, hogy a fehérek kivégezzék. Másodszor sajnos már nem tudja, költőtársa Volosin halála után hat évvel, egy szibériai táborban embertelen körülmények között hal meg. Közben ugyanis nagyot fordult a világ Szovjet-Oroszországban, de Európában is.
„Volosin a polgárháború éveiben helyét keresi és próbálja megérteni és elfogadni korát. Ezzel kivívja az engesztelhetetlen Bunyin meg nem értését, és maró sorait”
„Lám, itt van Volosin. Tegnapelőtt még Oroszhonba hívta a Bosszúállás Angyalát, hogy a leányszívekbe a gyilkolás örömét, a gyermeki lelkekbe véres álmokat plántáljon. Tegnap fehérgárdista volt, most kész a bolsevikok dicsőségét zengeni. Az utóbbi időkben próbálta belém sulykolni, hogy minél rosszabb, annál jobb, miután van kilenc szeráf (az angyalok első karából) akik a földre szállva majd meggyőznek, hogy vállaljuk a keresztre feszítést és a máglyát, mert ebből új, edzett és megvilágosult arcok születnek. Azt javasoltam, hogy mondja ezt másoknak, akik ostobábbak.”
Bunyin nem érti, mert nem is értheti a költőt. Az inkább etikus, mint politizáló Volosin úgy értelmezi az eseményeket, mint büntetést Oroszhon korábbi bűneiért. A forradalmat egyfajta mentális-vallási betegségnek minősíti és ezt több cikkében is kifejti. Viszont közeledik a forradalom elfogadásához, apokaliptikus és elkerülhetetlen voltát hangoztatva, a „zűrzavaros időkhöz” hasonlítva korát. Szerinte az orosz történelemben két vonulat van. Az egyik a személyiség anarchikus szabadságát hirdeti, mint Tolsztoj, Kropotkin, Bakunyin. A másik nem más, mint az abroncsként szorító kényszer, együtt tartani a hatalmas birodalmat. Lásd Rettegett Iván, Nagy Péter és Arakcsejev törekvéseit. A legszívesebben néhány évszázaddal előbbre lökné hazáját, hogy kijusson ebből a bizonytalan állapotból.
„Volosin a polgárháború végeztével nem politizál, művész akar maradni és tenni hazájáért. Vállalja a szovjetállam által rá testált feladatot, a feodoszijai járásban a művészeti és tudományos örökségért felelős testület vezetője lesz”
Ezért számos egykori barátja elítéli. A költő véleménye megváltozását sajátos módon magyarázza: „Isten városát” szeretné felépíteni. Mindegy, mit mond Volosin, szándékai tiszták és nemesek. És népszerű szűkebb pátriájában. A krími népbiztosok tanácsa engedélyezi, hogy kísérleti művészeti-tudományos stúdiót indítson be Koktebelben, s védlevelet állítanak ki a házára. Volosin belép a Költők Összoroszországi Szövetségébe is. Egy ideig a krími lovassági katonai főiskolán tanít. Itt összeismerkedik a más politikai nézeteket valló és a sztálini személyi kultusz, valamint az azt követő brezsnyevi időszak éveiben eltérő utat befutó Sztyepan Scsipacsovval, akinek költői formálódására komoly hatással van.
„A művelődésügyi népbiztosság 1924-ben alkotóházzá minősíti a költő-festő villáját”
Volosin életét egy róla keringő anekdota is jól jellemzi:
„A humoros eset Moszkvában történt a költővel. Asszonya a tumultusban az egyik népes téren elvesztette szem elől urát, és harsányan hívogatni kezdte.
– Max, Max!
A közelben vöröskatonák álldogáltak. Meghallván a szokatlan, de ismerős nevet, és meglátva a képeken oly gyakran látott, dús, ősz hajjal és szakállal megáldott férfit, észbe kaptak.
– Fiúk, nézzétek, Karl Marx!
Volosinhoz rohantak és ünnepélyesen szalutálva jelentették neki:
– Marx elvtárs, éljen a marxizmus, a politikai szemináriumon tanuljuk.
A költő mosolyogva válaszolt:
– Legények, tanuljatok, képezzétek magatokat!”
1921 decemberében a költő megismerkedik egy nehéz sorsú, beteges fiatal teremtéssel, Marija Zabolockajával (1887-1976), aki élete végéig hűséges társa marad. Ápolja a költő hagyatékát és még a Krím-félsziget német megszállásának nehéz éveiben is vigyáz a villára és ereklyéire.
1984-ben megnyitják a költő házában berendezett, életútját bemutató múzeumot. Kijevben emléktábla, egy nevét viselő iskola és irodalmi díj is őrzi az ismét felfedezett költő emlékét. Volosin visszatért megérdemelt helyére az irodalomban és a köztudatban.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
brüsszelita says:
Stimmel.
Volosin az orosz Ady, csak ő nem festett: Francia hatás, a szerető extravagáns, majd jön “a nehéz sorsú fiatal teremtés”, aki élete végéig ápolja. A háborút elítéli, a katonaság alól felmentik, és rendszerkritikus társaival bulizik, annyira kritikus, hogy rohan a forradalomba, több verset is ír róla. Ha Ady megéri a Tanácsköztársaságot szerintem őt se zavarta volna, habár maga nem volt kommunista, mindenesetre lett volna ott néhány verse, meg ugye neki is szimbolikus a költészete, és teszem hozzá a szabadkőműves páholya, úgy tudom ez a neve.
Amúgy jó cikk, sok munka fekszik benne, kitűnik belőle, hogy az élet nem fehér vagy fekete, főleg mikor át kell élni, mert később mindent bele lehet magyarázni, de a cikk ezt nem teszi, habár Volosint én nem ismertem eddig. Ja persze, hisz csak most veszem észre, nézem a címet – elfelejtett. Gratulálok a szerzőnek, biggyessze hozzá a másfél méterhez!
Földeák Iván says:
Öröm a szerzőnek, ha olvassák írását és még nagyobb öröm, ha reagálnak rá és dicsérőleg. Bár nem teljesen értem a blogozó állításainak összefüggéseit, mi köze van Adynak, a Tanácsköztársaságnak Volosinhoz (lehet, hogy a hiba az én készülékemben van), miért baj, ha egy íróözvegy őrzi ura hagyatékát, (lásd Zamjatyin asszonyának áldozatos munkáját), de egyetértek a blogozóval, Volosin megérdemli a figyelmet, talán még másfél méternél is többet, s nem szabad elfelejtenünk.
Földeák Iván says:
Örülök, hogy a cikk felkeltette az olvasók, – legalább kettő – érdeklődését. Én azért maradnék a tényeknél. Volosinnak korántsem volt akkora hatása az orosz irodalomra, a köztudatra, mint Adynak a magyarra. Szerény égi jelensége volt az orosz irodalomnak s nem olyan fénylő csillag, mint Ady. Azért ez a mondat: „Ady se volt nagy lázadó legfeljebb otthon a fotelben verselés közben, meg a szabadkőműves gyűléseken” igaztalan és kegyeletsértő a költőre nézve, akárcsak az utalás betegségére. Maradjunk verseinél, ragyogó publicisztikájánál. Arra a kérdésre pedig, hogy „mi lett volna, ha él a Tanácsköztársaság kikiáltásakor” soha nem kapunk választ, nem is érdemes keresni. Csinszka szerepét is nehéz lenne összevetni Volosin özvegyének áldozatos munkájával. Egy biztos, emlékeznünk kell mindenkire, természetesen szigorúan a tények talaján.
Földeák Iván says:
Azt hiszem az Ady értékelés nem a moszkvater feladata, de Bölöni Györgytől Király Istvánig elég sok könyv van, ami tisztázza helyét és értékét. Az, hogy miképp lehetett az 1919-ben elhunyt Ady kegyeletsértő a később jó másfél évvel bekövetkezett Trianonnal szemben, ez valahogy kronológiailag sem jön össze.
Ami Volosin párbaját illeti, félek, hogy nem értette meg a szarkazmust, most akkor konkrét leszek: Gumiljov a levegőbe lőtt, Volosin párbajsegédeinek pedig sikerült használhatatlanná tenni költőbarátjuk pisztolyát, így az orosz irodalom nem lett szegényebb két ígéretes íróval. Mellesleg Volosin párbajsegédeinek jó ízlése vitathatatlan, nem akárkik voltak: a Tolsztoj-sarj jeles prózaíró Alekszej Tolsztoj és a kevésbé ismert (elfeledett?) grúz származású festő, művészettörténész Alekszandr Servasidze.
brüsszelita says:
Nem az a lényeg, mi volt a párbaj eredménye, hanem hogy párbajozott a soron következő szerelméért.
A Korriborit pedig nem akartam ragozni, mert az emberre könnyen rásütik hogy antiszemita függetlenül attól igaza van-e, pedig tudtam volna az Ön szerint “ragyogó publikációból” cifrább idézetet is hozni. Olyat, amiben Ady a zsidóságot szintén a magyarok fölé emeli, de a verseiben is pocskondiázta a népét, és Magyarországot, neki Párizs volt az istene, meg a francia forradalom. Ő ezekkel valóban csak a halála után lehetett kegyelet sértő, meg azok is, akik idézték tőle a vonatkozó passzusokat, mert halottról jót vagy semmit mint tudjuk, bár szerencsére a saját halálunkat túléltük.
Addig viszont Magyarország egyik sírásója volt, még ha nem is a legaktívabb, mert azt is tudjuk, hogy a pokolba vezető út is jószádékkal van kikövezve, bár arról nála nem vagyok meggyőződve.
Viszont volt honnan ihletet merítenie, mert szabadkőműves kollégái a Károlyi kormányban a hadseregünk maradékát is felszámolták, “nem akarok több katonát látni” – ők mondták, majd Szurmay Sándort kirúgták, és ezek után a hatamat átadták (!) annak a Tanácsköztársaságnak, amiben a népbiztosok többsége zsidó volt, mondhatni a túlnyomó részük, de legyünk megengedőek csak zsidó származású Kohn Bélával az élen, mert Kun annak született.
Ady biztos tapsikolt volna örömében, hogy az országot végre megfelelő emberek irányítják, hisz mindent megtett annak érdekében, hogy így legyen, még ha nem is szándékosan, bár Bölöni György és Király István biztos nem így gondolja, ahogyan Ön sem. Ahogy az érettségi vizsgán még ma sem szabad ilyeneket mondani, nehogy a szeleburdi ifjoncot páros lábbal rúgják ki amiért a “fénylő csillagot” sápadtra festi, viszont remélem, ha nem is a gimnázumi tankönyvekbe, vagy a másfél méteres könyvespolcra, de egy komment szekcióba azért belefér.
brüsszelita says:
Nem kegyeletsértés, hanem vélemény, csak annak az, aki szerint Ady “fénylő csillag”, mert azt alulról csak csodálni szabad. Aki Trianon után kegyeletsértő volt a magyarsággal szemben az éppen Ady, érződik rajta az akkori szabadkőműves szellem amikor ezt írja: “A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára, a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság”, ami még rasszista attitűdöt is tartalmaz a harmincas évek Magyarországának fasizálódó politikájának előfutáraként, habár a Korriborit 1917-ben írta, hisz a szabadkőműves szervezeteket Horthy 1920-ban betiltotta, az írás viszont csak 1924-ben került elő Ady hagyatékából, mert mégiscsak volt, aki azt gondozta.
Persze nem Csinszka, mert ő Ady 1919 januári halála után két hónappal már szerelmi kapcsolatba lépett Babitssal még le sem dobva magáról az özvegyi fátyolt, kevesebb mint egy év múlva pedig ismét férjhez ment egy harmadik férfihoz nem igazán tartva a keresztény erkölcsöt, habár azt azért betartotta, hogy ásó, kapa válasszon el egymástól, hogy megint tápot adjak a kegyelet sértőzésnek.
Úgyhogy a nemibaj Adynál n(s)em lehetett véletlen, értem ezalatt a korábbi kicsapongásait, így én azt nem is kegyeletsértésnek, hanem a költői munkássága részének tekintem, például a Héja nász az avaron című versében: “Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek”, amiből csak a végére lett olyan, hogy “már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel őrizem a szemedet”.
Ez Volosinnál is így történhetett, hisz ahogy a cikk írja “magánéletét újabb szerelmi viszony bonyolítja”, amiért párbajozott is zaklatott életét bizonyítva, amit kicsapongásnak csak azért nem nevezek, nehogy ismét érzéketlennek kiáltsák ki szerénységemet.
brüsszelita says:
Volosin is megbékélt a bolsevikokkal, nem emigrált, otthon alkotott. Ady se volt nagy lázadó legfeljebb otthon a fotelben verselés közben, meg a szabadkőműves gyűléseken. Szerintem neki is belefért volna a forradalom, már csak azért is mert a Károlyi kormány csaknem minden minisztere valamelyik páholynak a tagja volt, bár Károlyi csak előkészítette a bolsevikokat, és Ady akkor már nagybeteg volt. A hagyatékkal meg nincsen bajom, csak annyit mondtam, hogy öregségére Adynak is volt egy fiatal felesége, aki őt ápolta, Csinszka, akárcsak Volosinnak, bár asszem Ady viszonylag fiatalon halt meg, mert nemibajt időskorban elkapni már nem lehet, bár vannak kivételek.