//Az elfelejtett Kaganovics
Kaganovics a moszkvai metró első állomásának átadásán 1935- szeptemberében #moszkvater

Az elfelejtett Kaganovics

MEGOSZTÁS

Eltűnt a történelemkönyvekből. Valahogy kifelejtették. Pechére még szülőfaluját is eltűntették a föld színéről. Beleesett a csernobili halálzónába. Lazar Moiszejevics Kaganovics (1893-1991) azonban azon kevés szovjet politikusok közé tartozik, aki részt vett a Szovjetunió megalakításában, majd megélte a hatalmas birodalom széthullását is.

Kaganovics a moszkvai metró első állomásának átadásán 1935- szeptemberében #moszkvater
Kaganovics a moszkvai metró első állomásának átadásán 1935- szeptemberében
Fotó:EUROPRESS/Sputnik

Ma már arra sem emlékeznek, hogy a moszkvai metró, melynek építéséhez, mint közlekedésügyi népbiztos tevőlegesen járult hozzá, 20 esztendeig az ő nevét viselte, az általa beindított moszkvai trolibuszok is nevének kezdőbetűivel reklámozták áldásos tevékenységét, s nyilván sokan ma már szívesen elfelejtenék, hogy az első gyermekvasút létrehozásának az ötlete és a megvalósítás is tőle származik.

Hogy miért merült neve feledésbe, arra meglehetősen kacskaringós, érdemektől, de bűnöktől sem mentes életútja ad választ.

Ukrajnai zsidó család gyermekeként lépett be az orosz birodalom szomorú valóságába – tizenkét testvéréből csak öten maradtak életben. Szülei, akiket származásuknál fogva kétszeresen is büntetett a sors – szegény zsidónak születni akkoriban Oroszországban nem jelentett társadalmi rangot -, aligha sejtették, hogy gyermekük milyen szép karriert fut be, hogy azután neve a jótékony feledés homályába merüljön.

Lazar Moiszejevics Kaganovics (1893-1991) azon kevés szovjet politikus közé tartozik, aki részt vett a Szovjetunió megalakításában, majd megélte a hatalmas birodalom széthullását is”

Előtte azonban regényesen sokoldalú, ellentmondásos pályát futott be. Forradalmi tevékenységét abban a városban, Juzovkában kezdte (volt Sztálino, ma Donyeck), amely most Ukrajna területén van, s ahol 2014. április 7-én kikiáltották a Donyecki Népköztársaságot. A város és a vidék orosz és oroszbarát ukrán lakói némi külső segédlettel így nyilvánították ki óhajukat, hogy vissza szeretnének térni Oroszhon kebelére. Ehhez az egykori ukrán pártfőtitkár Kaganovicsnak természetesen már semmi köze.

Kaganovics a századfordulót követő években végigjárja a kötelező és meglehetősen göröngyös mozgalmi utat. Bátyja révén tagja lesz a bolsevik pártnak. Nevénél feltehetően csak diszkrét ruhadarabjait váltogatta gyakrabban az illegalitásban, ám így sem ússza meg: hol börtönben, hol szabadlábon szervezkedik a cárizmus ellen.

„Ekkor kerül közeli barátságba egy fiatalemberrel, önzetlenül és érdek nélkül, nem sejtve, hogy évtizedekkel később megértő szánalmának köszönheti életét, békés nyugdíjas éveit. Az ifjút Nyikita Szergejevics Hruscsovnak hívták”

Az első világháborút Kaganovics sem kerülheti ki, behívják. Nyughatatlan természete itt is a bolsevik szervezkedés élére emeli. Oroszlánrésze van abban, hogy a vasúti csomópontként is fontos Gomel az októberi forradalom zivataros napjaiban vér nélkül kerül a bolsevikok kezére. 1918 januárjában már Petrográdon van, majd amikor a központ és a főváros stratégiai okokból a veszélyeztetett Néva parti városból áttelepül Moszkvába, ő is oda költözik, s aktívan részt vesz a polgárháborúban. Igaz, nem hajt végre olyan dicső haditetteket, mint harcostársai Frunze, Blüher és Jakir, de talán ezért sem követi sorsukat, nem lesz áldozata a harmincas évek tisztogatásainak. UkrajnábanVoronyezsnél, majd Turkesztánban szervezi a pártot.

Lenin 1924-ben meghal, s az általa nem javallott főtitkárnak, Sztálinnak kell a legnagyobb tagköztársaság, Ukrajna támogatása. Kaganovics visszakerül szülőföldjére, s három évig az SZKP ukrán tagpártjának főtitkára. Igaz, erőszakos „eloroszosító” politizálása miatt az ekkor már teljhatalmú Vezér 1928-ban, három év elmúltával kénytelen visszahívni Moszkvába. Kaganovicsnak is része volt az emberek tömegeinek éhhalálát okozó gabonabeszolgáltatási kampányban. Szerencséjére nem szülőföldjén Ukrajnában, hanem az Észak-Kaukázusban söpreti ki a parasztgazdaságok, a sztanyicák magtárait.

„Voltak azonban vezetőként békésebb megnyilvánulásai is. Oroszhonban a közszolgáltatások egy területe, a posta, a vasút a cárok minden ügyetlenkedése ellenére, a kiváló szakembergárda áldásos munkájának eredményeként nemzetközileg is elismert volt”

Ám a polgárháború és az azt követő esztendők alaposan szétzilálták a közlekedést. Kaganovics erős kézzel fogott a rendcsinálásba. Hamarosan, mint közlekedésügyi népbiztos eléri, hogy a vasúti balesetek a huszadjára csökkennek. Meglehetősen kegyetlenül betartott jelszava: „Minden balesetnek van neve és beosztása” elérte célját. A vasút ismét működött, még ha a késéseket a szovjethatalom alatt soha nem tudták teljesen megszüntetni.

Moszkva rekonstrukciójában is részt vesz, rá bízzák az új főváros első fejlesztési tervét. A Napóleon feletti nagy győzelem emlékére emelt moszkvai Megváltó-Krisztus székesgyházat ő romboltatja le. Sokan ezt nem vallásellenességgel magyarázzák, egyes rossz nyelvek szerint egyszerű, gyakorlati oka volt. Kupolájából állítólag be lehetett látni a Kreml kertjébe, ahonnan nemzetbiztonsági okokból legszívesebben a madarakat is kitiltották volna. A lerombolt nagytemplom helyén hatalmas szabadtéri uszoda szolgálta évtizedeken át az úszni és dagonyázni vágyó városlakókat. Később Kaganovics a népgazdaság újjáépítésében tevékenykedik, nehézipari, kőolajipari népbiztos, majd elnökhelyettese a Népbiztosok Tanácsának, az akkori minisztertanácsnak.

„Mi volt a titka szédületesen felfelé ívelő karrierjének?”

Akkoriban a hatalom iránti olthatatlan vágy nem volt ritkaság a fiatal pártvezetők körében. Kaganovics ezt a szolgálatkészség, vagy talán inkább szolgalelkűség vonzó köpönyege alá rejtette. Ami gyakran életet is mentett. S azt, hogy a Politikai Bizottságnak évekig kirobbanthatatlan tagja, egy ügyes kijelentésnek is köszönheti. Nagyezsda KrupszkajaLenin özvegye nehezményezte Kaganovics és társai kíméletlen módszereit a kollektivizálás terén.  Az ifjú pártfunkcionárius bátran ellent mert mondani, s bírálni merte Lenin özvegyét. Igaz, a férj halála után. Ez persze csak pajtási csínytevés volt ahhoz képest, hogy emberek ezreit telepíttette ki a kellemes klímájú Kaukázusból a rideg középorosz vidékre, s nem igazán bánt kesztyűs kézzel a sztrájkoló munkásokkal sem.

Igen, a hatalomban maradás kemény áldozatokat követelt, s ezeket Kaganovics habozás nélkül meg is hozta. Bátyja, a meglehetősen durva modorú és a sértő kijelentésektől sem visszariadó Mihail repülőgépipari népbiztosságig vitte, ám 1940-ben, a koncepciós perek tombolása idején megvádolták, mint a nép ellenségét. Nagy befolyású öccsére való tekintettel megengedték neki, hogy egy évvel később önkezével vessen véget életének. Öccsének, Áronnak sikerült megbújnia a szovjet bőripar intézményrendszerében, s békében hunyt el a hatvanas években szülőföldjén.

„A kitörő háború nehéz feladatok elé állította Kaganovicsot. Gyárak ezreit kellett evakuálni a németek megszállta területekről”

Nem kevés gondot okozott neki a Moszkvában a németek közeledtére 1941 novemberében kitört pánik. Egy időre még a metró is leállt, s megkezdődött a fosztogatás, a boltok feltörése. A rend helyreállítása nem volt könnyű feladat. Állami intézményeket kellett áthelyezni, két és fél millió embert pedig kiköltöztetni a veszélyeztetett fővárosból. Mai szemmel nehéz megítélni, Kaganovics munkájának eredményességét, mert 1942 tavaszán bírálatban részesítik, de mégis 1944 végéig a posztján marad. A háborúban azonban, noha különböző frontok katonai tanácsának tagja, már nem játszik komoly szerepet.

Kaganovics élete a háború után sem lett egyszerűbb. Bár az utolsó „sztálini” pártkongresszuson beválasztják a párt legfelső vezetésébe, már nem állandó vendége a Generalisszimusz tivornyáinak, kikerül a vezető „ötösből”. Állítólag azért is háttérbe szorult, mert tiltakozott Sztálin antiszemita intézkedései, és a koholt orvosperek ellen, amiben zsidó származásának is szerepe lehetett.

„Sztálin halála után úgy tűnik, ismét rámosolyog a szerencse.  Hruscsovval és Malenkovval szövetkezve részt vesz Berija eltávolításában”

Közben nem feledkezik meg bátyja rehabilitációjáról, és mintha megszállná a szerénység is, az ő javaslatára keresztelik át nevéről Leninére a moszkvai metrót, ám mindez  nem segít rajta. Az első pofont politikai karrierjének a XX. kongresszus adja.  Utána Molotovval, Malenkovval, Vorosilovval és a mindig mindenkihez „csatlakozóként” történelmi és panoptikumi hírnevet szerzett Sepilovval  közösen megpróbálja megbuktatni jótevőjét és fiatalkori harcostársát, Hruscsovot. Nem a sztálini személyi kultuszt akarták visszaállítani, leginkább az bosszantotta őket, hogy Hruscsov a „desztalinizálásban” éppen sztálini módszerekkel dolgozott, s nekik nem osztott lapot.

A puccsot a szovjet titkosszolgálat vezetőjének, Iván Szerovnak az ügyessége menti meg. Később ő sem kerülhette el a sorsát, s évek múltán őt is eltávolítják a hatalomból. Kaganovics társaival pártellenes tevékenységéért pártbüntetést kap, ami életét nem fenyegeti, de a politikai döntéshozók köréből kiseprűzik. Még utána is tagja marad a Legfelső Tanácsnak, sőt vezetői szerepet is kap. Nem annyira másodhegedűsit, mint inkább kotta állítóit a szovjet államapparátus hatalmas zenekarában.

„A távoli szverdlovszki terület egyik kisvárosában Aszbesztben gyárigazgató”

Párttagsági könyvét az 1961-es XXI. pártkongresszusig megtarthatta, amikor karrierje „betetőzéseként” kizárják a pártból. A személyi kultusz bűneinek feltárásakor már nem lehet eltussolni, hogy a harmincas években köze volt a tisztogatásokhoz, lelkesen hajtotta végre a Vezér utasításait. Mindenesetre kiemelt személyi nyugdíját meghagyják.

A férfisors őt is utoléri. Egyre gyakoribb látogatója a moszkvai Baszmannaja utcai urológiai klinikának, majd a pártkórházban gyógyíttatja magát. Ezt a privilégiumát is meghagyják. Már hajlott öregemberként szívesen üldögélt a Kremlbéli és környéki parkok árnyas fái alatt. A Frunze rakpart káderdűlőként tisztelt magasházai között sétálva, meleg nyári napokon gyakran betért valamelyik kis lugasba egy-egy dominópartira az ott pihengető nyugdíjasok közé. Partnerei nem is sejtették, hogy a csontlapocskák tologatásában a szovjet történelem egyik jelentős alakjával mérték össze tudásukat.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.