„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„Washington nem fogja kivégezni a transzatlanti szövetséget, ellenben meg kívánja újítani azt, erősítve az elszakíthatatlan köteléket az európaiakkal”
Fotó:EUROPRESS/Alex Brandon/POOL/AFP
A müncheni biztonsági konferencián feszült várakozás előzte meg az amerikai külügyminiszter beszédét. Az idegesség érthető volt, hiszen a Fehér Ház küldötte néhány percben világíthatott rá arra, hogy az Egyesült Államok akar-e még kezdeni valamit a transzatlanti kapcsolatokkal, vagy tovább mélyíti a repedéseket közte és szövetségesei között. A háttérben ott húzódott az egy évvel korábbi sokk, amikor J. D. Vance alelnök – szintén a konferencián – a lehető legnyersebb stílusban alázta meg az európaiakat a demokrácia hanyatlásával, az értékvesztéssel, a cenzúrával és a szólásszabadság lábbal tiprásával vádolva meg őket. „Nem Oroszország az a fenyegetés, ami miatt a legjobban aggódom Európa kapcsán, és nem is Kína vagy más külső szereplő a lényeges itt, inkább a belülről jövő fenyegetés, illetve az, hogy Európa visszavonul az Egyesült Államokkal egykor közös értékektől” –mondta egy éve Vance, azóta pedig a Trump-kormányzat számtalan szituációban felerősítette ezt a narratívát, miközben az America First szellemében politikai és kereskedelmi nyomásgyakorlással kezdte újraértelmezni atranszatlanti viszonyt.
„Ennek legfontosabb, és szó szerint egzisztenciális következményekkel járó része a NATO rendszerének aláaknázása volt egyrészt az amerikai szerepvállalás európai csökkentésének belengetésével, másrészt a kollektív védelem elvének erős megkérdőjelezésével”
Rubio azonban a beszéde stílusában tudatosan nyugodtabb hangot ütött meg. Védelmébe vette Donald Trump Európával szembeni szigorúbb politikáját, ugyanakkor igyekezett eloszlatni azokat a félelmeket, hogy Washington hátat fordítana a transzatlanti szövetségnek. Mint mondta,
„az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek határozott érvényesítésével kívánja átalakítani a jelenlegi világrendet, amelyet a globalista és szélsőségesen liberális politikák túlhangsúlyozása és a nemzeti identitások teljes háttérbe szorítása ostoba, elavult és halott elképzeléssé tett”
Az amerikai elvárás ennek megfelelően nem változott: „Olyan szövetségeseket akarunk, akik képesek megvédeni magukat. Nem érdekünk, hogy udvarias szemlélői legyünk a Nyugat irányított hanyatlásának” – mondta, hozzátéve, hogy a látszólagos amerikai türelmetlenség és azonnali változtatási kényszer éppen ebből az aggodalomból, „Európa féltéséből” fakad. A leglényegesebb üzenet végülis elhangzott,
„Washington nem fogja kivégezni a transzatlanti szövetséget, ellenben meg kívánja újítani azt, erősítve az elszakíthatatlan köteléket az európaiakkal”
„Összetartozunk. Egy civilizáció részei vagyunk, a nyugati civilizációé. A nemzetek között fennálló legerősebb kötelékek kötnek minket egymáshoz, amelyeket évszázados közös történelem, keresztény hit, kultúra, örökség, nyelv, származás és elődeink áldozatai kovácsoltak össze” – emelte ki, miközben gondosan elkerülte, hogy a legnagyobb feszültséget okozó grönlandi témát szóba hozza, és éppen azokat igyekezett megnyugtatni, akik Trump katonai és gazdasági fenyegetései miatt a leginkább aggódtak a transzatlanti szövetség katasztrofális összeomlása miatt.
Ugyanakkor szinte szóról szóra (csak éppen finomított formában) megismételte Vance tavalyi kritikáinak nagy részét, hangsúlyozva többek között, hogy Európa a tömeges migráció fenyegetésével párhuzamosan a „civilizáció eltűnésének” kilátásával néz szembe. „Pontosan mit is védünk? Egy nagyszerű civilizációt. Csak akkor kezdhetjük el együtt a gazdasági és politikai jövőnk elképzelését és alakítását, ha büszkék vagyunk az örökségünkre, nem pedig bocsánatot kérünk érte. A tömeges migráció továbbra is olyan egy válság, amely átalakítja és destabilizálja a társadalmakat szerte a Nyugaton” – mondta. Azt pedig egy pillanatra sem engedte, hogy bárki szem elől tévessze,
„a világrend változásában az Egyesült Államok számít a partnereire, de a vezető szerepét nem engedi el. Ha úgy tetszik, szó sincs egyenrangú viszonyokról”
Washington tudatta, mi a problémája Európával, azt is, hogy miért tartja azt problémának. Innentől Európán a sor, hogy (a tengerentúliak támogatásával) megoldja azt, az értékrendjében pedig közelítsen a szövetségeséhez. Ahogyan Rubio fogalmazott: „Az Amerikai Egyesült Államok ismét magára vállalja a megújulás és a helyreállítás feladatát egy büszke és szuverén jövő víziója által vezérelve, amely ugyanolyan létfontosságú, mint a civilizációnk múltja. És bár készen állunk arra, hogy szükség esetén ezt egyedül tegyük meg, az a preferenciánk – és a reményünk –, hogy ezt veletek, európai barátainkkal együtt tegyük”.
„Lefordítva, az új világrend kapuja nyitva áll Európa előtt, de csak abban az esetben, ha a megfelelő ideológiai fordulattal és reálpolitikai hozzáállásával elfogadja az Egyesült Államok iránymutatását és vezetői szerepét”
A beszédet az alapgondolat miatt így is álló taps fogadta. Rubio nyugtatója hatott, épp azt mondta, amit az európai országok hallani akartak. Ami nem érdekelte őket – elsősorban a figyelmeztetés a civilizációs összeomlásra -, azt elengedték a fülük mellett, a lényeg most csak és kizárólag az volt, hogy Washington ígérete elhangzott a szövetség egyben tartásáról. Pedig a beszédében és müncheni jelenlétében volt egy legalább ennyire erős és lényeges üzenet, azt azonban már úgy tolmácsolta, hogy közben nem tett semmit. Szó szerint semmit. Rubio ugyanis mélyen hallgatott valamiről, aminek tükrében Európa immár egzisztenciálisan határozza meg magát.
„Az Európai Unió zöme, Brüsszel és a ruszofób államokkal az élen, egyre inkább az ukrajnai háború, pontosabban egy Oroszország ellen készülő lehetséges háború alternatíváiban látja az újraalkotott öndefinícióját – beleértve ebbe gazdaságának, társadalmi rendszerének és külpolitikájának drasztikus átalakítását, vállalva az EU konszenzuson alapuló rendszerének felrobbantását is”
Ez az a terület, ami valójában mindennél jobban rombolta a transzatlanti kapcsolatokat. Trump háború lezárására vonatkozó elképzelései szöges ellentétben állnak az európai mainstream terveivel. Lásd Merz kancellárt, aki nyíltan arról beszél, hogy a cél nem lehet más, mint a háború folytatása. A Fehér Ház ezért már tudatosan szorítja ki az európaiakat a békefolyamat konzultációjából, vakon és Zelenszkij utólagos telefonjainak értelmezésére hagyva őket. Rubio ennek megfelelően mindössze egyetlen alkalommal hozta szóba Ukrajnát, akkor is azért, hogy egy gyors döféssel tudatosítsa a hallgatóságában, egyedül az Egyesült Államok tesz valamit a béke érdekében.
„A háborúval kapcsolatos feszültség az amerikaiak és az európaiak között több apró részletében is megvilágítást kapott a konferencián”
Rögtön az első napon egy panelbeszélgetésen összeeresztették a fekete öves Mike Waltzot az európai diplomácia talán leggyengébb képességű képviselőjével, Kaja Kallasszal. Utóbbi egyetértett azzal az állásponttal, hogy Trump épp megsemmisíti a második világháború utáni globális rendet, mire az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete visszafogottan, de érezhető idegességgel tette helyre az EU külpolitikai főképviselőjét. Mint mondta, Trump éppen a szakadék széléről vezeti vissza a világot, példaként említve a gázai konfliktus lezárására irányuló törekvéseit, a venezuelai rezsimdöntést, valamint – jól irányzott csapásként a minden külpolitikai területet oroszgyűlöletéből levezető és leginkább háborúpárti Kallas felé – az ukrajnai háború lezárását kizárólagosan célzó erőfeszítéseit.
Ennél sokkal nyersebb volt az egyébként maximálisan ukránpárti Lindsey Graham szenátor, akit szintén egy panelbeszélgetésen az Európai Parlament német képviselője, Michael Gahler számonkért, amiért nincs előrelépés az egyébként éppen Graham által kitalált, az orosz energiahordozókat vásárló országokkal szemben kivetendő 500 százalékos vámok ügyében. A szenátor egy másodperc alatt dühbe gurult, és kijelentette, hogy az Európai Parlament inkább meg se szólaljon, miután mindig is csődtömegként viselkedett az Oroszországgal szembeni elrettentés területén, aztán még dühösebben be is szólt a németnek: „Ki vagy te, hogy kioktass engem?”.
„A félelmet, hogy az Egyesült Államok partnerként és nem ellenségként tekint Oroszországra a háború lezárása – és az azt követő gazdasági kapcsolatok újraindítása – érdekében, Rubio egyáltalán nem oszlatta el. Valójában Washington már jó ideje nem fárasztja magát azzal, hogy külpolitikájának az indoklását megossza az európai szövetségeseivel”
Az azonban még így is egy ökölcsapással ért fel, hogy az amerikai külügyminiszter már a helyszínen mondta le az ukrajnai helyzetről szóló tárgyalást az európai vezetőkkel. Merz és társai – teljesen jogosan – ebből ismét csak azt a következtetést vonták le, hogy Washington nem kívánja őket bevonni a konfliktus megoldására irányuló erőfeszítéseibe. Az amerikai részvétel nélkül a találkozónak semmi értelme nem volt. Boris Pistorius német védelmi miniszter az idegességét félig visszanyelve reagált úgy, hogy hatalmasat téved az az ország, amely egyedül próbálja megoldani a problémát.
„A megalázás ráadásul folytatódott, miután Rubio nem kívánt sokszemközti megbeszélést folytatni a Merz–Macron–Tusk–Von der Leyen-vezette mini-Európával, Budapestre utazott, hogy találkozzon Orbán Viktorral, aki Washington szilárd véleménye szerint az egyetlen olyan európai vezető, aki következetesen a békefolyamat és nem a háború folytatása mellett állt ki”
Valójában Rubio beszédének egyetlen célja az volt, hogy csökkentse a transzatlanti súrlódásokat. Minden más probléma – tehát éppen azok, amelyek a feszültséget okozzák – változatlanul az asztalon maradt, melyek közül az első és legfontosabb az ukrajnai háború lezárása/folytatása, valamint Oroszország jelen és jövőbeli megítélése. Trump területi engedményekért sürgeti Zelenszkijt, miután Moszkva ezt tekinti előfeltételnek az eredményes béketárgyalásokhoz. Az ukrán elnök minden ilyen esetben gyorsan felhívja az európaiakat, akik pedig arról győzik meg, hogy mondjon nemet a béketerv ezen pontjára, mint ahogy számos másikra is, de ez a legsúlyosabb közülük. Az európai vezetők közben az egység teljes hiánya miatt immár ad hoc módon kezdenek partizánakciókba és a konszenzus látszatát is mellőző kommunikációs ámokfutásba.
„Míg Macron az egyik fő emberét Moszkvába küldi, hogy újra felvegye a kapcsolatot Putyinnal, Merz kancellár ostobaságnak tartja a Kremllel kialakítandó párbeszédet, helyette még több szankciót és a háború folytatását követeli. Meloni szintén a tárgyalások megkezdése mellett áll, Kaja Kallas pedig még az említésén is felháborodik. Mindeközben Magyarországot, amit az Egyesült Államok az egyetlen értékelhető gondolkodású szövetségesnek tart, kiátkozzák a háborúpártiak, mert évek óta csinálja azt, amit most Macron tesz”
Az európai vezetők – egyébként összhangban Trump követelésével – sorra a védelmi kiadások növeléséről, és egy NATO 3.0 jellegű korszakról beszélnek, beleértve az autonómia igényét is. Macron odáig jutott a gondolatmenetben, hogy már azért szorgalmazza azt, hogy a kontinens nemcsak Oroszországgal és Kínával, hanem szükség esetén Amerikával szemben is képes legyen az érdekeit érvényesíteni. Keir Starmer brit miniszterelnök pedig már ott tart, hogy feleslegesnek tartja a további fecsegést az orosz vélt vagy valós fenyegetésről, és kijelenti, hogy a legkeményebb hatalmat kiépítve készen kell állni a Moszkva elleni háborúra. A hasonlóan harcias Ursula von der Leyen müncheni beszéde is radikális színezetet kapott. Az Európai Bizottság elnöke azt sürgette, hogy az Európai Unió aktiválja saját kölcsönös védelmi záradékát, vagyis az váljon a tagállamok biztonságának tényleges garanciájává – a NATO alternatívájaként.
„Ez az, ami már nem feltétlenül fog tetszeni Washingtonnak. Trump nem érdekelt sem az európai háború folytatásában, sem abban, hogy egy katonailag túlizmosított EU megkérdőjelezze a vezetői szerepét a globális biztonságpolitikában. Donald Trump Amerikája továbbra is hegemóniára törekszik. Bár reméli, hogy Európa csatlakozik hozzá azáltal, hogy katonailag, gazdaságilag és ideológiailag is idomul az Egyesült Államokhoz, európai autonómiáról és önjáró, érdekellentéteket okozó túlerősödést nem szívesen látna.
„A jó transzatlanti partnerség feltétele tehát a megfelelés”
Rubio beszéde ebből a gondolatból született a megnyugtatás mögött az ultimátum szándékával, a veszélye azonban abban rejlik, ha a Grönlanddal, a kereskedelmi fenyegetésekkel túl messzire futó és az ukrajnai háború egyszemélyes megoldásában érdekelt Trump ultimátumait Európa már messze nem szövetségesi ajánlatként értelmezi, ezért ragaszkodni fog a saját, macroni értelemben vett autonómiájához, akár úgy, hogy egyensúlyozó koalíciókat hoz létre az Egyesült Államok ellen, amelyek védik az érdekeit.
„Vagyis amíg a külügyminiszter halottnak nyilvánította a szabályokon alapuló rendet, azt is világossá tette, hogy az amerikai hegemónia szempontjából semmi nem változik. Azt elfogadni lehet, szembeszállni vele annál veszélyesebb”
Az európai narratíva most inkább az utóbbi felé hajlik. Ahhoz azonban, hogy valóban ki akarjon lépni a transzatlanti komfortzónából, rengeteg olyan feltételnek kell teljesülnie, amelyből most gyakorlatilag semmi nem áll a rendelkezésére. Ameddig nincs egységes koncepció, biztonságpolitikai konszenzus, megfelelő hadiipari kapacitás, közös ipari projektbirodalom, gazdasági támogatás, társadalmi egyetértés, megfelelő infrastruktúra és technológiai felkészültség, az EU csak narratíva szintjén szakadhat el egy abszolút Egyesült Államok jelentette NATO-tól. Marad tehát az időhúzó elfogadás és a standing ovation Rubiónak.
Az írást jegyezte: Révész Béla Ákos
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Krötinger says:
Azért azt a gyanút sem szabad teljesen kizárni – az utolsó négy év általunk is tapasztalt intellektuális teljesítményei okán -, hogy a standing ovations-nak olyasféle okai is lehettek, hogy az ott összesereglett Nagyérdemű egyszerűen képtelen helytállóan értelmezni, amit közölnek vele.
HandaBandy says:
Engedtessék meg némi malícia, ugyanis már vélem látni a vérmes hozzászólásokat, hogy Trump nem igazi, sőt pocsék elnök és bezzeg Biden papa alatt minden görbe még egyenes volt. Úgyhogy szerencse fel! Nur zu, Kameraden! Let’s go! Пошли! Давай!