Múltidéző. Az orosz élet – de messze nem csak az orosz – sok tekintetben összekapcsolódik az alkohollal. S nemcsak rombol, hanem építi a kapcsolatokat, erősíti a barátságot, összetartja a rokonságot. Szerzőnk közös ivászatokra, pohárköszöntőkre, pálinkafőzésekre, a szesztilalom éveire emlékezik, és arra jut, hogy a zöldszemű orosz szörny legyőzhetetlen.

Arra még emlékeztem, hogy a kis közép-orosz település párttitkára a felfüggesztett papírlapon hosszú pálcát vezetve jelezte, hogy a násznép a jegesmedvékről szóló népszerű dal melyik sorát kell, hogy énekelje. Igazából nem is volt erre nagy szükség, mindenki tudta a szöveget. A pálca inkább a párt vezető szerepét hangsúlyozó státusz szimbólum volt.

„Hosszas tapogatózás után találtam meg a félhomályos teraszon a szemüvegem. Amikor felültem, döbbenten vettem észre, hogy egyetlen ruhadarabom egy pár zokni”

Totális filmszakadás. Egyetemi kolléganőm – későbbi felségem – a nagyszobában aludta az igazak álmát barátnőjével. Ők megfejthették volna metamorfózisomat. Nem kértem őket. Ők sem igyekeztek, hogy beavassanak hazatérésem feltehetően kalandos történetébe. Ez volt a Tűzkeresztség. A beavatás.

Többet nem fordult elő. Nem is fordulhatott, mert a külügyi és sajtós-szakma, főleg ha magasabb körökben űzöd (akarta a fene, de élni kellett), olyan, mint  a tűzszerészeké, csak egyszer léphetsz aknára.

„Az alkohol komoly tanulságokkal szolgálhat Oroszhonban. Segít ismeretségeket, barátságokat kötni, megerősíti a rokoni kapcsolatokat. Vagy fordítva. Ez a ritkább”

Persze nem mindegy, hogyan fogyasztod el az italt. Pártdelegáció egyik jó kedélyű tagja ajándékozott meg egy örökre belém vésődött bölcsességgel.

– Igyunk a két nép barátságára – emelte poharát, majd az italt felhajtva odahajolt hozzám és a fülembe súgta.

– Tószt nélkül az egész csak tivornya. Ám ha pohárköszöntőt is mondasz –– az már rendezvény.

„Pohárköszöntő is sokféle lehet. Átpolitizált, unalmasan hivatalos, erőltetett. A legkedvesebb és kissé borsos változatát ugyan ki más mondhatta volna, mint egy grúz íróvendégem. Ők voltak az asztal melletti csevegés nagy mesterei”

 Persze erre már rá kellett hangolódni. Akkor ez megtörtént és a társaságot bájos hölgyek jelenléte is színezte.

A pohárköszöntő meglepően indult:

–  Két hegycsúcs napfényben. Az egyiken egy legény, a másikon egy leányzó. Napoznak – ahogy az úr teremtette őket. Vad farkascsorda támad a lányra. A legény felpattan. Csak annyi ideje van, hogy felérjen a másik tetőre és elűzze a vérszomjas vadakat. Igazi lovag. Mit tegyen, hogy ne hozza zavarba a lányt? Nincs idő öltözködni. Felkapja a ruhája mellett heverő szalmakalapját…

Körbepillantva jelentőségteljes szünetet tartott.

– Igyunk az erőre, ami nem engedi leesni a kalapot…

„A közös ivászattal együtt jár a megbízható rokonság. Főleg a közép-orosz vidék falvaiban, településein”

Életet is menthet, de minimum legalább megkönnyítheti azt. Nem volt gond számunkra bármit megoldani első asszonyom fatornyos (bocsánat, rönkházas) hazájában családlátogatásaink során. Az illetékesek egyik fele az anyai Kukuskin (kakukk magyarul) ágról volt rokon, a másik az apai Picsugin (kismadár) vérvonalról.

Volt rokon a rend őrei között is. A mosolygós arcú Liza, aki ha elfelejtettünk bejelentkezni a meghívólevél lepecsételéséért, aminek elmulasztása hazatérésünk akadálya lehetett, akkor elküldte hozzánk a járőrt. Természetesen nem bilincsbe verve szállítottak az őrszobára a stempliért.

– Nyugodtan piknikezhettek – nyugtatott meg íróasztala mögül az alkoholfogyasztás elleni pártos harc kemény időszakában. – Ki van adva, hogy Ivánt ne zargassák. Így is van elég bajunk az új rendelet betartatásával.

Nem zargattak.

„Ami az italozást illeti, könnyű dolgom volt. Évtizedes hagyományokba épülhettem be. Tombolt a hiánygazdaság. A falusi szatócsboltban, ha magyar szürkebarátot, vagy egri bikavért vettél, akkor csatolmányként jogot szereztél kurrensebb termékek megvételére is”

Van egy gyanúm, hogy mi voltunk e nemes magyar boroknak az egyedüli fogyasztói. Akárcsak az importált Kagornak. Amiből ha vettél, jött a придача, avagy a kedvezmény azoknak az elvetemült vásárlóknak, akik kedvencük, a 40 fokos „vodocska” helyett arra vetemedtek, hogy ezt a savanyú vagy megédesített lőrét igyák. Hogy valóban honnan hozták, azt fedje homály. Oroszhonban is termelték, fittyet hányva a márkavédelemnek.

Az eredeti a francia Cahors körzetből való. Bár gyanítom, hogy a leleményes franciák, miként boraik jelentős részét csak ott „csinálták”. Európai parlamenti francia barátom tréfásan jegyezte meg, hogy hazája ötször annyi bort exportált, mint amennyi nedűt a francia bortermő vidékből ki lehet préselni. A titok az észak-afrikai, volt francia gyarmatokról nyers borral a bendőjükben francia kikötőkbe érkező tartályhajókban rejlett. Mindegy. Francia bort isznak a világ luxus szállóinak 95 százalékában.

„A zöld szemű szörnyhöz kapcsolódó nyelvi tapasztalat segített a fordításokban is”

Пойди сынок за вино – nem azt jelentette, hogy borért, hanem vodkáért küldött az anyós a mindenes boltba. A falusi prózát fordítva Suksintól Vjacseszlav Sugajevig a parasztok mindenütt вино-t ittak. Ez természetesen водка volt.

Amit a vendégségekben direkt nekem tartogattak. Mert ők a házi pálinkát itták. Самогон volt a neve, s hozzá a mondás: Сам гонишь, сам пьёшь –Magadnak párolod, magad iszod. Amolyan több emberes ital volt.

Megrökönyödve láttuk, ahogy vendégeink a metszett vodkás pohárból itták a bort. Egy csapásra lehajtották (с залпом) – be a gallér mögé. Majd meglehetősen savanyú képpel harapdálják mellé borkorcsolyaként a különben a vodka mellé rendszeresített nyers uborkát vagy ropogtatták fogaik között a savanyú káposztát. A magyar bor ledöntése után hiába dugták orruk alá a barna kenyér serclit. Az lett volna a szerepe, hogy nagyot szippantva belőle lángoló nyelőcsövük irritálódását illatával enyhítsék. Itt maradt a gyakorlati hasznát vesztett, hagyományos gesztus.

„Pálinkát én is főztem a fürdőházban az anyóssal. Élesztő és cukor kellett hozzá és türelem. És berendezés, ami érzésem szerint minden vidéki portán volt”

A fináncoktól – hiszen a falu mindkét fele a rokonunk volt – nem kellett tartanunk. Anyósomat Jekatyerina Vasziljevnának tituláltam, de ahogy mellé öregedtem, átment Kátyába. Ő némi házi készítésű lekvárral, dzsemmel enyhítette a szamogon penetráns illatát és ízét. Egyébként alkoholt soha a szájába nem vett. Csak sátoros ünnepeken és a másik orosz szesz hírességet, a pezsgőt, melynek a nevét a találmányukra oly büszke franciák visszavették (Champagne vidékéről származott) és most Игристое néven fut. Az íze ugyanolyan jó maradt. És hamisítják derekasan. Kifinomult ízlésűek örömére megjelent a brut változat is.

„Három gyermekét egyedül nevelő anyósomnak a házi pálinka volt a legjobb fizetőeszköz”

A házbéli javításokért a muzsikok nem fogadtak el pénzt. Pálinkát igen. És ha nem volt, vagy kifogyott, jöhetett a festőműhelyből kicsent orvosi alkohol, amit ott hígításra, otthon a férfinép butítására használtak. De legalább tiszta volt. Hogy leönthesd szomjúhozó gigádon, ebben a felhasználási körben hígítani kellett. Ereje eredetileg közel állt a 100 fokhoz, ami egy orosz medvét is padlóra küldött volna. Jekatyerina Vasziljevna vállát a műhelyfőnök nem könnyű felelőssége nyomta. Csak férfi munkások tartoztak a fennhatósága alá. Némi nosztalgiával gondolt az átkos sztálini időkre, amikor hétfőnként minden férfi beosztottja megjelent dolgozni. Mert ha nem, akkor… A pangás időszakában a hét első munkanapján érezhetően csökkent a termelékenység. Ám Kátya mama tehetetlen volt, a munkásosztály volt hatalmon, szükség volt rájuk.

„A férfinép találékony. Ha nem volt vodka, jöhetett az одеколон, az arcszesz is. Persze voltak árnyalatnyi különbségek, finomságok. És voltak ínyencek”

Leginkább a 4711-est kedvelték sajátos zamatjáért, de jól csúszott le a Тройной is. Az igénytelenebbje beérte a hajfestéshez használt hígítóval – лосьон. A szovjet időszak kozmetikumai, megelőzvén a kort, abszolút környezetbarátok voltak, nem okoztak maradandó károsodást a férfibendőben.

Mindez lassan a múlt – nem alkoholgőzös – ködébe veszett. Az irodalom őrzi meg csupán feledhetetlen klasszikus lapjain. És az irodalmi emlékezés.

Tombolt a peresztrojka. Különböző intenzitással, de mindenfelé a táborban. Az írószövetségi külügyi vezetők Prágában találkoztak. Reggeli a szálló éttermében. Főnökömnek kedve szottyant lehajtani egy kupicányit a gyógyításáról híres fürdőhely, Karlovy Vary tizenharmadik forrásából. Csakis a kék címkéjű Becherovka jöhetett szóba.

„Jött a pincér és pártosan elkötelezett arccal figyelmeztetett, hogy a szovjet elvtársakat követve délelőtt nem szolgálhatnak fel alkohol tartalmú italt”

Körbe pillantottam. A derék prágai kispolgárok asztalán aranyló mézsárgán ott csillogott a minden nyavalyára még hasznosabb pilseni.

– Nekik lehet? – vontam kérdőre az idős felszolgálót.

– A sör nálunk nem számít szeszes italnak – hangozott az öntudatos válasz. Ekkor értettem meg, mennyire igaz a svejki túlélő mentalitás.

A szesztilalmat, akár szocialista táborbéli meghirdetőjét, elsodorta a történelem vihara. Az ivászatot nem. Járvány által a tévé elé szögezett óráinkban az amerikai filmekben a puccos független, férfifaló hölgyek bánatukban döntik magukba a vodkát.

A zöldszemű orosz szörny legyőzhetetlen.