„A Volga a nagyság felé húz”

Az új vasfüggöny mögött. Oroszország nyugati szemmel. Marzio G. Mian Milánóban élő író és szerkesztő nemrégiben egy hónapot töltött Oroszországban. A Pulitzer Központ által támogatott írása természetesen szubjektív, de sokkal többet árul el a mai Oroszország viszonyairól, mint azt sokan gondolnánk. Az írás terjedelmes, ám megéri rászánni az időt. A cikket olaszról angolra Elettra Pauletto fordította le, s a harpers.org közlése alapján Vukics Ferenc ültette át magyarra, s jelentette meg a szilajcsiko.hu portálon.

Marzio G. Mian írása a #moszkvater.com-on

„Úgy tűnt, arra rendeltettek, hogy összeomoljanak. De most, hogy a pénz megmozdult, Asztrahán ismét az európai Oroszország, Közép-Ázsia és India kapuja. Egyelőre így áll a dolog. Később majd meglátjuk”
Foró:EUROPRESS/Andrey BORODULIN/AFP

Oroszország a nyugati megfigyelők számára ismét távoli, titokzatos és ellenséges országgá vált. A közösségi média korában valószínűtlennek tűnik, hogy ilyen keveset tudunk a nemzetközi rendet szétziláló országról, de az Oroszországot övező árnyékok csak nőttek a Szovjetunió napjai óta. Persze, egy dolog kívülről szemlélni az országot, más megpróbálni megérteni, hogyan élik meg az oroszok belülről a háborút, hogyan reagálnak a szankciókra, és mit remélnek a jövőtől. Ha úgy tűnik, hogy Oroszország egy másik bolygó lett, az nagyrészt azért van, mert a rezsim háborút indított a külföldi újságírók ellen is, megakadályozva őket abban, hogy túllépjék a meghatározott határokat.

„A nyár folyamán, abban a reményben, hogy pontosan ezt tehetem, egy hónapig a Volga mentén utaztam”

A nagy folyók országában a Volga a folyó. Matuskának, anyácskának hívják, a Valdaj-hegységből a csuvasok, tatárok, kozákok, kalmükök földjére, és a Kaszpi-tengerbe ömlik. Itt találkozik vagy válik el Európa és Ázsia, itt hidat képez vagy elzáródik, attól függően, hogy az orosz történelem iránytűje keletre vagy nyugatra mutat. Végül is itt kezdődött minden, itt vert gyökeret a birodalom. A folyó mentén Uljanovszktól, Lenin szülőhelyétől Sztálingrádig (ma Volgográd), a második világháború hírhedt ostromának helyszínéig számos olyan város található, amelyek megalapozták az orosz kultúrát és hitet.

„Ez a történelem ma is nagyban meghatározza az orosz identitást, mivel az ország továbbra is visszafelé tekint, és a dicsőített múlthoz, a nagyszerűség mítoszaihoz nyúl vissza. Úgy tűnik, kész ellenállni és szenvedni, amiben az oroszok mindig is jeleskedtek, és beletörődött az elszigeteltség, az autokrácia, sőt talán még az önpusztítás jövőjébe is”

Mielőtt elindultam volna lefelé a folyón, találkoztam Mihail Piotrovszkijjal – aki régi ismerősöm, és a szentpétervári Állami Ermitázs Múzeum igazgatója –, a múzeum földszintjén lévő irodájában, ahol könyvhalmok, papírkötegek és különböző szobrok között alakított ki magának helyet. A szobát zsúfolásig megtöltő fényképek, amelyeken neves nyugati vezetőkkel – Tony Blairrel és Erzsébet királynővel – látható, ma már maguk is ereklyék, nem úgy, mint az íróasztala fölött függő Nagy Katalin faliszőnyeg. A folyóról kérdeztem.

„A Volga volt a mindenem, és még ma is a mindenem. Mert arra késztet, hogy nagyságra törekedjünk. Van egyfajta meghittsége, fényes égboltja. Védelmet nyújt, nem úgy, mint a sztyeppe vagy a szibériai folyók tágas terei, amelyek miatt úgy érzed magad, mint egy pötty a kozmoszban”

Piotrovszkij az arab tanulmányok jeles tudósa. Évek óta ismerem, de általában Canalettóról és Bizáncról, a nagy iszlám felfedezőkről, és szeretett szicíliai borairól szoktunk beszélgetni. Ezúttal teljes háborús hevületben találtam rá. És meggyőződtem róla, hogy nem csak azért, hogy megvédje tekintélyes pozícióját. Hetvenkilenc éves korában könnyedén lehajtotta a fejét, és a tőle megszokott nyugalommal beszélt, de lázasnak tűnt, mintha valami belülről emésztené. A szelíd modorú és agyafúrt Piotrovszkij, aki kabátját lazán viselte görnyedt vállán, mintha harcossá vált volna.

„Oroszország sok nép, de egy nemzet. Oroszország a Volga mentén képes volt mindenkit magába olvasztani. Az iszlám éppúgy az orosz hagyomány és identitás vallása, mint a keresztény ortodoxia. Európában, Amerikában Önök csak multikulturalizmusról beszélnek, de a városaik tele vannak gyűlölettel. Nekünk nem kellett sok ahhoz, hogy mindenkit befogadjunk, mert mi egy birodalmi civilizáció vagyunk”

– fejtegette. Aztán egyre élénkebb lett. „Nézzétek az Ermitázst!” – mondta, és kitárta a karját a körülöttünk lévő terem felé, és tágra nyílt a szeme. „Ez a világkultúra enciklopédiája, de oroszul van írva, mert ez a mi értelmezésünk a világtörténelemről. Lehet, hogy ez arrogánsan hangzik, de mi ilyenek vagyunk.”

Mély levegőt vett, és Sztálingrádról, az ő Jeruzsáleméről kezdett beszélni. „Én nem Volgográdnak hívom, hanem Sztálingrádnak” – pontosított a kedvemért. “Most jobban, mint valaha, ez a mi viszonyítási pontunk, az ellenállás páratlan szimbóluma, ellenségeink legrosszabb rémálma. A Nagy Honvédő Háború idején a Volga védelmére használtuk, mint létfontosságú folyosót.” Tovább feszegette az analógiát: „És ugyanígy volt ez az elmúlt hónapokban is. A Volga és a Kaszpi-tenger táplálja az Iránnal folytatott kereskedelmünket, hogy szembeszálljunk a szankciókkal, miközben arra használjuk őket, hogy olajat exportáljunk Indiába, és importáljuk, amire szükségünk van.” Levette a szemüvegét, és megtisztította a zakójával. „Sztálingrád szerencsét hoz, ez a végzet. Ha a nácik bevették volna, elvágták volna a Volgát, és meghódították volna egész Oroszországot. Egy nagyon is anyagi dolog, ami spirituálissá vált. Egy figyelmeztetés. Aki megpróbálja elfoglalni Oroszországot, arra ugyanaz a sors vár, mint egykor a svédekre, Napóleonra, a németekre, és a szövetségeseikre.”

„Az oroszok olyanok, mint a szkíták, várnak, szenvednek, meghalnak, aztán ölnek”

Utazásom során gyakran gondoltam vissza erre a találkozóra. A folyót követve felidéztem Piotrovszkij különös tekintetét, és éreztem szavainak visszhangját. Valójában, amikor meglátogattam egy tokhal farmot Asztrahánban, a Volga deltájában, láttam, hogy a véleménye bizonyos szempontból helytálló. Oleszja Szergejevna biológus, aki a farmot tulajdonló vállalat vezetője, megismételte az Irán és Oroszország között folyó kereskedelem fontosságát. A maga kis módján – Szergejevna a Kremlnek szállít kaviárt – megkerülte a szankciókat, és Európa helyett Iránból vásárolt takarmányt, ahogy korábban is tette. Úgy beszélt erről, mintha köztudott lenne.

„Itt minden átmegy. Új dokkokat építenek a deltában a konténerhajók és olajszállító tartályhajók számára”

Szergejevna elvitt, hogy megnézzem Asztrahán zsidó, örmény és iráni negyedeit. Egy parkon kívül egy fotókiállítást rendeztek be, amely a hadsereget támogató civil önkénteseket mutatta be. Naplementekor az elegáns folyóparton családok és fiatalokból álló csoportok nyüzsögtek, akik halkan beszélgettek és nevetgéltek. Párok ültek a korláton és görögdinnyét ettek, miközben az ételes bódék sokszínű fényeket vetítettek a Volgára. A hangulat fin de siècle-i érzést árasztott, a saslik grillekből füstgomolyagok szálltak, a meleg szellő egy távoli hegedű panaszát hozta. Katonai egyenruhák nem voltak a láthatáron.

A kávézók homlokzatai és a kovácsoltvas erkélyek New Orleansra emlékeztettek. Szergejevna rámutatott az óvárost átszelő csatorna mentén zajló felújításokra, jelezve a tizenkilencedik századi fából készült villákat, amelyekből hamarosan szállodák és luxuslakások lesznek.

„Úgy tűnt, arra rendeltettek, hogy összeomoljanak. De most, hogy a pénz megmozdult, Asztrahán ismét az európai Oroszország, Közép-Ázsia és India kapuja. Egyelőre így áll a dolog. Később majd meglátjuk”

A deltán, amely hatvan mérföldön át legyezőzik, mielőtt elérné a Kaszpi-tengert, alacsony magasságban vadászrepülőgép-párok suhantak el. Megpróbáltam megpillantani a kereskedelmi kikötő vámját, de nem láttam át az ellenőrző pontokon, a turista kikötő pedig zárva volt. Még a komp sem közlekedett már. De még mindig lehetett látni, ahogy a daruk be- és kirakodnak egy tucat teherhajót, és három uszályt, amelyek a legszélesebb ponton várakoztak. A hatvanhárom mérföld hosszú Volga-Don-csatornát Sztálin alatt építették hetvenötezer fogoly munkájával, és 1952-ben nyitották meg. Ez része annak a vízi útnak, amely a Volgát a Don folyón fekvő Rosztovval köti össze, ahonnan el lehet jutni Mariupolba, amely ma az oroszok ellenőrzése alatt áll. Volgográdtól délre megpróbáltam a csatorna torkolatához vezető földúton haladni, de egy, mintegy háromszáz láb magasan felettem lebegő helikopter jelenléte megfélemlített. Ehelyett úgy döntöttem, hogy inkább szamócát szedek.

„Asztrahánban az a hír járta, hogy az irániak milliárdokat fektettek be a Kaszpi-Volga-Don folyosó fejlesztésébe. Szó volt mezőgazdasági termékek és olaj, de turbinák, gépalkatrészek, gyógyszerek és nukleáris alkatrészek kereskedelméről is. Ezt nem tudtam ellenőrizni, de egyértelmű volt, hogy Asztrahán központi szerepet játszik a Nyugat-ellenes gazdasági blokk keletre fordulásában”

A Szergejevna kaviárja finomított és humánusan előállított. Elmagyarázta, hogy ez egy általa kifejlesztett eljárás eredménye. A tokhalból egy kis bemetszéssel, anélkül, hogy megölné, kiveszi az ikrákat. Ezt az eljárást háromszor is el lehet végezni ugyanazon a halon. Arra törekedett, hogy kaviárjának előállítása és értékesítése ugyanolyan maradjon, mint a háború előtt. „Oroszországban nincs igazi buli, ha nincs kaviár” – mondta – úgy tűnik, még a jelenlegi helyzetben sem. Elmondta, hogy amióta Oroszország betiltotta a vad tokhalak halászatát a Kaszpi-tengerben, a Volga-vidéki farmok elszaporodtak, számuk az elmúlt öt évben háromról hatvanra nőtt.

Szergejevna sokat utazott, és széles körben ismert az akva kultúra területén szerzett szakértelméről. Úgy tűnt, bárhol kaphatna munkát, miért maradna itt? „Itt születtem, itt tanultam, a férjem orosz, a fiam orosz, én is orosz vagyok” – mondta. „Nem mondanám magam hazafinak, és nem akarom kifejteni a gondolataimat Putyinról és a háborúról. De biztosíthatom Önöket, hogy az életem az elmúlt két évben nem változott meg. A legkevésbé sem.” Elpirult, miközben beszélt, mintha kellemetlen lenne a téma.

„Az oroszok rendkívüli módon reagálnak a szankciókra, még a gyenge rubel és az elkerülhetetlen infláció ellenére is. Az alapvető javak árai stabilan tartják magukat. És most jobb és egészségesebb termékeket fogyasztunk, mint a háború előtt, beleértve még a kivételes sajtokat is”

Soha nem gondoltam volna, hogy a hiperlokális [teljesen helyi] élelmiszerek felemelkedése lesz ennek az utazásnak az egyik visszatérő témája. De úgy tűnik, hogy a nyugati szankciók, és a háborús gazdaság felerősített egy hagyományos orosz gasztronómiai mozgalmat. A nyugati termékek felcsigázták az átlagos városi oroszok ízlését, és a helyi termelők igyekeztek betölteni a vákuumot, büszkén kínálva az orosz gyártmányú camembert és prosciuttót, mintegy tárgyi bizonyítékát adva a Russzkij Mirnek, Putyin orosz felsőbbrendűségről szóló ideológiájának. Ahogy a Volga mentén vacsoráztam, az étlapokon gyakran feltüntették, hogy az alapanyagokat mely gazdaságokból szerezték be. Az éttermekben szvekolnyikot és okroskát, egyszerű hideg nyári leveseket szolgáltak fel, amelyek a nyugati műtrágya nélkül termesztett helyi retek minőségét dicsérték.

A halászat pedig nagyrészt megszűnt Ribinszkben, a városban, amelyet egykor a cár halászataként ismertek. Ehelyett a terület újra feltalálta magát, mint valami moszkvai kemencét. Minden nap teherautók indulnak a fővárosba, tele meleg kenyérrel. A pékségek bővelkednek, a búza- és rozstermesztés a régióban 40 százalékkal nőtt.

Az elsők között fűtött be egy kemencét az ötvennégy éves Andrej Kovaljov, aki három évvel ezelőttig semmit sem tudott a kenyérsütésről. „Megtanultam használni a zakvaskát, a kenyérsütőt” – mesélte nekem nagy pékségében a ribinszki Vörös téren, ahol egy Lenin-szobor váltotta fel a II. Sándor szobrot, és azóta is ott díszeleg. Kovaljov népszerű volt a helyiek körében – szakállasan, vászonból és zsákvászonból készült durva tunikában mintákat osztogat a járókelőknek.

„A pékség megnyitását politikai cselekedetnek tekintette, amely megmenti a vidéki orosz értékeket <az Amerikából másolt fogyasztástól>. Az elmúlt harminc évben az emberek gyűlölték az orosz kenyeret – mondta –, azt gondolták, hogy az nem méltó hozzájuk. Bagettet akartak, a kis porontyokat! Az enyémek régi receptek, jóval a peresztrojka előttről, még abból az időből, amikor boldogok voltunk”

Ha nem lett volna egy hatalmas plakát, amely egy magányos sztyeppei kereszteződés fölött magasodik, és Szergej Kazankovot mutatja Lenin és Sztálin mellett, talán egy másik, egészen szürreális dologról is lemaradtam volna, mégprdig a Szovjetunió újjáélesztéséről. Az online kereséseim védelmére VPN-t használva megtudtam, hogy Kazankovot 2021-ben kommunistaként újraválasztották az Állami Dumába, hogy szankciókat kapott Ukrajna inváziójának támogatása miatt, és hogy apja, Ivan Kazankov régóta kommunista hatalomgyakorló volt. Maga Szergej korábban egy húsfeldolgozó üzem és mezőgazdasági kombinát igazgatója volt a Zvenyigovszkij körzetben, amely az apja tulajdonában volt.

Ekkor már a Mari El Köztársaságon keresztül utaztam, mintegy kilencven mérföldre Kazánytól, a Tatár Köztársaság fővárosától. Pontosabban a Zvenyigovszkij körzetben voltam, amely Kazankov vállalatának, a Zvenyigovszkij LLC-nek adta a nevét, amely a városban az utolsó szovhozként, vagyis nagy kolhozként vált ismertté. Csak egy kis kitérőt kellett tennem, átkelni egy napraforgómezőn, és egy benzinkúton útbaigazítást kérnem („ha meglátja a Marx-emlékművet, gyakorlatilag ott van”), hogy megérkezzem az épületéhez, amely első pillantásra a régi szovjetek emlékművének tűnt. A fehér-sárga komplexum felett a Szovjetunió vörös zászlaja lobogott. A cég szerint ugyanolyan méretű, mint az, amelyet 1991. december 25-én, a kommunizmus bukásakor engedtek le a Kremlről. Az üzem falait vörös feliratok borították, amelyeket a bolsevikok által oly előszeretettel használt felkiáltójelekkel:

„Tisztelet és dicsőség a Zvenyigovszkij kombinát munkásainak!”; „Elvtársak, harcoljunk a falunkért, harcoljunk Oroszországért!”; „Most és mindörökké háború a fasizmus ellen!”

A bejárathoz vezető utat modern sztahanovista stílusú fényképek szegélyezték, amelyeken például az egyik munkás a legjobb kolbásztöltőnek, a másik a legjobb traktorosnak, az utolsó pedig bajszosan és Nike-pólóban az év szerelőjének mutatkozott be. A kapukból kalapáccsal és sarlóval megjelölt teherautók és furgonok özönlöttek ki. Egy Sztálin-szobor állt az egész felett, nadrágját a csizmájába tűrve, egy négyszintes talapzaton álló helyéről. Oldalt egy fémből készült Lenin nézte, homlokát ráncolta; emelvénye csak kétemeletes volt, és részben egy nyírfa ágai takarták.

Az igazgatósági épület bejáratát, egy szolid modernista építményt, bronzbetűk uralták, amelyeken a CCCP felirat állt. A recepción álló biztonsági őrök egyenruhát viseltek. Hamarosan rájöttem, hogy ez Oroszország egyik legsikeresebb mezőgazdasági termelője, amely évente több tízezer tonna húst, és tejterméket szállít a piacra. Az 1995-ben, jóval a Szovjetunió halála, és megszűnése után alapított vállalkozás kommunista-sztálinista vállalkozásként azonosította magát.

Ivan Kazankov nyolcvanegy éves, és szürke, farkasszerű tekintete van. Magas és robosztus, széles piros nyakkendője a hasán pihen. Váratlan látogatásom iránt túlzott fenntartás nélkül érdeklődött. Látszott rajta, hogy igazi főnök, olyan, aki senkinek sem tartozik felelősséggel – ennek az agrár Sztálingrádnak, ennek a Volga menti vidéki birodalomnak a csúcsvezetője, akit paradox módon a történelem legnagyobb parasztirtója ihletett. Az irodáját mintha kifejezetten azzal a céllal tervezték volna, hogy megzavarjon mindenkit, aki azt reméli, hogy megérti Oroszországot 2023-ban.

„Sztálin mellszobrai orosz ortodox ikonok mellett állnak, II. Miklós portréja egy Szojuz-szobor fölé magasodik, Vlagyimir Putyin képe Szent András, Oroszország védőszentjének képe mellett lóg”

E panteon káoszához hozzáadódott az általános homályosság érzése magának a kombinátnak a természetével kapcsolatban, amelyet először úgy mutattak be nekem, mint egy állami mezőgazdasági szövetkezetet, pontosan úgy, mint a Szovjetunió idején, de kiderült, hogy egy magán családi gazdaság. Iván a lányát tette meg igazgatónak, miután a fia elment a Dumába. „A lényeg az, hogy úgy működjön, mint régen – magyarázta –, a nyereséget a négyezer alkalmazott fizetésének emelésére és az üzlet növekedésére fordítjuk.”

Kazanyban később elmondták nekem, hogy a kilencvenes évek rablásai és korrupciója közepette, amikor elrabolták a szovjet ipari és katonai felszereléseket, Kazankov kivette a maga szerény részét. Megszerzett egy lepusztult gazdaságot, és ügyesen átalakította ezt az ipari kolosszussá, amely a szocialista kombinát termelési rendszerét a vad posztszovjet piachoz igazította. A kolbász oligarcha Kazankov pontosan tudja, hogy az orosz fogyasztók még mindig mennyire szenvednek az állami kollektivizmus elvesztése miatt.

Azóta a vállalat nettó vagyona legendássá vált. De Kazankov is nagy támogatója a nyugati szankcióknak:

„Hihetetlen fejlődési eszköz Oroszország számára. A Nyugatnak már a kilencvenes években be kellett volna vezetnie őket. Mostanra a világ motorja lennénk. Kár érte”

Számára a szankciók tiszta adrenalin, és ezt bizonyítandó hozzátette, hogy cége az olasz, a német és az izraeli termelési eszközöket másolta le szóról szóra. „Egy év alatt megdupláztuk a feldolgozást, és csaknem ezer szupermarketnek szállítunk egész Oroszországban.” Ivan úgy véli, hogy az ő „teljes körű kommunista vállalata” az ideális modell az új Szovjetunió újjáépítéséhez a mi földjeinkről származó egészséges helyi élelmiszerekkel”.

Felajánlotta, hogy megmutatja nekem a legújabb istállójukat, körülbelül tíz mérföldre innen, ahol izraeli tejüzemeket másolt. Az ottani csorda nagy, jól körülkerített tisztásokon legelt. A sofőrje egy vadonatúj páncélozott Mercedesszel szállított minket, amelyről feltételeztem, hogy Kirgizisztánból importálták, a német csempészet kedvelt útvonaláról. A kiránduláshoz Kazankov egy baseballsapkát vett fel, talán hogy fiatalabbnak tűnjön, és amelynek elejére piros színű CCCP, oldalára pedig egy kalapács és sarló volt varrva. Azt mondta, azon gondolkodik, hogy a teheneket is ugyanilyen módon bélyegzi meg. „Több ezer hektáron termesztünk takarmányt és gabonát” – magyarázta, miközben a sötétített ablakból figyelte a birtokát.

„Tejelő teheneket és sertéseket nevelünk, és gondoskodunk róluk egészen a késztermék csomagolásáig, ami húsok, sajtok, kefir. Még a fagylalt is, olyan jó, mint a gyerekkorom fagylaltja. Gorbacsov és Jelcin tönkretette a fagylaltot, a gyávák”

Az ukrajnai harcok, úgy tűnt, rubelhegyeket fognak eredményezni Kazankovnak. „A sajttermelés nyolcvan százalékkal nőtt” – mondta. „A francia és olasz sajtokat pótoljuk. Még mindig vásárolunk teheneket.” Elmondta, hogy a hústermelés általában virágzott. Mi a véleménye a háborúról?

„Nyilvánvalóan győzni fogunk – mondta –, mert tudjuk, hogyan kell harcolni, és mert nem veszíthetünk. Ha kell, atomfegyvereket fogunk használni, elpusztítjuk a Földet, mindent elpusztítunk”

Kazanyban tartózkodva meghívott ebédre Farid Hajrugyinov, egy negyvennyolc éves üzletember, akit úgy emlegettek nekem, mint a város egyik nagyon befolyásos tatárját. Egy titkosított csatornán keresztül küldött üzenetben érdekes beszélgetést ígért nekem. Amikor megérkeztem a Tatarszkaja Usadba, egy híres helyi étterembe, egy különteremben találtam, ahol Mansur Hazrat Jalalegyinovval, a Marjani mecset mullahjával várt rám, amely 1990-ig az egyetlen működő mecset volt Kazanyban, utána pedig mintegy száz újabb keletkezett. Hajrugyinov elmondta, hogy nemrégiben ugyanennél az asztalnál látták vendégül Dmitrij Medvegyevet, a volt orosz miniszterelnököt és elnököt, aki jelenleg a Biztonsági Tanács elnökhelyettese. Ezután elmagyarázta, hogy ellenségnek tekint engem, és azt mondta, hogy senki sem akar velem találkozni, vagy válaszolni a kérdéseimre. „Jobb lett volna, ha meglátogatok egy múzeumot” – tette hozzá. Emlékeztetett arra, hogy ő az FSZB-nél szolgált, mire a mullah láthatóan elégedetten bólogatott.

Ennek ellenére az orosz tatár vendégszeretetről tanúbizonyságot téve felejthetetlen ebéddel kínáltak: tizenkét fogás és három órányi beszélgetés, amely éppoly abszurd volt, mint amennyire tanulságos.

„Azt állították, hogy a tatár nyelvben nincs szó a visszavonulásra, Nagy Péter alatt a tatárok voltak a legjobb íjászok, és Mihail Kutuzov, a Napóleont legyőző tábornok is tatár volt”

Rámutattam, hogy Kutuzov volt az, aki a tatár ellenállást leverte a Krímben a tizennyolcadik század végén. „Valójában elvesztette az egyik szemét” – mondta Hairugyinov, és a molla bólintott. „Szeretünk háborúzni. Igazam van, Manszúr?” „Így van” – mondta a férfi. „Mi is harcolunk a démonaink ellen.” Reméltem, hogy folytatni tudom a témát, de Hairugyinov témát váltott.

„A szankciók még inkább egyesítettek minket, mint népet”

Amikor megérkezett a nyársra tűzött bárányhús, Hajrugyinov azt mondta, hogy a háború előtt „szaros új-zélandi bárányt” ettem volna, de ez a hús, zsenge és ízletes, orosz. Ráadásul tegnapig a bárány csak néhány kilométerre legelt. Azt állította, hogy ő maga nevelte fel. Az üzlete bio bárány- és libahússal foglalkozott. Üzleteket nyitott Tatárföld-szerte. „Nincs konkurencia, ez elképesztő” – mondta. „Gondoljon csak bele, korábban Romániából és Franciaországból importáltunk libát. Most libacombot és pácolt húst exportálok Törökországba.”

Megkérdeztem, hogy a háború előtt miért nem tenyésztettek bárányt és libát, vagy hogy Oroszország, a sok intelligens és szorgalmas vállalkozóval, miért termel ilyen keveset, és importál szinte mindent anélkül, hogy az olaj- és gáziparon kívül jelentős bevételt termelne. A molla a szemembe nézett, és azt mondta, hogy éppen ez az orosz zsenialitás:

„Vásárlás termelés nélkül. Miért kellene biciklit gyártanom, ha egyszerűen megvehetek egyet? Kevesebb pénzt költök. Egyszerű”

Több mint harminc évvel ezelőtt írtam a konfliktus első rezdüléseiről az akkor összeomló Jugoszlávia partjairól. Emlékszem, hogy egy idős zenészekből álló zenekar csak nekem, az egyetlen vendégnek játszott foxtrottot egy Rab-szigeti nagyszállóban. Akkoriban aknavetőkből lőttek, és emberek haltak meg alig néhány mérföldre a dalmát partoktól. Itt, a Volga mentén a háború és a halál kísértetiesen távolinak tűnt. Az emberek technóra táncoltak, és valószínűtlen nevű koktélokat – Hirosima, orosz-japán háború és részeg német – fogyasztottak.

Az utazás majdnem egy hónapja alatt mindössze négy bombázót láttam, amelyek Tver felett, a Volga forrása közelében haladtak el; csak egyszer éreztem vadászgépek dübörgését, a folyó alacsony folyásánál; találkoztam néhány fegyvertelen katonával, akik szabadságon voltak; és láttam egy húsz teherautóból álló, ponyvával letakart tankoszlopot, amely valószínűleg a több száz kilométerre lévő frontra indult.

„A többi olyan Oroszország volt, mint mindig. De szokatlanul dinamikus Oroszország, az biztos”

Láttam építkezéseket és daruk működését a külvárosokban, épületek és templomok felújítását, jelentős javításokat a szövetségi utakon (bár a híres kátyúk még mindig ott voltak), új csővezetékeket telepítő munkásokat, kertészek csapatait a parkokban, szorgalmas szemétszedőket a kukák kiürítésénél. Az autók minden hétvégén elárasztották az utcákat, amikor az oroszok kimentek vidéki otthonaikba.

Ez volt a fatalizmus? Közöny? Vagy arrogancia, ahogy Piotrovszkij utalt rá az Ermitázsban? Nehezen találtam helyet a szállodákban vagy a kompokon, amelyek mind tele voltak turistákkal, akik kénytelenek voltak lemondani a Földközi-tengerről, és beérni a Volgával.

Vegyük Tatyjanát, egy szupermarketlánc középkorú vezetőjét. Amikor Jaroszlavlban találkoztam vele egy kompon, panamakalapot, Gucci napszemüveget, és capri szandált viselt. Lefelé tartott a folyón, ugyanarra a dácsára, ahol kislánykorában a nyarakat töltötte. „Három éve van egy hajóm Mykonoson kikötve. Ki tudja, mikor látom újra” – mondta. „Újra kezdem megismerni a folyómat. Összefutok olyan barátokkal, akiket harminc éve nem láttam. Érdekes nyaralás.” Mondtam neki, hogy kissé szomorúnak és lemondónak tűnt.

„Az oroszok évezredek óta szomorúak és rezignáltak. Így maradunk rugalmasak. Ellenzem ezt a háborút, de nem tehetek mást, mint hogy várok, mint mindenki más. Manipulálnak minket mesterséges elképzelésekkel. De a Nyugat már túl régóta megaláz minket. Nincs jogunk ahhoz, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk, anélkül, hogy barbároknak éreznénk magunkat?”

Ha azt gondolnánk, hogy az ország ereiben áramló Nyugat-ellenes eszmék csupán a rezsim indoktrinációjának [agymosásának] gyümölcsei, akkor túlbecsülnénk Putyint – és figyelmen kívül hagynánk azt, ami Oroszországot történelme során, legalábbis Nagy Péter óta hajtotta: a Nyugat iránti rajongás, amely saját hatalmas területének büszke és kissé túlzó védelmével, és az asszimilációval szembeni ellenállással párosul. Az oroszok mindig is ingadoztak a beilleszkedés vágya és a fertőzéstől vagy korrupciótól való félelem, a kisebbrendűségi komplexustól a nagyzási téveszmékig. Ezt az összeütközést a nyugatbarát Turgenyev és a szlavofil Dosztojevszkij közötti szellemi konfliktus szempontjából is meg lehetne érteni. Sajnos, már nem ezen a magasságon cirkálunk. Ma vitathatatlanul még kevesebb vita folyik, mint a Szovjetunió idején.

„Az oroszok most teljesebben a dosztojevszkiji fázisban vannak. A vágy, hogy bezárják magukat egy kicsi, de határtalan világba, újra megjelenik még azok körében is, akik elutasítják Putyint, és az ortodox egyház revansista narratíváját”

Találkoztam például egy Anna nevű nővel, aki establishment-ellenes, pacifista, pogány környezetvédőnek nevezte magát, és azt mondta, hogy zombiknak kell lennünk ahhoz, hogy megöljük a saját testvéreinket. Mégis megvédte a családi értékeket és az ősök szeretetét. Azt mondta, számára az orosz hagyományok megőrzése a legfontosabb. Elutasította a modern nyugati kultúrát, ahol minden megengedett, és minden könnyű és szórakoztató. Mert ez nyilvánvalóan szemfényvesztés. Odáig ment, hogy azt mondta,

„a hozzá hasonló emberek azok, akik a szívükben őrzik a régi Oroszországot, akik megvédik Európa gyökereit”

Haja hosszú és szőke volt, mint a gabona, szeme smaragdzöld, hagyományos nyakláncot, és hosszú jáde ruhát viselt. Harmincnégy éves volt, és a „Volga dzsámijában” élt, a Zsiguli lábánál – az orosz síkságon az Urálig az egyetlen hegység, amely a folyóba merül, és hihetetlen botanikai hatásokat kelt, beleértve a vadmarihuána növekedését. Oroszország egész területéről érkeznek önkéntesek, hogy betakarítsák. „Emlékezetes bulik – biztosított Anna –, de most, hogy a kormány gyakorlatilag betiltotta a nem hivatalos összejöveteleket, olyan, mintha börtönben lennénk”. Elmondta, hogy ő sámángyógyító, még ha hivatalos titulusa ápolónő is. „Ha nem lenne négy gyermekem, biztosan a Donbasszba küldtek volna” – mondta. Társa Volga dubot, egyfajta orosz reggae-t komponál és játszik – a folyó pacifista kalózainak hangsávját.

Hogy eljussak titkos szigeti rejtekhelyükre, napnyugta után indultam el egy raklapokból és szörfdeszkákból épített rozoga tutajon. Suhrat és Albert nevű helyiek fogadtak, ők keresztelték el a szigetet „Subert”-nek. Barátságukat a háború megváltoztatta és elmélyítette, Suhrat elvesztette a fiát, Albert Svédországba küldte az övét. Úgy döntöttek, hogy elhagyják a valóságot, és elfoglalják a Volgából tavasszal varázslatos módon előbukkanó homokcsíkot. Családjukkal együtt táboroztak le, és fokozatosan csatlakoztak hozzájuk más szökevények is. Így kezdődött egy önálló közösség, saját szabályokkal, amelyek közül a legfontosabb, hogy kerülni kell a híreket. Találkozókat, jóga órákat, meditációs foglalkozásokat tartanak. Háborúellenes reggae-dalokat énekelnek, kizárólag hagyományos hangszereket használnak, mint a balalajka, a domra és a baján. Minden péntek este barátok és zenészek érkeznek Kazanyból, Szamarából és Toljattiból, és zenei fesztivált rendeznek.

„Nem elhatárolódunk a világtól – mondta Albert, az egykori biztonsági rendszermérnök – hanem létrehozzuk a saját külön világunkat. Ez most a mi országunk, amely az autentikus orosz értékeken alapul. Odakint minden félelmetes”

De a Subert-sziget távoli fekvése nem csillapította minden aggodalmát. Különleges kapcsolatot alakított ki két ukrán YouTuberrel, akik oroszul beszéltek, és azt tervezte, hogy azon a végzetes februári 2022-es évben elkerékpározik hozzájuk a Donbasszba, hogy meglátogassa őket. „Hangüzeneteket hagytak nekem, hogy most már az ellenségük vagyok-e, és miért bombázzuk és öljük őket”– mesélte.

„Még mindig nem tudom, hogyan kerültünk a másik oldalra. Ez szörnyű. Csak sírni tudok, de anyám mindig azt mondta, hogy a fiúk nem sírnak”

Ezek voltak az egyetlen könnycseppek, amelyeket az utazásom során láttam.

Egy péntek este Nyizsnyij Novgorodban, Makszim Gorkij szülőhelyén a Kreml melletti főutcán kötöttem ki, ahol majdnem eltaposott egy horda részeg fiatal. A kocsmák zsúfolásig teltek a járdán táncoló emberekkel, italokkal a kezükben. Egy hatemeletes épület homlokzatát a háború támogatásának jelképeként Z betűvel borították. Artyom Fomenkov történésszel és politológus professzorral sétáltam. Megkérdeztem, mit gondol a jelenetről, a nyugtalanító ellentétről a partizók és a frontra küldött társaik között. „Azok, akik harcolnak, nem nagyvárosokból, hanem kisvárosokból jöttek” – magyarázta. „A legelnyomottabb helyekről, vagyis ahonnan csak a pénzért vonulnak be. Nem valószínű, hogy a városi lakosság nagy része közvetlenül érintettnek érezné magát a háborúban.” Egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette, és ezért élnek így tovább. Nem érintettek, és ezért ugyanazt csinálják, amit két évvel ezelőtt, száz évvel ezelőtt, kétszáz évvel ezelőtt is csináltak – a kétségbeesésükben mártírkodnak.”

„Ez az, amit én <orosz szindrómának> szoktam nevezni, ami a nosztalgia, a melankólia és a nyomorúság keveréke”

Majd hozzáteszi, hogy Putyin csak a legújabb, aki kihasználja ezt a passzív hozzáállást. „Ne feledjük, az oroszok a sorsuk kovácsai, nem pedig áldozatok” – fogalmaz.

De alig ötszáz méterre a káosztól kijózanító jelenettel találkoztunk. Az Osarszkaja utca még mindig bordélyház utcaként ismert, Gorkij korabeli hírneve miatt. Egy épület, amely egykor bordélyházként szolgált, ma állítólag katonai irodáknak ad otthont. Akit éjszaka odavonszolnak, nagy eséllyel másnap reggel kiképzőtáborba, majd a frontra kerül. Fomenkov mintha átgondolta volna korábbi megjegyzéseit.

„A gyerekek, akiket láttál, valóban rettegnek, sokkal többet isznak, mint korábban. Tudják, hogy nem szabad bizonyos helyeken egyedül, részegen, szilárd alibi, vagy legalábbis fontos vezetéknév nélkül megjelenniük”

Másnap egy névtelen utcában kötöttem ki, egy kék házikó nappalijában, amelyet csontvázszerű tyúkok és tyúkólnak átalakított régi autók roncsai ostromoltak. Ez volt Pavel otthona, aki 2022 őszén, mindössze negyven nappal a bevonulása után halt meg a Donbasszban. Tizennyolc éves lánya, Zarina terhes volt, és csodálkozó szemekkel nézett rám, zöld és sárga, mint nyáron a sztyeppék füve. Egy bordó kanapén ült az anyja, Valentyina mellett, aki kimerültnek tűnt. Elmondták, hogy Pavel taxisofőr volt, és eladósodott. Egyik este részegen jött haza, és azt mondta, hogy besorozták. Megmutatta Valentyinának a szerződést, alig több mint 200 ezer rubelért havonta. A taxizás legfeljebb ötvenezer rubelt hozott neki, és néhány hónapban szinte semmit.

A mennyezet alacsony volt, és úgy festették le, hogy az égre hasonlítson. A falakon képek lógtak a gyerekekről – az egyik azt mutatta, ahogy a Volgában úsznak az apjukkal. Aztán ott volt Pavel, aki az új gyomirtójával ragyogott. „Jó ember volt, tisztelték. Nem tudtam megállítani. A három gyerekéért tette, hogy kifizesse a jelzáloghitelt” – mondta Valentyina. Tíz nap tréning, és elment. Úgy tűnik, aknára lépett. „Előre küldték, hogy ellenőrizze a terepet. De igazából sosem fogjuk megtudni” – mondta Zarina az ajkába harapdálva. Két katonatiszt érkezett a küszöbükre, hogy átadják Putyin díszoklevelét és egy kitüntetést. Valentyina biztosított arról, hogy az emberek ott vannak mellette. Még olyan szomszédok is eljöttek kenyérrel és vodkával, akikkel évek óta nem beszélt. Elmondta, hogy ő és Pavel szerették egymást, de soha nem házasodtak össze. Valentyina most perelte az édesanyját, hogy megkapja azokat a rubel-milliókat, amelyeket az állam az elesettek családjainak kártalanítására biztosított. „Mit képzelt?” – kérdezte.

„Pavelnek megvoltak a saját elképzelései. Azt szokta mondani, hogy itt az ideje, hogy mindenkire rászúrjunk, aki elhagyta a Szovjetuniót. De ő azért ment el, hogy pénzt keressen, így végül is csak egy zsoldos volt, nem igaz?”

A sarokban, a sztereó és a CD-k mellett fények világítottak meg egy kis szentélyt, amelyet az orosz zászló szegélyezett. Pavel harmonikája, szalmakalapja, hamis napraforgók, a Madonna képei, akit imádott, és a mackók, amelyeket Zarinának vett. És mindezek fölött, mint egy kedves nagybácsi, Sztálin mosolygott. „Az ő szeretett Sztálinja” – mondta Valentina.

„Sztálin, amennyire meg tudtam ítélni, a nyár szimbólumává, Che Guevara mintájára egyfajta totemfigurává vált”

Lehet, hogy Lenin az egyik leggyakoribb szobor a világon – csak Oroszországban van vagy hétezer belőle – de már nem Lenin karja mutat a jövőbe. Sztálin második eljövetelét éli meg, neve mantraként visszatér. Még saját névadó kolbászmárkája is van. Legnagyobb támogatója talán Putyin, aki tudja, hogy az ő megidézésével olyan varázshúron játszik, amely felébreszti a dicsőségről szőtt titkos álmokat.

„Putyin nem hasonlíthatja magát Leninhez” – mondta Dmitrij Ruszin történész. „Ő túl intellektuális, és összetett volt a mai könnyű közelítések napjaiban. Túlságosan európai.” Ruszin az Uljanovszki Állami Egyetem professzora. 1970-ben hatalmas Lenin-emlékművet építettek a város központjában. „Putyin jobban szereti, ha Sztálinhoz hasonlítják, ahogyan Sztálin is Rettegett Ivántól merítette az orosz hatalom kíméletlen eszméjét” – mondta a professzor, amikor az emlékműhöz közeledtünk.

„Nem európai, hanem ázsiai eszme, amely nem tartja számon az egyén életét. Borzasztónak találom ezt a visszatérést a Sztálin-kultuszhoz, különösen a fiatalok körében. Érzem, hogy katasztrófa közeleg”

– aggódik a történész.  A komplexum előtti szökőkút kiszáradt. Öt évvel ezelőtt bezárták felújítás miatt. „Úgy volt, hogy 2020-ban nyitják meg újra, most azt mondják, 2025-ben. De Moszkvából nem érkezik pénz. El akarják szegényíteni Uljanovszkot” – fejtegeti Ruszin.

Volgográdban más a helyzet. Putyin vissza akarja változtatni a nevét Sztálingrádra, hogy jobban kihasználhassa a csata szimbólumát. „Ismét német Leopárd tankok fenyegetnek minket” – mondta az elnök 2023 februárjában, amikor felavatta a kétszáz napos ostromnak szentelt múzeum új Sztálin-emlékművét, amelyben több mint egymillió szovjet és német katona halt meg, sebesült meg, tűnt el vagy esett fogságba.

„Újra és újra vissza kell vernünk a kollektív Nyugat agresszióját”

Mégis a Volgográdtól ötszáz kilométerre északra fekvő Szamara az a hely, ahol Sztálin szelleme igazán ráébreszt arra, hogy a külvilág milyen keveset ért Oroszországból. A város azon a ponton fekszik, ahol a Volga keletre kanyarodik, mintha az Urál közelsége vonzaná. A várost általában az orosz Chicago néven emlegetik, mivel nagy ipari életerővel rendelkezik, és népszerű a kereskedők és bűnözők körében. Nyáron azonban Szamara a Volga Saint-Tropez-évé válik, elegáns strandokkal és egy divatos folyóparti sétánnyal, amely Szocsi után a második helyen áll. És úgy tűnik, hogy Szocsihoz hasonlóan ez is a keményvonalas Putyin-szurkolók célpontja. A burzsoá kölykök robogókon száguldoznak az utcákon, drága amerikai tornacipőt, és a szezon legmenőbb pólóját viselik, amelyen Sztálin arca és a „Ha én itt lennék, nem foglalkoznánk ezzel a sok szarral” felirat olvasható.

Sztálin 1942-ben, közvetlenül a moszkvai csatában aratott szoros szovjet győzelem után épített titkos bunkert a város egyik régi kommunista bizottsági épülete alatt. Manapság zarándokhely. Elmentem egy túrára a bunkerbe, ahol a csoportom legalább fele húszas éveiben járó emberekből állt. Leereszkedtünk, hogy megtaláljuk a Szovjetunió vezetőjének irányítótermét és lakását. A bunkert soha nem használták, de az idegenvezető elmagyarázta, hogy a kubai rakétaválság idején, majd a Krím 2014-es annektálása után ismét korszerűsítették. Ma már hatszáz ember öt napig elfér benne, és még mobiltelefon-szolgáltatás is van. Andrej, egy huszonnégy éves villamosmérnök, aki három barátjával Moszkvából látogatott ide, spontán azt mondta Sztálinról, hogy győztes volt. A szovjet ellentámadás eredeti katonai térképe előtt álltunk.

„Számunkra, fiatalok számára Sztálin az első számú. Úgy kell harcolnunk a gonosz ellen, mint a Nagy Honvédő Háború idején. Persze, sok mindent mondanak róla, de ami számít, az az eredmény. Szerintem az 1990-es években több haláleset volt a bandaháborúk és az alkohol miatt. Az volt az első tapasztalatunk a demokráciával, történelmünk legrosszabb időszaka”

Az Andrej által „a gonosz elleni háborúnak” nevezett második nyáron még a legbuzgóbb pópák is hódolnak a Sztálin-imádatnak, annak ellenére, hogy elkobozta az ortodox egyház vagyonát, és hogy számos katedrálisukat börtönné, gyárrá és laktanyává alakította. Piotrovszkij volt az, aki az Ermitázsban azt javasolta, hogy találkozzam egy Mihail Rodin nevű fiatal pappal, akit „feltörekvő hangnak” nevezett. Balakovóban élt, tette hozzá Piotrovszkij, egy Isten által elfeledett helyen.

Rodin atya, aki negyvennégy éves és négy gyermeke van, az orosz ortodox óhitű egyházhoz tartozik, amely a hivatalos ortodox egyházzal való tizenhetedik századi szakadásból született. Az elnyomás és a félkegyes misék hosszú története következett. Mára azonban a konfliktus a főegyházzal, amelynek élén a keresztes Kirill moszkvai pátriárka áll, csillapodni látszik, és mindkét frakció támogatja Oroszország szent küldetését Ukrajnában.

Este érkeztem Balakovóba, a levegőben ammóniaszag terjengett. Bár a város a Volga két legnagyobb erőműve körül forgott, minden útja sötét volt. Az élet egyetlen jele a Lucky Pubból áradt, ahol éppen a Kiss, egy népszerű helyi rockzenekar koncertje zajlott – úgy tűnt, minden gyerek ismerte a dalaikat. Beléptem, és úgy éreztem magam, mintha a Középnyugaton lennék; voltak biliárdasztalok, darts, sült krumpli kockás papírkosárban, és egy tábla, amin az állt, hogy “Make love not war”.

Batyuska Rodin, aki kiválóan beszél angolul, elmondta, hogy a Balakovo nyomorúságos ipari övezetéhez közeli templomát – egy luxusházat, illatos fenyőfa rönkökkel, kemencével az úrvacsorai kenyér készítéséhez, a hívek által adományozott ikonokkal – egy bizonyos Robert Stubblebine, egy Moszkvába áttelepült amerikai származású ember finanszírozta. Őt úgy ismerik, mint a Yandex, az orosz Google alelnökét és korai részvényesét, amelyet üzlettársa, Arkagyij Volozs, egy oligarcha indított el, aki a háborút barbárnak nevezte (valószínűleg csak azért, hogy lekerüljön a szankcionált milliárdosok listájáról). Rodinnak más elképzelései voltak.

„A háború az utolsó lehetőség arra, hogy az emberi léleknek megváltást hozzon. A Jelenések könyvében János apostol az emberi faj számára ezekről az utolsó megpróbáltató időkről ír, amikor mindenkinek választania kell a saját útját: vagy Istennél marad, vagy örökre elmegy a nagy fájdalomra és szenvedésre”

– mondta boldog mosollyal. A hangnem nem változott, amikor Sztálin újraéledő népszerűségéről kérdeztem. „Nem akarok ítélkezni, mert Istent nem lehet eltávolítani az oroszok szívéből. Senki sem hívta segítségül Sztálint, senki sem hívta segítségül a pártot. Mindenki Istenhez kiáltott!” – mondta.

Elég jól ismerem az orosz papokat, általában durvák és arrogánsak. Rodin más volt, egyszerre modern és archaikus. A közösségi médiát és a középkori manírokat használja. Utazott egy kicsit, de számára nincs olyan hely, mint Oroszország. Megkérdeztem tőle, mit jelent számára orosznak lenni.

„Hatással van ránk a körülöttünk lévő mérhetetlen semmi, és a zord éghajlat. Egy ilyen országban kell, hogy legyen egy célod, egy álmod. Nekünk, oroszoknak szükségünk van valami nagy dologra, amire törekedhetünk. Álmodtunk a kommunizmusról, az egyenlőségről, és egy olyan életről, ahol senkit sem használ ki senki. Minden ember ugyanolyan, mint a másik. Ha az oroszok hisznek valamiben, akkor a végsőkig hisznek. Hisznek Istenben. Készek meghalni a hitükért. Hisznek a kommunizmusban. Készek meghalni érte. Hisznek Oroszországban, és készek feláldozni magukat Oroszországért”

Még az atombombát is, bátyuska? „Természetesen” – válaszolta gyorsan. „Készek vagyunk feláldozni magunkat. Mert ha nem győzünk, akkor mindent felgyújtunk. Ha nem tudjuk elérni ezt a fényes jövőt, akkor mi értelme élni?” Egyre hevesebbé vált. „Az elnökünk azt mondja, amit mindenki gondol. Ha nem lesz olyan Oroszországunk, amilyet szeretnénk, készek vagyunk mártírrá válni, feláldozni magunkat és az egész világot, ha az igazságtalan és gonosz. Nincs szükség egy ilyen világra” – mondja átszellemülten.

Már újra kint voltam az utcán, amikor megláttam, hogy hangpostám van Alberttől, a Subert-szigetről. Egy új reggae dalt komponált: „Naplementekor a Volga tiszta fényben fürdik, amikor a szerelem megvilágítja, a szívem ugyanolyan” énekelte.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com