//A világháború ukrán szemmel
II. világháborús veterán nézi ablakából a győzelem 75. évfordulójáa alkalmából tartott ünnepséget Donyeckben 2020. május 9-én #moszkvater

A világháború ukrán szemmel

MEGOSZTÁS

A nagy honvédő háború… A kijevi vezetés az aktuálpolitikai érdekek és a történelmi valóság közé szorulva immár évek óta úgy tesz, mintha a második világháború idején létezett volna önálló ukrán állam, és az ország nem a Szovjetunió része lett volna. Skizofrén állapot.

II. világháborús veterán nézi ablakából a győzelem 75. évfordulójáa alkalmából tartott ünnepséget Donyeckben 2020. május 9-én #moszkvater
II. világháborús veterán nézi ablakából a győzelem 75. évfordulójáa alkalmából tartott ünnepséget Donyeckben 2020. május 9-én
Fotó:EUROPRESS/Sergey Averin/Sputnik

Minden országnak megvan a maga olvasata a múltról. Így a második világháborúról is. Ez a narratíva az aktuálpolitika függvényében aztán időről-időre változik. Láttuk ezt náci Németország kapitulációjának 75. évfordulója előtt hónapokkal kirobbant emlékezetpolitikai háborúban is. Az orosz olvasat érthető módon igyekszik megőrizni a győzelem nagyságát, míg a Nyugat érdeke éppen a deheroizálás, a szovjet áldozathozatal bagatellizálása. Míg Moszkva el-elfeledkezik a háború árnyoldalairól, így például Katynról, addig a másik oldal mára már egyenlőség jelet tesz a Szovjetunió és a náci Németország közé.

„Az igazság – mint általában – valahol a két olvasat között van. Hogy hol, ahhoz elég fellapozni a 75 évvel ezelőtti nyilatkozatokat, ugyanis akkor Sztálin nyugati szövetségesei tisztában voltak a szovjet áldozathozatallal és nem vitatták el Moszkvának a győzelemben játszott döntő szerepét”

Legyen elég ehhez két adat. A Szovjetunió legalább 9-10 millióval több embert veszített a második világháborúban, mint – beleértve Németországot – Európa többi országa együttvéve. Aztán, amíg a szövetségesek az ellenfél 176 hadosztályát semmisítették meg, addig a Vörös Hadsereg 607-et, vagyis négyszer annyit.

Ebben az emlékezetpolitikai kavalkádban különösen érdekes a második világháborút megszenvedő Ukrajna álláspontja.

„A kijevi vezetés ugyanis az aktuálpolitikai érdekek és a történelmi valóság közé szorulva immár évek óta úgy tesz, mintha a második világháború idején létezett volna önálló ukrán állam, és az ország nem a Szovjetunió része lett volna”

Úgy teszik felelőssé sok esetben a Szovjetuniót, mintha az ukránoknak ehhez semmi közük nem lett volna. Pedig volt. Méghozzá nem is kevés. Az ukrán vezetés lelkes bolsevikként vállvetve építette a kommunizmust a moszkvai elvtársakkal, az ország ezen részén élők pedig hol együtt szenvedtek a többi néppel, ám ha kellett,  hősiesen védte a hazáját az azt megtámadó nácikkal szemben. S igazsághoz tartozik az is, hogy itt volt a legtöbb kollaboráns.

E skizofrén állapot az utóbbi években a Szovjetunió megtámadásának évfordulóin, és a moszkvai győzelmi parádék kapcsán is megmutatkozott. Azon már meg sem lepődünk, hogy fel sem merül a közös emlékezés, az azonban ugyancsak furcsa, ahogy Kijev manapság a történelmet újraírja. Furcsa hallani, ahogy a nagy geopolitikai igazodásban a világháború kirobbanásáért már inkább hibáztatják Sztálint, mint Hitlert. A náci ideológiáról szégyenlősen hallgatnak, miközben teli torokból ordítják a sztálini diktatúra bűneit. Mintha semmi közük nem lenne az egészhez!

„Úgy ítélik el például a Molotov-Ribbentrop paktumot, mintha nem tudnák, hogy enélkül az öt nyugati megye nem lenne a mai Ukrajna része. S a sort még folytathatnánk”

Kijev érezhetően szeretne csatlakozni az elsősorban a lengyelek által proponált, az áldozati szerepet kiemelő közép-európai narratívához. Ilyenkor persze nem nagyon tud mit kezdeni az UPA által legyilkolt mintegy 100 ezer lengyellel. Ezért aztán hallgat a náci ideológiáról, a bűnökről, és teszi Sztálint még Hitlernél is nagyobb bűnösnek. Ebből a katyvaszból aztán nem is tud kikeveredni.

A mostani évfordulón is legfeljebb az aktuális vezetés retorikája volt az elődjénél kissé visszafogottabb, a lényeg azonban ugyanaz maradt. Volodimir Zelenszkij államfő június 22. kapcsán arra hívott fel mindenkit, hogy ne e dátumon vitázzon, hanem emlékezzen a halottak millióira. De Zelenszkij is kötelességének tartotta megemlíteni, hogy 1941. június 22-én Kijevbe ért el a háború, annak szele már 1939. szeptemberében megérintette a nyugati ukrán földeket. Mint fogalmazott, az ukránok soha ekkora árat nem fizettek azért, hogy megmaradjanak népként.

„Zelenszkij tehát úgy tartja, hogy Ukrajna számára a háború nem 1941 nyarán, hanem 1939 őszén kezdődött. Ez megfelel annak a retorikának, amely Viktor Juscsenko elnöksége óta igyekszik elhatárolódni a Nagy Honvédő Háborútól, és bebizonyítani, hogy Ukrajna számára az valami más (is) volt”

Petro Porosenko például egyenesen 1939. márciusára, Kárpátalja Magyarországhoz kerülésére datálja az ukránok találkozását a háborúval. Minden bizonnyal a Volosin által a Huszt melletti Cservone poljén Hitler pénzén létrehozott „szabad ukrán állam” és a magyar önkéntesek közötti szórványos összecsapásokra gondolt. Az ő olvasatában 1939. szeptemberétől Ukrajna is Hitler és Sztálin egyezkedésének áldozatává vált, 1941-ben pedig a két totalitárius rezsim véres ütközésének színterévé vált az ukrán föld. Az exelnök szerint az ukránoknak tehát ehhez az egészhez semmi közük nem volt, ők csak áldozatok. Porosenko azonban nem lenne hű önmagához, ha ez alkalommal legalább ne rohanna ki Oroszország ellen. Mint fogalmazott, Hitler a pokolra került, ám ma is vannak olyan politikusok, akik hozzá hasonlóan lábbal tiporják a nemzetközi jogot, és az Anschlusst pszeudo referendummal álcázzák.

„A totalitárius rezsimek hajtották a vágóhídra az ukránokat Gyenyisz Smigal kormányfő szerint is”

Az ukrán politikai elit narratívája alapján az ukránok számára a második világháború 1939. szeptemberében kezdődött. Igen, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, akkor ez – még ha nem is voltak errefelé túl intenzív harcok – érintette az akkor ide tartozó nyugat-ukrán területeket is. Aztán amikor három hét múlva bevonult a Vörös Hadsereg, e terület a Szovjetunióhoz került és két évre beköszöntött a béke. Ellenkező esetben már ekkor az várt volna az itt élőkre, mint ami aztán eljött 1941-ben. Ettől az ukránokat, belaruszokat éppen az orosz-német paktum titkos záradéka mentette meg. A háború igazán tehát csak 1941. június 22-én köszöntött be.

„Még érdekesebb a helyzet a háborút Kárpátalja Magyarországhoz kerüléséhez kötő Porosenko verziójával”

Arról az exelnök ugyanis már nem beszél, hogy ennek nem a Molotov-Ribbentrop paktumhoz, hanem közvetetten a müncheni megállapodáshoz (A müncheni megállapodásban nincs szó Kárpátaljáról) és ennek nyomán Csehszlovákia felosztásához van köze. Porosenko szavai tehát gyakorlatilag azt jelentik, hogy a háborút a Hitlerrel megegyező angolok és franciák hozták el az ukránoknak. Óvatosságra inteném tehát a „történészkedő” ukrán politikusokat. Olyan messze mentek ugyanis, amit félő, hogy a nyugati partnerek nem fogják tolerálni. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Kárpátalja történelmi értelemben soha nem volt ukrán.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.