Kezdőlap » Történelem » A történelem, avagy a Jós Kabátja
Petőfi halála, Madarász Viktor festménye (1875) #moszkvater

A történelem, avagy a Jós Kabátja

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

Petőfi halála, Madarász Viktor festménye (1875) #moszkvater
Petőfi halála, Madarász Viktor festménye (1875)

Alapigazságként könyveltem el magamban, hogy három féle történelem létezik. Az első, amint azt én megéltem. A második, ahogyan azt a többség megélte. A harmadik pedig, amint azt a különböző érdekek mentén megírták. Ezen magvas gondolatból kiindulva, nem csoda, hogy ebben a csodálatos világban, mindenkinek és mindig igaza van (a történelmet illetően)!

Az 2009-ben készült, Magyarország Története (46 rész! FilmArt) filmsorozatot (tátott szájjal) végig nézve az ember nagyon könnyen elbizonytalanodik még abban is, amit maga megélt. A sorozat induló gondolata:

„A történelem nem évszámok és nevek halmaza, hanem kapcsolatok és összefüggések sora. A történelmet, nem elég tudni, hanem érezni kell!”

Úgy alakult, hogy anyósom orosz. Drága jó mama egyszer elnézett hozzánk. A nagy vendégeskedésben leültünk jóanyámmal, s vele hármasban beszélgetni. Mi újság – mi újság? – érdeklődött jóanyám. Hát, nehezen, de megvagyunk – felelte anyósom. Hát azt tudom, hogy az oroszok mindig nehezen voltak. Emlékszem, mikor bejöttek hozzánk a faluba  43’-ban, elvitték drága jó édesapámnak a bőrkabátját – merengett vissza anyám. Még szerencse, hogy én voltam a beszélgetés összekötője, s így e gondolatot nem közvetítettem mama felé. Bizonyára nem vette volna jó néven, hiszen ő azért nem ismerte az apját, mert nem sokkal azután, hogy megszületett, papát elvitték a frontra, s pár héten beül ott is maradt hősként. Neki befejeződött a történelem. Nagypapám, a lenyúlt kabátja híján az utcán közvetlen érezte meg a történelmet. Levonhatjuk a – korai, de annál inkább meggondolatlan – következtetést: a kabát körül forog a történelem.

Érdemes észrevenni, hogy a történelem mindig csak visz. Vitte papát, vitte a bőrkabátot, vitte az életeket és vitt mindent, ami a múlt. Nekünk pedig itt hagyta a jelent, és a kétségeket. Mi volt, hogy volt? Milyen bőrkabát? Anyósom apja hogyan keveredik bele a történetbe?

Az imént említett filmsorozatból tudtam meg azt is, hogy nemcsak az én nagyapám kabátja cserélt gazdát, de maga Petőfi Sándor kabátja is a történelem martaléka lett. Mint azt a neves költő barátja Orlai Petrich Soma évekkel az eseményt követően történelmi történetként elmesélte. Most e gondolatot szabadjára engedve fantáziálok el. Csak nehogy történelem legyen belőle!

„Történt anno, hogy Petőfi – minden bizonnyal hazafias felbuzdulásból – megjelent a Segesvár környéki harcok közelében”

Akkoriban nem úgy volt, hogy befotoshoppolták a bulvár újságba, amint a népszerű költő éppen kardot ránt egy pálmafás tengerparton, hogy megküzdjön a helyi sárkánnyal. Ki kellett menni a helyszínre. Lehetőleg egy frekventált történelmi eseményre. Ott szemtanúk előtt bemutatkozni és eljátszani a hőst. (Ezt ma úgy hívják, hogy a manager benyomta a celebet az eseményre benyomást kelteni…) Szóval, történetünk szereplője – vagy menedzsere – úgy érezhette, hogy neki ott a helye.

A történelem eseményei egyre forróbbak lettek. A költő pedig jó társaságba keveredett. Bizonyára, hirtelen felindulásból, a neves emberekből verbuválódott csapat – élén Petőfivel – leült enni s inni, de ami még fontosabb volt, végigbeszélni a haza minden gondját-baját így a történelem kellős közepén. Olyan jól sikerült az irodalmi est, hogy maga a költő reggel elaludta a csatába hívó trombitaszót. (Akkoriban, még nem volt sms, hogy jelezzék a haverok, öreg, már csak rád várunk) Nehéz fejjel ébredve azt tapasztalta, hogy valaki lenyúlta a kabátját. Olyan nagy szüksége ugyan nem lehetett volna rá, hiszen a nyár kellős közepe volt (1849. július 31.), de azért hülyén jött volna ki, hogy ott áll a csata kellős közepén egy rendes – akkoriban úgy hívták – mente nélkül. Ráadásul ez a kiskabát akkorra már mintegy szimbólumává lett a haza nagy költőjének. (Manapság, biztosan levédetnék, mint Trade Markot) Bizonyára ebben adta elő a Nemzeti lépcsőjén… (meg ugye, a PR!)

Miközben imigyen töprenghetett, arra a hírre lett figyelmes, hogy a csatamezőről jelentették, Petőfi elesett a harcokban. Nos, az éles eszű irodalmárnak azonnal leesett, hogy a kiskabátja történelmet írt! Valójában pedig nem ő, hanem a mentéje halt hősi halált. (Ekkor még nem volt ismert a mondás, … a kabátlopás tipikus esete. Azt később, egy másik ügy kapcsán hozták divatba.) Igen ám, de mit tegyen egy olyan híres ember, mint ő (26 évesen!) egy ilyen történelmi katyvaszban? (Arcvesztés tipikus esetének kockázata forgott fenn. Egy életre (halálra) eláshatta volna magát a közvélemény, és a történelem precíz mivoltára igen kényes szakemberek szemében). Nehezére esett volna az is, hogy kiáll a helyi Nemzeti Múzeum lépcsőjére, és egy költői csavarral közzéteszi: hoppá-hoppá! Az nem is én vagyok! Csak a mentém ment el… Én itt vagyok másnaposan, kabát nélkül, szomorúan, de magyar. (Persze, nem így, hanem rendesen hexameterbe szedve.)

„A költő – bizonyára – a rövidebb végét fogta meg a madzagnak és egyszerűen útra kelt”

A többi már a fantázia és a történelem szüleménye. Kabát híján senki fel nem ismerte. Azt is tudjuk jól, hogy a hír amúgy is sokkal erősebb, mint maga az ember. Azt, hogy merre ment világgá, azóta sem sikerült kideríteni. Én nem tartom valószínűnek, hogy Szibériába száműzte volna magát. Egy, nem tudott oroszul. Történelmileg úgy alakult, hogy ott már egy ideje nem beszélik az irodalmi magyart. Kettő, a nyárból a télbe – kabát nélkül? Szerintem melegebb éghajlatot választott – rövidnadrág, Antalya, török tengerpart. Lazán elütötte a helyi színészek között a maradék ötven-hatvan évét, és a századforduló tájékán még az első világégés előtt – s talán kihagyva az 1905-ös orosz forradalmat is – örök nyugalomra tért. Több gyereket is hagyhatott maga után mint örökséget, de őket – a helyi szokásnak megfelelően – nem Petőfinek nevezte el.

Elnézést kérek így nyilvánosan a költő emlékétől, ha mindez nem így történt! Én mégis ezt a verziót érzem valódinak, hozzá illőnek, hiszen a róla keringő rengeteg legenda és információ, valamint az általam elolvasott (s messzemenőkig tisztelt) verse alapján el nem tudnám képzelni, hogy csak úgy egyszerűen elesik egy csatában – mert a haza és az eszme ezt kívánta volna meg. Ügyesebb volt ő annál.

„Ennyit az én kreált történelmemről. Ugye milyen egyszerű történelmet írni? Minden nap megtesszük, anélkül, hogy tudnánk róla”

A jövő nemzedéke pedig derítse csak ki, mi is lehetett anno valójában? Jómagam pedig – mint a történelem megélője – már arra sem emlékszem, hogy tegnap én köszöntem először neves, közéleti személyiségű szomszédomnak, vagy ő előzött meg üdvözlésével. A következő generáció azonban úgy fog rám emlékezni, hogy nekem még a neves közéleti személy (akkora már történelmi személyiség!) is előre köszönt!