//A gyilkos Karacsáj-tó
A majaki vegyi üzem a 2000-es években #moszkvater

A gyilkos Karacsáj-tó

MEGOSZTÁS

Alig több mint három évtizede ismerte el hivatalosan a Szovjetunió vezetése a majaki atomkatasztrófa megtörténtét

A majaki vegyi üzem a 2000-es években #moszkvater
A majaki vegyi üzem a 2000-es években

Miután 1989 júliusában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésén elfogadták a majaki atomkatasztrófáról szóló jelentést, hirtelen mindenki számára világossá vált, hogy mégis igazak voltak azok a híresztelések, amelyek egy titokzatos robbanásról szóltak az orosz-kazah határ mentén. Addig csak egy hatalmas villanásról, egy kitelepítési akcióról és különleges megbetegedésekről lehetett hallani, amelyek lassan feledésbe is merültek. Hiába írt róla egy orosz disszidenst tudós, Zsoresz Medvegyev 1976-ban egy tanulmányt, még nyugati kollégái sem hittek neki.

Aztán 1989 júliusától felgyorsultak az események. Felállítottak egy vizsgáló bizottságot Borisz Nyikipelov vezetésével, novemberben pedig már a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség előtt is felfedték, mi történt azon a titokzatos 1957. szeptember 29-i napon.

„A világ közvéleménye csak akkor tudta meg, hogy az 1986-os csernobili atomkatasztrófánál is nagyobb tragédia történt a Majak melletti Kistimnél, ahol kétszer annyi szennyező anyag került a környezetbe, mint három évvel korábban”

A Majak Termelési Egyesülés nevű vegyi üzemet a második világháború után kezdték építeni munkára fogott rabokkal és hadifoglyokkal, ami olyan gyorsan ment, hogy az első urándúsító reaktor másfél év alatt el is készült. A projekt természetesen mindvégig titokban folyt, a cél az volt, hogy az első szovjet atombombához szükséges plutóniumot előállítsák. A gyártás sikeres volt, így el is készült az első orosz atombomba, melynek felrobbantására 1949. augusztus 29-én került sor a kazahsztáni Szemipalatyinszk (napjainkban: Szemej) közelében. A hidegháborús viszonyok közepette természetesen nem állt le a termelés, sőt újabb dúsítókat is építettek.

A rohamtempóban folyó gyártás aztán csúnyán megbosszulta magát. Az urán feldolgozása során sugárzó melléktermékek keletkeznek, amelyeket hatalmas tartályokban raktároztak el mélyen a föld alatt. Mivel ezek a radioaktív anyagok hőt termelnek, ezért folyamatos hűtésre van szükségük.

„Az egyik tartály hűtése azonban 1956-ban leállt, majd az elkezdett lassan kiszáradni. A következő évben, szeptember 29-én bekövetkezett a tragédia”

A kikristályosodott nitrátsók egy elektromos szikrától berobbantak, ezzel pedig nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel. Körülbelül egymillió curie radioaktív anyag került a levegőbe, amit aztán felkapott a szél és egy 400 kilométer hosszú sávon szétszórt. A szennyezett terület 20 ezer négyzetkilométer volt. Jól jellemzi a korabeli helyzetet, hogy a hatóságok egyáltalán nem tájékoztatták a lakosságot, sőt még a helyieket is csak hetekkel később evakuálták. A nyugati hatalmak sem foglalkoztak különösebben az esettel. A külföldi mérőállomásokon ugyan érzékelték a megnövekedett sugárzást, azonban egy légköri atomrobbantásnak tudták be. Mivel pedig a szennyezett terület a Szovjetunió határain belül volt, nem is vizsgálódtak tovább, mi is történhetett.

A pusztítóvá váló sugárszennyezést azonban nem csak a robbanás okozta. Majaknál a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági figyelmeztetéseket teljes mértékben figyelmen kívül hagyták. A Tecsa folyó vizét ugyanis közvetlenül a reaktormagba vezették annak hűtésére, majd az ilyen módon súlyosan radioaktívvá vált vizet egyszerűen visszavezették a folyóba, amely több százezer embert látott el ivóvízzel. 1956-ban ugyan ezzel felhagytak, azonban az új ötlet is pusztítónak bizonyult. Ekkor a közeli Karacsáj-tóba vezették a sugárszennyezett hűtővizet. Viszont 1968-ban kiszáradt a tó, a leülepedett szennyezett iszapot pedig felkapta a szél és beterített egy 25 ezer négyzetkilométernyi (több mint negyed magyarországnyi) területet.

Mindezek után nem meglepő, hogy a környéken rendkívül megszaporodott a rákos megbetegedések száma, amit a hatóságok egy „speciális betegségnek” állítottak be. Ezzel párhuzamosan a nők körében óriási méreteket öltött a meddőség.

„Pontos adatok ugyan nincsenek az áldozatok számára vonatkozóan, azonban a becslések szerint 250 ezer embert érhetett súlyos betegségeket vagy halált okozó sugárdózis”

A Karacsáj-tó egyébként ma is a világ legszennyezettebb tava. A tó partján mért sugárzási szint egy óra alatt 600 röntgen, ami bőven meghaladja a halálos dózist. Vagyis egy óra is elég, hogy halálos radioaktív sugárzás érjen egy felnőtt szervezetet. A szennyezést mindez idáig úgy próbálták csökkenteni, hogy betontörmeléket szórtak a vízbe, azonban mindez kevésnek bizonyult. Ma a tó partján már csak romok állnak és senki nem meri megközelíteni a vizet. A környéken élők attól félnek, hogy a radioaktív sugárzás még az eljövendő generációkat is megbetegíti.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.