Volt egyszer egy háború… Szlovénia és Horvátország egyszerre jelentették be kiválásukat a szocialista szövetségi Jugoszláviából. Az egyik ok mindkettőjük számára a  gazdasági-pénzügyi válság, és az ezzel párhuzamosan erősödő szerb centralizációs törekvések voltak. Míg Horvátországban a nemzeti függetlenség helyreállítása is fontos szempont volt, a szlovénok számára a zuhanó gazdasági teljesítmény és a zilált pénzügyek jelentették a fő indokot.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Szlovénia sohasem volt önálló állam. A nemzet öntudatra ébredésével 1848-ban a szlovénok körében is megfogalmazódott az általuk benépesített területek egyesítésének gondolata, amelyek akkor Habsburg örökös tartományok voltak. Ebből a keretből nem is kívántak kitörni.

„Továbbra is Habsburg jogar alatt akartak élni. Még közvetlenül az I. világháború befejeződése előtt is ez volt az uralkodó jövőkép”

A nagyhatalmaknak azonban más elképzelésük volt, amelyet kénytelen-kelletlen magáévá tett a szlovénok egyesítéséért küzdő Anton Korošec, jezsuita páter is. Úgy gondolták, hogy a szlovén területek tagozódjanak be a délszláv népek közös államába, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba. A szlovénok mindazonáltal haboztak, csatlakozásukra csak akkor került sor, amikor a szerb hadsereget kellett segítségül hívniuk a szlovén terjeszkedéssel Karintiában szembeszálló osztrákok és az Adriai partvidéken előrenyomuló olaszok ellen.

„Idővel azonban a közös délszláv államban érvényesülő  szerb hegemónia egyre nyomasztóbb lett a számukra”

Korošec nagyobb mértékű autonómiát követelt  az 1932-ben megfogalmazott „Szlovén Nyilatkozat”- ban, válaszul erre a  jugoszláv hatóságok Hvar szigetére száműzték. Nemsokára azonban ismét Belgrádban tevékenykedett, kormánytag lett. A II. világháború alatt a szlovénok két táborban küzdöttek a  német és olasz megszállók ellen. A honvédek (domobranci) „csak” a megszállók ellen, míg a kommunista partizánok a szocialista forradalom győzelméért is harcoltak. A Karintia osztrák részébe  menekült honvédokat a britek 1945-ben kiszolgáltatták a győztes partizánoknak. Tömeges kivégzésük több helyszínen történt, a legismertebb Kočevski Rog, amely a véres leszámolás szimbóluma és évtizedeken át tiltott hely lett.

„A II. világháború után, a szlovénok megint egy olyan szövetségi államban találták magukat, amelyért többségük nem lelkesedett”

Ez az elkövetkező gazdasági felfutás és jólét éveiben sem változott lényegesen. A fölösleges munkaerő nyugati exportja és a nagy összegű hitelfelvételek árán fenntartott társadalmi békének az 1973-as olajválság nyomán kitört gazdasági és pénzügyi válság vetett véget. Jugoszlávia külső adóssága az 1970-es években elért  2 milliárd dolláros szintről az 1980-as években 20 milliárd fölé nőtt, az ország elvesztette hitelképességét. Mivel a ’70-’80-as évek gazdasági stratégiájának legfontosabb pillére, a belső fogyasztás ösztönzése ezáltal lehetetlenné vált, hamarosan felszínre jöttek az egyes tagköztársaságok között korábban is lappangó ellentétek.

„Jugoszlávia népei sohasem éltek egy államban. A történelmi, kulturális, egyes tagköztársaságok esetében a nyelvi különbségek is egyre hangsúlyosabbak lettek. Szlovén viszonylatban – amint részben a horvátban is – a legtöbbet az eltérő gazdasági fejlettség nyomott a latban”

Szlovénia gazdasági teljesítménye sokszorosa volt a szövetségi átlagnak, kiterjedt külföldi gazdasági kapcsolatai voltak, ipara jelentős részben nyugati piacra termelt. Érthető, hogy egyre gyakrabban mondták: „a saját pénzünkkel mi gazdálkodjunk”. A vágtató infláció fokozta a gazdasági problémákat, csak az IMF segítségével sikerült elkerülni az államcsődöt. A dinár mesterségesen magasan tartott árfolyama a legnagyobb veszteségeket a fent említett körülmények miatt a szlovén iparnak, és  a turizmusból profitáló Horvátországnak okozta.

„A két legfejlettebb tagköztársaság 1990-ben ezért úgy döntött, nem fizet be több adót és vámot a szövetségi kasszába”

A külföldön dolgozók devizában elhelyezett hazautalásai is leértékelődtek a kedvezőtlen árfolyam miatt. Az emberek megrohanták a bankokat, hogy kivegyék megtakarításukat. Az államcsődöt elkerülendő, Ante Marković, horvát származású szövetségi miniszterelnök zárolta a devizaszámlákat. Ez sem növelte a közös állam iránti rokonszenvet. Hasonlóképpen az sem, hogy 1990. december 28-án a szerb parlament titkos szavazáson, a szövetségi kormány tudta nélkül 18.243 milliárd dinár (1,4 milliárd dollár) fedezet nélküli kölcsönkötvény piacra dobásáról döntött, mert sürgősen szüksége volt pénzre, hogy ki tudja fizetni a régen esedékes  béreket.

„Ljubljana azonban nem akart szakítani, hanem lazább kapcsolatot, konföderációt  szeretett volna Jugoszlávián belül. Amikor ezt nem sikerült elfogadtatni, a szlovén képviselők 1989 tavaszán tüntetően kivonultak a jugoszláv parlamentből. Szerbia  éppen ellenkezőleg nagyobb fokú központosítást akart”

Amikor  a szlovén rendőrség betiltotta a Ljubljanába tervezett  nagygyűlést a „testvériségért és egységért”, Szerbia a szlovén áruk bojkottjával válaszolt, és megszakította a kulturális és tudományos kapcsolatokat Szlovéniával. Ősszel Ljubljana új alkotmányt fogadott el, amelyben expressis verbis megfogalmazta jogát az államszövetségből való kiválásra. Novemberben megtartotta az első többpárti választást. Az új szlovén vezetés még egyszer megpróbálta meggyőzni Belgrádot a konföderatív berendezkedés előnyeiről, de hiába.

Megkezdte az előkészületeket a függetlenség kikiáltására. Ezek közé tartozott, hogy Milan Kučan, államfő (volt kommunista pártvezér) a katolikus egyházzal együttműködve kezdeményezte a II. világháború után Kočevski Rogban elkövetett háborús bűnök kivizsgálását, ami – amellett, hogy a társadalom nagy részének helyeslésével találkozott – egyfajta „szeplőtelen fogantatása” is volt a történelem első önálló szlovén államának. A népszavazást a függetlenné válásról 1990. december 23-án tartották meg. A polgárok 88,2 százaléka szavazott mellette.

„Ezután 1991. június 25-én, Horvátországgal egy napon Szlovénia kinyilvánította teljes függetlenségét, és már készült is az ellene minden bizonnyal bekövetkező  fegyveres támadásra. A Területvédelmi Erők átvették a határátkelők és a repülésirányítás ellenőrzését”

Nem kellett sokat várnia, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) már másnap megindult. Marković, jugoszláv miniszterelnök felhatalmazta Jugoszlávia külső határain – Ausztria, Magyarország és Olaszország felé – a határátkelők és az egész határtérség védelmére. A harci cselekmények, amelyek tíz napos háborúként vonultak be a történelembe, június 27-én kezdődtek. Több összetűzésre került sor a határátkelőkön (különösen dühödt támadásoknak voltak kitéve a vámhatóságok épületei), és a rendszerint a közelükben elhelyezkedő laktanyák környékén. Helyenként heves, több halálos áldozattal járó harcok bontakoztak ki, de polgári célpontokról nem tudni.

„A több hónapos felkészülésnek, közlekedési csomópontok lezárásának köszönhetően a szlovén erők sikeresen állták útját a páncélos alakulatoknak, amelyekkel az alpesi vidékeken a JNA amúgy sem ment volna sokra”

Nem vette hasznát a légierőnek sem, a nagyobb légtérhez szokott pilóták többször megsértették például a szomszédos Ausztria légterét. Horvátország a szlovénok segítségére sietett, a határ menti kaszárnyák blokkolásával. A JNA kötelékében harcoló horvát és bosznia-hercegovinai katonák pedig csapatostul dezertáltak. Hivatalos adatok szerint 4693 katona és 252 fő a szövetségi rendőrség kötelékéből került a területvédelem fogságába. Július 7-én, a horvátországi Brioni szigetén az Európai Közösségek égisze alatt összeültek a két magát egyoldalúan függetlennek nyilvánító egykori tagköztársaság és a jugoszláv kormány képviselői, hogy békés megoldást keressenek az államszövetség felbomlására. Ennek eredménye az úgynevezett Brioni Nyilatkozat Szlovénia számára mindenképpen kedvező volt, mert meghozta a békét.

„Október 1-én már az utolsó jugoszláv katona is elhagyta Szlovéniát. Belgrád belátta, hogy a nemzetközi közösség (elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia és az USA) minden támogatása dacára, mégsem tudja feltámasztani a szocialista Jugoszláviát”

Egy fegyveres beavatkozás Szlovéniában a világ közvéleménye előtt nehezen lett volna védhető, hiszen az ott élő szerbek száma csekély volt, és nem koncentrálódtak egy meghatározott területre.

 

Eredmény:

A JNA veszteségei:

44 halott

146 sebesült

A Szlovén Területvédelmi Erők veszteségei:

18 halott

182 sebesült

A JNA kötelékében négy vajdasági magyar katona is életét vesztette.

Vannak becslések arról is, hogy hány dezertáló szlovén katonát lőhetett le a JNA, 150-re teszik a számukat. Ez fenntartásokkal kezelendő, mert a szocialista Jugoszláviában elvből nem szolgálhattak a saját szűkebb hazájukban a regruták. A szlovénokat rendszerint Macedóniába vitték.

Epilógus:

Božo Dimnik, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szlovén üzletember segítségével 1991 októberében, a horvát kormány épülete ellen végrehajtott támadást követően a horvát Stjepan Mesić, akkor Jugoszlávia soros elnöke titkos találkozót kért Hans Dietrich Genschertől. Mesić a német külügyminiszternek elmondta, hogy a szlovéniai háború rövid volt, a horvátországi, de különösen a bosznia-hercegovinai azonban hosszú és véres lesz, meglehet, hogy Szerbiában is vér fog folyni. Ennek megelőzésére a független Szlovénia és Horvátország elismerését, illetve azt kérte Genschertől, hasson oda, hogy az Európai Közösségek tagállamai is elismerjék. Így is lett. Mindjárt a Szentszék után (1992. január 13.) Németország és az EK tagállamai január 15-én is elismerték a független Horvátországot és Szlovéniát. Az Egyesült Államok akkori belgrádi nagykövete, Warren Zimmermann azt mondta, Amerika 50 év múlva se ismeri el Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Tempora mutantur.