Bogdan Lis, a Szolidaritás egyik alapítója a kezdetekről, a szakszervezeti forma választásáról, Lech Walesa kiválasztásáról és arról, hogy miért éppen a Tengermellék lett a mozgalom bölcsője.

Bogdan Lis azok közé tartozik, akik ott voltak a teremtésnél. Már fiatalon felbukkant a tengermelléki tüntetéseken, később a Szolidaritás egyik alapítójaként, majd a kerekasztal-tárgyalások résztvevőjeként jelentős szerepet vállalt a lengyel rendszerváltásban. Idézzük fel a Szolidaritás alapításának 20. évfordulóján vele készült interjút.

– Utólag sokan okosok. Amikor azonban 1970 decemberében a Tengermelléken először fellobbant a hatalom sortüzébe torkolló ellenállás, még messze volt a kommunizmus bukása. Honnan indult az út a kerekasztalig?

– A hetvenes évek végén igazán ellenzékinek mondhatók együttvéve sem lehettünk többen kétezernél. A kommunista állam elnyomó apparátusával szemben ez a helyzet nem sok jóval kecsegtetett. Nagyon halvány volt a remény. Éppen ezért próbáltunk minél több embert magunk köré gyűjteni. Meg kellett magunkat szervezni, s egyre látványosabb akciókat végrehajtani. Csakis így lehetett másokat is bevonni a mozgalomba, s megmutatni, hogy van ellenzék. Emlékszem, elindultam ellenzéki papírokkal teli hátizsákkal a hegyekbe. Az éjszakára szállást adó parasztgazda nagyon kedves ember volt. Leültünk beszélgetni, s két sör után összeszedtem a bátorságot és előhúztam egy röpiratot. Hatalmas szemeket meresztett, mert egyszerűen nem hitte el, hogy van ellenzék. A vége aztán az lett, hogy egy egész kupac röpcédulát átvett. Így terjesztettük az írásokat, s így jutottam el ezekkel a papírokkal többek között még Magyarországra is.

– Tengermellékiként biztosan tudja a választ arra is, hogy miért éppen Gdansk lett aztán a Szolidaritás bölcsője, a rendszerváltáshoz vezető ellenállás motorja?

– Ez még a ’70-es évekre vezethető vissza, amikor itt elindultak a harcokba torkolló sztrájkok. A hivatalos adatok szerint 49-en haltak meg, azonban annyira jól működött az információk blokkolása, hogy minderről az ország csak akkor értesült, amikor már az egésznek vége volt. A lengyelekben a kommunizmussá szemben meglévő ellenszenvet azonban ez csak fokozta. A tengermelléki sztrájk nagyon hamar az ellenállás szimbólumává vált. Olyannyira, hogy mindenki tisztában volt vele, ha valami történik a Tengermelléken, akkor lángba boríthatja az egész országot.

– Aztán eljött 1980, amikor Ön a teremtés, s a tiltakozások egyik vezéralakja volt. Hogyan kezdődött?

– Az első nap a hajógyár egyetlen üzeme kezdett sztrájkba, Anna Walentynowiczéké, másnap hét, aztán harmadnapra már huszonöt, végül az egész. Borzasztó rövid idő alatt kiderült, hogy mi irányítjuk a vajdaságot, mi döntjük el, milyen hajó, vonat mehet, melyik benzinkútná lehet tankolni. A sztrájkbizottság azon kapta magát, hogy a kezében van a vajdaság.

– S miért éppen Lech Walesa lett a vezér?

– Egyrészt tapasztalata volt, hiszen az üzemközi sztrájkbizottság még 1980 augusztusa előtt működött. Akkor úgy 200-250-en voltak. S az is egyértelmű volt, hogy olyan ember lehet az irányító, akiben száz százalékig megbíznak, akit ismernek. Egy másik követelmény az volt, hogy valaki olyan legyen a vezető, akinek összefügg a neve a hajógyárévá. Walesa ezeknek megfelelt.

– S miért adódott éppen a szakszervezeti forma?

– A helsinki konvenció értelmében a szakszervezet volt az egyetlen lehetséges forma, amivel felléphettünk, ráadásul az összes szakma képviselője csatlakozhatott hozzánk. A munkások ugyanúgy, mint például az egyetemi oktatók. Probléma volt például a taxisofőrökkel, mert ők maszekban dolgoztak. A csatlakozás érdekében aztán gyorsan alakítottak ők is egy szakszervezetet.

– A kerekasztal-tárgyalásokig még így is egy évtized kellett. A megbeszélés előtt elégedett lett volna az elért eredménnyel?

– Az eredeti cél ennél kevesebb volt, a kommunisták azonban elszámolták magukat. Rosszul mérték fel a közhangulatot, s az eltervezett fokozatosságot végül felülírta ez a helyzet.