//A Szovjetunió összeomlásától a német egyesítésig
Andreas-Meyer Landrut és Hans Vogel, az SPD elnökének látogatása a Krasznogarszki temetőben 1988-ban #moszkvater

A Szovjetunió összeomlásától a német egyesítésig

MEGOSZTÁS

Andreas Meyer-Landrut német diplomata Gorbacsov gyengeségéről, Kohl makacsságáról és a magyar határnyitásról

A Moszkva központjában lévő lakás ablaka a Patriarsije prudira, a „patriárka tavára” néz, amely a modern orosz irodalom egyik legfontosabb helyszíne. Itt játszódik Bulgakov Mester és Margaritájának az első fejezete. A falon festmények, portrék, köztük az, amelyet berlini látogatásán Francois Mitterrandról készített. Kiváló környezet egy a 20. századot átfogó beszélgetéshez. Andreas Meyer-Landrut egykori moszkvai német nagykövet, külügyminiszter-helyettes egy ideje már kétlaki élete ugyanis olyan fordulatos, mint maga a 20. század. Kezdve attól, hogy Tallinnban született balti németként kitelepítették, a magyar első feleségén át Kelet-Európába vissza-visszatérő, a szovjet szétesés folyamatát közelről végigkísérő diplomáciai karrierjén át egészen unokájáig, a 2010-ben az Eurovízión Németországot képviselő Lenáig.

Andreas-Meyer Landrut és Hans Vogel, az SPD elnökének látogatása a Krasznogarszki temetőben 1988-ban #moszkvater
Andreas-Meyer Landrut és Hans Vogel, az SPD elnökének látogatása a krasznogorszki temetőben 1988-ban
Fotó:EUROPRESS/Sergey Guneev/Sputnik

– Amikor először találkoztunk, akcentus nélkül magyarul üdvözölt. Aztán még ott, Szocsiban kiderült, hogy ugyan csak néhány kifejezést tud a nyelvünkön, az országot azonban nagyon jól ismeri. Honnan a kapcsolódás Magyarországhoz?

– Az első feleségem magyar volt, anyai ágon a Bocsáry-Mocsáry, az apain pedig a Karácsonyi család leszármazottja, aki 1945-ben menekült el Budapestről. Az apja ugyanis magas rangú tiszt, a háború végén már tábornok, egy időben párizsi katonai attasé volt Horthy Miklós hadseregében. Amikor pedig Franciaországból hazatért, a 2. magyar hadsereg egyik parancsnoka lett, szovjet fogságba esett, a hazatérése után pedig az ’50-es években elítélték. Tiszteletére a fiunkat is Lacinak hívtuk. Aztán a ’80-as években már külügyminiszter-helyettesként is sokat foglalkoztam Magyarországgal, s különösen jóban voltam Horn Gyulával, de jártak hozzánk, Németországba ’56-osok is, így például Király Béla vezérezredes, a forradalom nemzetőrségének vezetője. Azt a német szervezetet is nagyon jól ismertem, amely segélyszállítmányokat vitt a forradalmi Magyarországra.

– Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az életét átszőtte a 20. század igencsak kacskaringós történelme. Kezdve attól, hogy balti németként született Észtországban, s innen telepítették ki a családját Németországba. Mikor is?

– Azután, hogy Sztálin és Hitler megegyezett Európa felosztásáról, s Nyugat-Ukrajna valamint a balti országok a szovjet érdekszférába kerültek. E paktum részeként e területekről a németek áttelepülhettek Németországba. Így hagytuk el a Baltikumot 1939-ben mi is. Pedig ott jól éltünk – apám egy papírgyár igazgatója volt -, hiszen ezek az országok szépen fejlődtek. Észtországban például akkor az életszínvonal magasabb volt, mint Finnországban. A Baltikum ekkor nyugat felé orientálódott, a svéd cégek voltak nagyon aktívak, a Szovjetunióval alig volt kapcsolata. A még a lovagrenddel egykor ide érkező helyi németek bíztak Hitlerben. Ekkor még háborúról szó sem volt, Berlin ugyanakkor segítette az anyanyelvi oktatást, támogatta a Baltikumban a német iskolákat.

– Mondhatjuk, hogy Hitler 1939 után kimenekítette a mintegy 80 ezer németet a bolsevikok markából?

– Mondhatjuk, ám az is igaz, hogy igazi otthon a hangzatos szólamok ellenére Németországban sem várt bennünket. A megszállt Lengyelországban telepítették le a családot. Amikor aztán 1945-ben a front átszaladt Lengyelországon, innen is menekülnünk kellett. De ekkor már csak egy bőrönddel érkeztünk Németországba, ahol rengeteg menekült volt, hiszen az ország keleti részeiből is jöttek a kommunista rendszer elől. Nagyon nehéz volt hát a helyzet, nem volt élelmiszer, s hogy finom legyek, nem vártak bennünket tárt karokkal. Ekkor 15 éves voltam, s az iskolában katonaköpenyben és bakancsban megjelenve a helyiek bizony kiközösítettek.

Andreas-Meyer Landrut #moszkvater
Andreas-Meyer Landrut
Fotó:EUROPRESS/Vitaliy Belousov/Sputnik

– Később logikus volt, hogy ezzel a háttérrel az egyetemen szlavisztikai tanulmányokat folytat, s Kelet-Európára specializálódva az ’50-es évek közepén már a külügyminisztériumban találja magát…

– Annyiban mindenképpen, hogy amikor én jelentkeztem a külügybe, Adenauer kancellár éppen első moszkvai látogatására készült. S ekkor, 1955-ben érte el, hogy az utolsó 10 ezres hadifogoly kontingens is hazatérjen. Hruscsov az utolsó pillanatig ellenállt ennek, hiszen ezek a foglyok nagyon fontos szerepet töltöttek be a munkaerő piacon. A később ikonikussá vált moszkvai épületeket is nagyrészt ők építették. Volt egy fogorvosom, aki elmesélte, hogy a Lomonoszov Egyetem építésén dolgozott.

– Mivel már gyerekként, a dajkától megtanult oroszul, két év múlva már a moszkvai nagykövetségen dolgozik, ahonnan nemsokára a Tokióba átvezényelt követ Kína közelsége miatt magával viszi a keleti kommunista rendszerekben jól kiigazodó fiatal diplomatát. Aztán megint Németország, majd Moszkva, a keleti nyitás azonban a ’60-as évek végén épp Afrikában találja. Ennyi orosz szakértő volt akkor a német külügyben?

– Gyakorlat a diplomáciában, hogy forgatják az embereket, ne melegedjenek meg egy helyen. A keleti nyitás indulásakor azonban azonnal hazavezényeltek, s a Szovjetunióval foglalkozó csoport vezetését vettem át a külügyben.

– Mi motiválta ezt a keleti politikát, s hogyan viszonyultak ehhez az aktivizálódáshoz a nyugati szövetségesek?

– Ne feledjük el, hogy a szovjet hadsereg 20 ezer katonája ekkor ott állomásozott Kelet-Németországban. A távlati cél pedig mindig is a két Németország egyesítése volt. Ezt szem előtt tartva törekedett Willy Brandt a Szovjetunióval a kapcsolatok normalizálására. Persze, 1970-re mindkét oldalon felismerték, hogy az állandó feszültséget örökké nem lehet fenntartani, s a megosztott Németország nyugati felével is tárgyalni kell. Nem elhanyagolható momentum, hogy Brandt 1957 és 1966 között, a kemény időkben Nyugat-Berlin polgármestere volt, majd a kancellársága előtt három éven át külügyminiszter, így neki belülről is jött az Ostpolitik. Sokat segítette ebben Egon Bahr, akivel sokat dolgoztam együtt. Lépésről lépésre haladtunk előre.

– S milyen szerepet játszott ebben a közeledésben az olaj és a gáz?

– Az első Szovjetunióból Lengyelországon át haladó olajvezeték tervezése még a ’60-as évek közepén megkezdődött, s nagyon nem tetszett már akkor sem az amerikaiaknak. Így van ez ma is az Északi Áramlat-2-vel.

– Mennyire erősítette a keleti kapcsolat a német versenyképességet?

– Nézze, a német gazdaság már enélkül is erős volt. Németország gazdasági értelemben igazi óriás, míg politikailag könnyűsúlyú volt. Az export nagyjából két százaléka irányult a Szovjetunióba. A nyitás politikai szempontból volt igazán fontos. Persze, az orosz energiahordozók olcsósága sem volt elhanyagolható, ám ekkor nyíltak az északi, norvég mezők is.

– A ’80-as évek elejére, amikor nagykövetként tért vissza Moszkvába, már minden téren kiterjedtek voltak a kétoldalú kapcsolatok. Ezeket az éveket más minőségben, diákként, de én is az orosz fővárosban töltöttem. Így kíváncsi lennék, érezte Ön akkor, hogy a Szovjetunió egy évtizeden belül összeomlik?

– A rendszer természetellenes voltát jelezte már a magyar ’56, majd Lengyelországban a Szolidaritás támogatottsága is. Én már 1960-ban írtam egy feljegyzést a külügynek arról, hogy a kommunizmus nem képes sokáig tartani magát. S nem azért, mert a Szovjetunióban rosszabb vagy gonoszabb emberek élnek, hanem mert a rendszer szembe megy az emberi természettel. Például a határok, a kapcsolatok lezárásával. De mondok mást. Az ember mindig jobbat, többet akar, többet akar dolgozni, keresni, s arra vágyik, hogy a gyerekek jobban éljenek, mint a szüleik. Nincs egyenlőség!

– Hát, ha kimegyek Moszkvában az utcára, sokan még most is nosztalgiával emlegetik a szovjet éveket, s éppen az alacsony szinten valamiféle egyenlőséget teremtő szociális biztonság miatt. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a Szovjetuniónak, mint modernizációs kísérletnek azért mégis csak voltak sikerei…

– Ez így van. Én az erősen központosított gazdaságpolitikáról beszélek, ami nem tudott megfelelően reagálni a kihívásokra. Oroszország például mindig gabona exportőr volt, ám a szovjet időkben mégis importból fedezte a szükségleteit. Az olajbevételeit részben erre költötte. Ki érti ezt? A Szovjetunió összeomlása után aztán e tekintetben helyreállt a rend, idén például különösen jó volt a termés. Közben a hadiipar világszínvonalú volt. Vegyük csak a repülőgépeket, a rakétákat vagy Gagarint, az űrkutatást, ám ez a tudás Amerikával ellentétben nem konvertálódott át a civil szférába, általában a gazdaságba. Mindenek előtt azért, mert az ország vezetői – s erről személyesen is meggyőződhettem – nagyon egyszerű emberek voltak. Felmondták az ideológiai szöveget, ám valójában képtelenek voltak egy birodalmat irányítani.

– Azt mondja, már elejétől látta a kommunista rendszer életképtelenségét. Ehhez képest egyes nyugati politikusok még a ’80-as évek végén sem gondolták, hogy ilyen gyorsan összeomlik a Szovjetunió. Miért?

– Nyugaton 1945 után sokan nem akartak újabb konfliktust. Így azt mondták, csináljanak a szovjetek, amit akarnak, csak ne legyen háború. S amennyire csak lehetett, távol tartották magukat Moszkvától. A hidegháború ilyen tekintetben nagyon is kényelmes felállás volt. Ugyanúgy megteremtette a világban az egyensúlyt, mint tette azt az 1815-ös bécsi kongresszus, amely száz évre biztosította ezzel Európában a békét. A Szovjetunió felbomlása után ez felborult, s az új egyensúly megteremtése nem egyszerű feladat.

– Térjünk vissza Magyarországhoz, hiszen a ’80-as évek közepén Hans-Dietrich Genscher mellett külügyminiszter helyettesként rálátott a közép-európai folyamatokra…

– Nagyon érdekes időszak volt ez. De lapozzunk vissza a ’70-es évek elejére, az úgynevezett helsinki folyamathoz, amely megalapozta ezeket a változásokat. Gromiko támogatta ezt, mert úgy gondolta, hogy a határokat, a megosztottságot Helsinki éppen hogy megerősíti, s a szocialista tábor még inkább védett lesz a Nyugattal szemben. Ám ez ellenkezőleg alakult, hiszen Helsinki kinyitotta az ajtókat a Nyugat és a Kelet között. Ott ültem a genfi megbeszéléseken, s a vita azon folyt, hogy nyilvánosságra hozzuk-e minden aláíró országban a szerződés teljes szövegét. A szovjetek ezt nagyon nem akarták, végül belementek. Az orosz diplomaták nem hittek a szemüknek, hogyan mehetett ebbe bele a Kreml, hiszen erre a szövegre később folyamatosan hivatkozni lehetett.

– Sokat járt Budapestre is. Hogy látta, mekkora az elégedetlenség a szocialista táboron belül?

–  Meg kell hagyni, hogy a magyar és a lengyel erjedés jelentős mértékben hozzájárult a tábor összeomlásához. Emlékszem, a katonai attasé 1981 decemberében táviratot akart küldeni Bonnba, hogy elkerülhetetlen a Szovjetunió beavatkozása. Nagykövetként azonban nem írtam alá, hiszen biztos voltam abban, hogy ezt Moszkva nem engedheti meg magának. Igazam lett. Mint ahogy a német diplomácia később is elég jól látta a helyzetet. Már csak azért is, mert Genscher különösen jó kapcsolatot ápolt Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel. Mind a ketten felelősségteljesen gondolkodtak a jövőről.

– A peresztrojkát ismét közvetlen közelről, nagykövetként kísérhette figyelemmel. Ön szerint melyek voltak azok politikusok, akik az európai erőviszonyok átalakulása közepette kiemelkedtek a mezőnyből?

– Mindenek előtt James Baker amerikai külügyminiszter, aki komoly befolyással volt az idősebb Bushra, míg ezen az oldalon Eduard Sevardnadzét kell említenem. Persze, Gorbacsov is értette, hogy ez így nem megy tovább, ám képtelen volt a folyamatok motorjává válni.

– Gorbacsov Ön szerint felfogta, hogy ezek a reformok végül hová vezetnek?

– Nem hiszem. Úgy gondolta, hogy a reformokkal megmentheti a rendszert. Mert mint azt később Sevardnadze elmondta, sokat beszélgettek arról a pártfőtitkárral, hogy a belső berendezkedés miatt a kezdődő harmadik ipari forradalom körülményei között a Szovjetunió alulmarad a nemzetközi versenyben. Már jó időben látták tehát, hogy a forradalom exportja nem visz sehova.

– Gorbacsov gyenge vezető volt, ez a gyengesége azonban nagyon jól jött Közép-Európának…

– Ez így van. Amikor a Varsói Szerződés vezetői előtt elhatárolódott az úgynevezett Brezsnyev-doktrínától, lényegében elengedte ezeket az országokat. Ekkor a jelentésemben felvetettem, hogy közeleg a német egyesítés ideje. Kevesen hittek azonban akkor nekem.

– Gondolom, azon kevesek között ott volt Helmut Kohl, aki nagyon is ráérzett a változások dinamikájára, s keresztülhajtotta a német egyesítést…

– Igen. A márka kérdésében szembe ment még a központi bankkal is, ami akkor nagy szó volt. De legyűrte az angolok és a franciák ellenállását is. Thatcher külön munkacsoportot hozott létre az újraegyesítés megakadályozására, Mitterrand még Gorbacsovhoz és az NDK-ba is elrepült, hogy lebeszélje őket. Kohl azonban megérezte, hogy itt a pillanat, amit nem szabad elengedni. Nehéz idők voltak ezek a német-francia kapcsolatokban. Már az egyesítés után Richard von Weizsäcker elnöki kabinetjének vezetőjeként felvetettem francia kollégámnak, akit még Moszkvából ismertem, hiszen ő is nagykövet volt, hogy a két államfő látogasson el együtt Berlinbe, s látogassa meg a német közös történelem szimbolikus helyeit. Mitterrand ezt elfogadta, s ez enyhítette a feszültséget. Szóval, Kohl korszakos politikus volt, de egyáltalán nem könnyű ember. Elhiheti, hiszen az elnöki kabinet képviseletében több éven át ott ültem a kormány ülésein.

– S kapott-e ígéretet a német egyesítés kapcsán Gorbacsov arra vonatkozóan, hogy a NATO nem bővül keletre?

– Igen is, meg nem is. Genscher és a pártja folyamatosan azt képviselte a tárgyalásokon, hogy a NATO-t nem szabad kiterjeszteni Kelet-Európába. Ez volt a német álláspont. Amikor Kohl a Kaukázusban találkozott Gorbacsovval, még azt is felvetette, ha a német hadsereg létszáma nagyobb lehet, s megjelenhet az ország keleti részeiben is, akkor ez a terület semleges marad. Aztán mindezek a beszélgetések ködbe vesztek, elhalványultak. Oroszország azonban, mint az várható volt, ezt nem felejtette el. Akkor megmondtam a védelmi miniszterünknek, hogy nem szabad felelőtlen politikai ígéreteket tenni.

– A Nyugat végül becsapta Gorbacsovot?

– Nem gondolnám. Maga Gorbacsov nem mérte fel akkor helyesen, miről is van szó.

– Jogosak tehát azok a kritikák, amelyek szerint Gorbacsov gyengesége sokat ártott Oroszországnak?

– Hát, nem volt egy Sztálin vagy Lenin. Mutatja ezt a megdöntésére tett kísérlet is. Egy komoly, erős politikust nem mernek megpuccsolni. A ma már hozzáférhető dokumentumokból is világosan kiderül, hogy a belső vitákban folyamatosan védekezett. Ez mindent elárul.

– A beszélgetésben folyamatosan felmerült a német egyesítés, amelyben fontos szerepet játszott Magyarország is. Ahogy Kohl fogalmazott, a határnyitással Magyarország ütötte ki az első téglát a falból. Mit gondol, Németh Miklós vagy Horn Gyula volt magyar részről a történések mozgatója?

– Úgy gondolom, hogy Németh. Már csak azért is, mert Kohllal nagyon jól megtalálta a hangot.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.