„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Jurij Gagarin űrhajós és Szergej Koroljov 1963-ban
Fotó:EUROPRESS/ I. Snegirev/ Sputnik
Bármilyen furcsán hangzik is, de attól még tény, a világ legnagyobb része akkor tudta meg, hogy vajon ki is az a Szergej Pavlovics Koroljov, amikor a szovjet űrprogram főkonstruktőre egy egyszerű műtétet követően, két nappal az 59. születésnapját követően elhunyt Moszkvában. Nem véletlenül írták a New York Times szerkesztőségi cikkében, hogy „halála végül is tisztázta Szergej Koroljov akadémikus szerepét és személyét, a férfiét, aki tudományos és technikai vezetője volt a szovjet rakétaprogramnak. Koroljov rakétái elegendően erősek voltak, hogy embereket juttassanak földkörüli pályára és fényképezőgépeket küldjenek a Hold túlsó oldalára. Azonban túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy eltépjék a hallgatás láncait, melyek a háttérbe szorították őt, és nem kaphatta meg a világ részéről a megérdemelt ünneplést.” James Oberg amerikai újságíró jóval később, az 1981-ben megjelent, Vörös Csillag a Föld körül című könyvében úgy vélte,
„Koroljov túl korai halála volt talán a legfontosabb kiegészítő tényező, mely megakadályozta egy szovjet kozmonauta küldését a Holdra”
A fentiek ellenére mégis miként fordulhatott elő, hogy a világ szinte azt sem tudta, hogy Koroljov létezik? Nos, nem véletlen, hiszen a Szovjetunióban mindig titok övezte azokat a fontos programokat és vezetőit, akik az amerikaiakkal való versenyfutás igazi hősei voltak. A szovjet rakétaprogram gyökerei még az 1930-as évekig nyúlnak vissza, amikor egy maréknyi tehetséges mérnök nekiállt folyékony hajtóanyagú rakéta hajtóművekkel kísérletezni. Közéjük tartozott Koroljov is, aki a műszaki irányultságát és szeretetét villamosmérnök mostohaapjának köszönheti. A fiatal mérnökpalánta még repülni is megtanult, majd 1933-tól a Sugárhajtású Meghajtás Kutató Intézetnek az igazgató-helyettese lett.
„Azt már sosem tudhatjuk, vajon hova juthatott volna el Koroljov, ugyanis 1938-ban a legtöbb munkatársához hasonlóan a titkosrendőrség, az NKVD őt is megkínozta, majd a Gulágra hurcolta”
Csak 1944-ben, különleges engedéllyel kapta vissza szabadságát, és ettől kezdve ismét a rakéta hajtóművek fejlesztésével foglalkozott. Saját tervezőirodát (OKB-1) kapott, és a rakéták fejlesztését kapta feladatul. Azóta már kiderült, hogy a fő feladata a II. világháborús német rakétaprogram feltárása és az eszközeinek vizsgálata volt. A munkáját eleinte egyre több német mérnök segítette, természetesen főleg a szovjet megszállási övezetből érkezve.
Egy idő múlva azonban komoly versengés alakult ki a nagy hatótávolságú rakéták fejlesztése közben a Szergej Koroljov és a német Helmut Gröttrup vezette csoport között. Bizonyos kettősség is kialakult ekkor, hiszen egyrészt a német mérnököket jobban fizették – Gröttrup 8 500 rubelt kapott havonta, míg Koroljov mindössze 6 000 rubelt –, és az esetek nagy részében a német tervek voltak azok, amelyek életképesebbek voltak. Ugyanakkor a fentiek ellenére – talán büszkeségből – sokszor nem azokat valósították meg.
„A szovjeteknek csak addig kellett a német mérnökök munkája, amíg az alaptudásukat átadták. A továbbfejlesztett hajtóművek, rakéták tervezésében és gyártásában már nem vettek részt”
Koroljov már túlgondolta a feladatait, és már azt is a világűr meghódításának álma megvalósításának céljába állította, hogy egyre nagyobb rakétákat kért tőle a hadsereg. Eleinte nem támogatták az álmait – amihez Mihail Tyihonravov segítségével komplett tudományos programot is fel tudott állítani –, amikor Dwight Eisenhower amerikai elnök 1955. július 29-én bejelentette, hogy az Egyesült Államok a Nemzetközi Geofizikai Évben, azaz 1957-58-ban felbocsátja első műholdját. A szovjet politikai vezetés észbe kapott, a mérnökök Koroljov vezetésével minden lehetséges érvet bevetettek az orosz űrprogram mellett.
„Az áttörést az hozta meg, hogy bemutatták Nyikita Hruscsovnak az 1956. február 27-én az R-7 rakéta életnagyságú makettjét, és felfedték, hogy ennek segítségével hamarosan a Szovjetunió csapást mérhet az Egyesült Államokra”
Hruscsovot – saját visszaemlékezési szerint – egyszerűen sokkolta a látvány és a hír. Koroljov igyekezett rájátszani a hidegháború versengéseire, és meggyőzni a főtitkárt arról, hogy a világon elsőként viszonylag szerény költségek árán akár Föld körüli pályára lehet állítani egy műholdat. Hruscsov – noha elsősorban a stratégiai fegyver foglalkoztatta – végül rábólintott az űrprogramra.
Innentől kezdve Koroljov lett a vezető tervezője a szovjet hordozórakétáknak és űrhajóknak, ráadásul Hruscsov feltétlen támogatását is élvezte. 1957 tavaszára elkészült az ígért műhold Föld körüli pályára állítására alkalmas hordozórakéta, és az R7 október 4-én pályára állította a 83,5 kilós szputnyikot, amely 96 perc alatt megkerülte a Földet. A három Luna űrrakétával 1959-ben az oroszok elérték, és meg is kerülték a Holdat.
„Mindezek azt jelentették, hogy a korábban lesajnált Szovjetunió hirtelen az amerikaiak elé került az űrversenyben”
Innentől kezdve Koroljov egymás után alkothatta meg az új hordozórakétákat, a Vosztok, a Voszhod és a Szojuz űrhajókat és a Kozmosz, Molnyija és Zond műholdsorozatokat az 1960-as évek közepéig. Szerencséjére a Hruscsovot 1964-ben váltó Brezsnyev is megbízott benne.
Koroljov egészsége a Gulág és a megfeszített munka következtében megroppant, s 1966. január 14-én egy egyszerű műtét után váratlanul meghalt egy moszkvai kórházban. A halála is szerepet játszott abban, hogy a Szovjetunió lemaradt az űrversenyben. A Vörös téren, a Kreml falában temették el, pedig Jurij Gagarin a főkonstruktőr hamvait a Holdon akarta elhelyezni. A terv meghiúsult, hiszen a világűrbe soha többet nem járó Gagarin 1968-ban repülőbaleset áldozata lett, a szovjet holdexpedíció pedig több kudarc után elmaradt.
„Koroljov nevét csak halála után ismerte meg a világ, és azonnal rengeteg vélt vagy valós állítás jelent meg vele kapcsolatban”
Öt hónappal a halálát követően Magyarországon elterjedt a szenzációs hír a lapokban, miszerint Koroljov egészen Sztálin haláláig 1940-től 1953-ig börtönben volt. Nem sokkal ezután ugyanez már a Washington Post címlapján is olvasható volt. További részletek bukkantak fel az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, de például a CIA-nak nem volt tudomása Koroljovról az 1950-es évek végéről, ami azt jelentette, hogy a szervezetnek a szovjet űrprogram irányításáról nagyon kevés információja volt.
Koroljov pontos beazonosítása a nyugati demokráciában egy korábbi szovjet állampolgárnak, Grigorij Tokajevnek volt köszönhető még 1961 szeptemberében. A szovjet légierő volt tagja a Brit Bolygókutató Társaság (BIS) részére interjúban beszélt arról, hogy Koroljov érintett a Szputnyik és a Vosztok programokban. Sőt, az egyik főkonstruktőrnek nevezte a Szputnyikot és a Vosztok kapszulát szállító rakéták tervezői között. Ma már azt is tudjuk a vizsgálható dokumentumokból, hogy Koroljov neve államtitoknak számított, és amikor tudományos publikációi megjelentek, akkor az írás végén minden esetben a „K. Szergejev professzor” név volt olvasható.
Források:
MTVA Sajtóarchívum
Wikipédia – Szergej Pavlovics Koroljov
Space Marine: A szovjet/orosz emberes űrprogram története
Kalmár Miklós: Világsztár a Szovjetunióból
Giles Sparrow: Az űrrepülés teljes története. (Budapest, 2007)
James Oberg: Vörös Csillag a Föld körül (1981)
Szergej Koroljov titkos élete
Szergej Koroljov halála és hagyatéka
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
