//A Szolidaritástól a hadiállapotig
Lech Walesa beszél a gdanski Lenin hajógyárban a Szolidaritás szakszervezeti gyűlésén 1980. augusztus 25-én #moszkvater

A Szolidaritástól a hadiállapotig

MEGOSZTÁS

A szakszervezeti mozgalom első éveiben történelmet írt Lengyelországban, és ezzel példát mutatott a kommunista diktatúrák elnyomott népeinek

Lech Walesa beszél a gdanski Lenin hajógyárban a Szolidaritás szakszervezeti gyűlésén 1980. augusztus 25-én #moszkvater
Lech Walesa beszél a gdanski Lenin hajógyárban a Szolidaritás szakszervezeti gyűlésén 1980. augusztus 25-én
Fotó:EUROPRESS/JORMA PUUSA / LEHTIKUVA/AFP

Még maguk a lengyelek sem gondolták, hogy amikor 1980. augusztus 31-én a sztrájkoló munkások Gdanskban megállapodást írtak alá az Üzemközi Sztrájkbizottság megalakulásáról, akkor az éppen ennek a megállapodásnak köszönhetően létrejövő Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet néhány év múlva már a szocialista rendszer megdöntésének egyik alappilléreként szerepel majd a híradásokban. Pedig ez történt, a szakszervezeti mozgalom példát mutatott a kommunista diktatúrákban élőknek, miként lehet eredményesen fellépni az elnyomó rezsimmel szemben.

Persze ehhez az is kellett, hogy a gazdasági mutatók 1980 elejére minden tekintetben történelmi mélypontra kerüljenek, és a csőd elkerülése érdekében a LEMP Politikai Bizottsága az év kora nyarán úgy döntött, július elsejétől újabb áremelkedések jönnek, melyek elsősorban a hús és a hústermékek körében nőttek meg. Ezt már a jogaikért sokszor fellépő munkások nem tudták eltűrni, és júliusban, több nagyvárosban – Lublinban, Ursusban, Sanokban és Tarnówban – is sztrájkok robbantak ki. Ám ez még nem vezetett volna semmilyen eredményhez, ám amikor augusztus 14-én a Gdański Lenin Hajógyár munkásai is sztrájkba léptek, hirtelen komolyra fordultak a dolgok.

„A hajógyárban ekkor már szervezetten működtek az illegálisan létrehozott úgynevezett szabad szakszervezetek, így nem ment csodaszámba, hogy a sztrájkoló hajógyári munkások az áremelés visszavonása és a fizetésemelések követelése mellett már politikai kérdéseket is megfogalmaztak”

Például aktivistájuk, az elbocsátott Anna Walentynowicz visszavételét a gyárba, valamint egy emlékmű felállítását az 1970-es hajógyári sortűz áldozatainak, és a párttól független, önkormányzó szakszervezet működésének engedélyezését.

Két nappal később Lech Wałęsával az élen létrehozták az Üzemközi Sztrájkbizottságot, és ekkora már a munkabeszüntetések kiterjedtek az egész Tengermellékre. Augusztus 31-én már több mint 700 vállalat csatlakozott az Üzemközi Sztrájkbizottsághoz. Szeptember 17-én Henryk Jankowski a hajógyári kapu előtt szabadtéri misét celebrált a munkások számára. Ekkor fogalmazták meg a 21 pontos követelési listát is, melyet két fatáblába véstek és kifüggesztették a hajógyári kapura.

„Ezekben a napokban érkeztek meg a hajógyárba az ország vezető ellenzéki értelmiségei, akik hamarosan hivatalos tanácsadó testületet alkottak a sztrájkbizottság mellett a kormánnyal folytatandó tárgyalások idejére”

A pártvezetés és a kormány tárgyalni volt kénytelen, és Szczecinbe és Gdańskba is külön kormánydelegációk érkeztek egy-egy miniszterelnök-helyettessel az élen. A varsói pártvezetés hosszú viták után elismerte az új szakszervezetet, és augusztus 30-án Szczecinben, 31-én pedig Gdańskban került sor az úgynevezett augusztusi megállapodások aláírására. Ennek hatására Gierek helyett új első titkár Stanisław Kania lett, aki kijelentette, a legfontosabb feladatának a párt és a munkásosztály közötti kapcsolat helyreállítását, a párt megerősítését és tekintélyének újjáépítését tűzte ki célul.

Szeptember 17-én, Gdańskban összeültek az Üzemközi Alapítóbizottságok képviselői és Jan Olszewski javaslatára egy közös szakszervezet létrehozása mellett döntöttek, amelyet Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezetre kereszteltek. A legfőbb vezető szerve Országos Egyeztető Bizottság lett, míg vezetőjének Lech Wałęsát választották. Végül sorozatos viták és fellebbezések után a Legfelsőbb Bíróság

„november 10-én az eredeti alapszabállyal nyilvántartásba vette a Szolidaritást, amelynek 1981-ben már közel 10 millió tagja volt”

Szemben a kommunista párttal, melynek ekkor 3 millió tagja volt. A Szolidaritásba előszeretettel léptek be a fiatalok is, de hamarosan egy önálló diákszakszervezet megalapítását tűzték ki célul, amit aztán sztrájkok és tárgyalások után 1981-re sikerült is elérni. Józef Tischner katolikus áldozópap szentbeszédei és írásai adták a mozgalom erkölcsi-etikai alapját, ami miatt később a Szolidaritás nem hivatalos káplánjának is nevezték őt. Amikor 1980. december 17-én a Gdański Hajógyárban a Szolidaritás vezérkara, valamint az egyházi és az állami vezetés fő képviselői előtt felavatták az 1970-es sortűz áldozatainak emlékművét, nyilvánvalóvá vált, hogy innentől kezdve törvényesen lehet emlékművet állítani a kommunista rendszer áldozatainak.

Persze a politikai hatalom a háttérben készült a visszavágásra, és az ártalmas vadhajtások lenyesésére. A miniszterelnöki székbe ekkor már Wojciech Jaruzelski ült, aki 1981. február 12-én a szejmben elmondott programbeszédében 90 dolgos napot kért a Szolidaritástól, vagyis azt, hogy három hónapig ne legyenek sztrájkok. Ám amíg a Szolidaritás tartotta magát a megállapodáshoz, addig márciusban karhatalmisták súlyosan megvertek három Szolidaritás-aktivistát Bydgoszczban, ami hatalmas felháborodást okozott országszerte.

„A fegyveres konfliktus kirobbanását a katolikus egyház, Wyszyńskivel és II. János Pál pápával az élen betöltött közvetítő szerepe akadályozta meg”

Igaz, miután a pártvezetés jogszerűnek tartotta a karhatalmisták fellépését, a Szolidaritás március 27-én négyórás országos figyelmeztető sztrájkot tartott. Az egész országban leállt a munka. A tárgyalások végül eredményhez vezettek, és március 31-én, Varsóban sikerült megállapodnia a két félnek. A Szolidaritás visszavonta az általános sztrájkfenyegetést, a kormány pedig ígéretet tett a bydgoszczi ügy kivizsgálására. Ám a kommunista pártvezetés ettől kezdve a legnagyobb titokban erőt gyűjtött ahhoz, hogy bevezesse a hadiállapotot, valamint felszámolja véglegesen a Szolidaritást.

Ugyanakkor a szovjet pártvezetés – amely ugyan létrehozta a lengyel kérdés megoldására a Szuszlov-bizottságot – véleménye az volt, hogy

„a kialakult helyzetet a lengyeleknek maguknak kell megoldaniuk, és ehhez szovjet részről maximum gazdasági és politikai segítségre számíthattak, katonaira nem”

  1. december 5-énMoszkvában a Varsói Szerződés tagállamainak vezetői megvitatták a lengyel helyzetet. Mind a szovjet, mint a többi ország képviselői erős nyomást gyakoroltak a lengyel delegációra, hogy vezessék be a hadiállapotot.

Amikor 1981. október 18-án Wojciech Jaruzelskit választották meg a LEMP első titkárának, másnap felhívta Leonyid Brezsnyevet, s közölte vele, hogy az ország minden területére ki fogják hirdetni a hadiállapotot és a hadsereget be fogják vetni az ellenséggel szemben, a rendet helyre fogják állítani. A szovjet részről megerősítették, hogy katonai beavatkozásra részükről ne számítson a LEMP, ugyanis ha erre kerülne a sor, akkor számítani kell a Lengyel Hadsereg, amely a Varsói Szerződés második legnagyobb, és fegyverzetileg is komoly erőt képviselő tagja, valamint a lengyel lakosság oroszellenességére is.

„Jaruzelski hosszas gondolkodás és a szovjet politikai és katonai vezetéssel való alapos egyeztetések után döntött a hadiállapot bevezetéséről, mégpedig 1981. december 12-én”

A megyei rendőr-főkapitányságok és a hadsereg egységei parancsot kaptak azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára, amelyeket már jóval korábban elterveztek. Éjfél előtt kikapcsolták az egész országban a telefonvonalakat, valamint katonai ellenőrzés alá vették a rádiót és a televíziót. Éjfélkor kezdték meg a Szolidaritás aktivistáinak a letartóztatását és internálását. Néhány nap leforgása alatt több mint ötezer ember került külön e célra előkészített táborokba. A hadiállapot fennállása idején összesen közel 10 ezer főt internáltak.

December 13-án a megdöbbent lengyelek harckocsikat és katonai őrjáratokat láthattak a városok utcáin, a tévé és a rádió Jaruzelski tábornok beszédét ismételgette, az utcákon a Szovjetunióban kinyomtatott falragaszok hirdették a hadiállapot bevezetését. A hirdetmények tudtul adták, hogy tilos a sztrájk és a gyülekezés, felfüggesztették a szakszervezeteket és a társadalmi szervezetek többségét, katonai irányítás alá vonták a népgazdaság számos területét, bevezették a kijárási tilalmat, és az állandó lakhelyet csak engedéllyel lehetett elhagyni. Szinte minden lap kiadását felfüggesztették, néhány hétig szünetelt az iskolai tanítás. Összességében az akcióban mintegy 70-80 ezer katona, kb. 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt közvetlenül, 1750 tankot, 1400 páncélozott járművet, 500 könnyű gyalogsági harckocsit és 9 ezer gépkocsit vitt a hatalom az utcára.

„Azonnal sztrájkok kezdődtek országszerte, pedig a Szolidaritás vezető rétegét vagy már internálták vagy bujkálni kényszerültek”

December 14-én több száz vállalatnál állt a munka. Véres összecsapásokra is sor került a karhatalom és a munkások között. A katowicei Wujek bányában kilencen vesztették életüket a rohamrendőrség osztagaival vívott harcban. Néhány héttel a hadiállapot kihirdetése után kezdetét vette a tömeges tisztogatás. Elsőként az újságírókat, a pedagógusokat, a tudósokat és a vezető kádereket vizsgálták meg. Akit a Szolidaritás hívének tekintettek, vagy nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, azt mind elbocsátották. A hadiállapotot 1982. december 31-én felfüggesztették, de végleg csak 1983. július 22-én, az állami ünnepen szüntették meg.

Összességében több tízezer ember veszítette el az állását, sokan kényszerültek emigrációba. Az áldozatok sem maradtak el.

„1981 és 1989 között név szerint pontosan száz halálos áldozatról tudunk, amelyek közvetlen összefüggésbe hozhatók a rendőrség és a biztonsági szolgálat tevékenységével”

A leghírhedtebb eset kétségtelenül 1984. október 19-én történt, amikor a belügyminisztérium utasítására különös kegyetlenséggel meggyilkolták Jerzy Popiełuszko atyát, a „Szolidaritás lelkészét”. Temetése rendszerellenes demonstrációvá változott. A lengyel társadalom azonban nem tört meg. Viszonylag gyorsan szerveződött újjá a „földalatti” mozgalom.

 

Forrás:

Wikipedia

MTVA archívum

https://web.archive.org/web/20140911150054/http://vigilia.hu/regihonlap/1999/9/9909tis.html

Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből, 1939–1989. (Budapest, 1956-os Intézet, 1997.)

https://web.archive.org/web/20140911160447/http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2000/IX.-evf.-2000.-januar-februar-OS/Nemcsak-a-szolidaritas-elofeltetelei#

https://web.archive.org/web/20100324074246/http://www.eszmelet.hu/index3.php?act=period&lang=hu&item=294&info=Eszm%C3%A9let%20foly%C3%B3irat,%2072.%20sz%C3%A1m%20(2006.%20t%C3%A9l)&auth=Mitrovits%20%20Mikl%C3%B3s# (Mitrovits Miklós)

http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-lengyelorszagi-szueksegallapot (Lukasz Kaminski)

https://mult-kor.hu/20090206_gdanskban_kezdodott_a_lengyel_rendszervaltas_

http://beszelo.c3.hu/98/12/13tisch.htm

http://beszelo.c3.hu/99/01/09tisch.htm

Mitrovits Miklós: A remény hónapjai. A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika (1980–1981). (Budapest, Napvilág Kiadó, 2010.)

https://mult-kor.hu/cikk.php?id=10586

https://helsinkifigyelo.blog.hu/2019/08/29/a_lengyel_fecske_nyarat_csinalt_lengyel_rendszervaltas_1989-ben

MEGOSZTÁS