//A szerelmes nyugdíjasok
Kassák Lajos irodalmi díj #moszkvater

A szerelmes nyugdíjasok

MEGOSZTÁS

Állandó szerzőnk, Peterdi Nagy László Vendégjáték című írása 2023-ban megkapta a „Kassák Lajos XIII. Kerületi Irodalmi Díjat”. Egy letűnt rendszer fojtó, és mégis sokszor felemelő világát megelevenítő novellisztikus dokumentum rövidített változatát közöljük, ezzel is büszkén gratulálva a portál szerzőjének.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com-on

Az igazi győzelmek  

nem a csatatéren, hanem 

az emberek szívében születnek. 

(Történelmi tapasztalat.)

Közhely, hogy a lengyelek nálunk sokkal jobban értenek a színházhoz. De attól tartok, hogy az élethez és a halálhoz is. A gdanski hajógyári munkásfelkelés után, és Jaruzelski tábornok bevonulása között például, valahányszor megkérdeztük a kollégákat, hogy „mi lesz már?”, mindig csak annyi volt a válasz: „nem folyt még elég vér”. Aztán egyszer csak Walesa közölte a kormánypárt képviselőivel, hogy: „Ez a harc lesz a végső”. Már mint, a számukra. De azok nemigen akartak már harcolni. Mindenkinek egyformán elege volt már a vérből. A Szolidaritás pontosan tudta már ezt, és átvette a hatalmat, tulajdonképpen közakarattal. A tapsrenden már mindenki ott hajlongott a függöny előtt, a legszebb mosolyával. És a közönség is nagyon elégedett volt.

„Néha az oroszok, és még az amerikaiak is, vérben mérik az igazságot. De, előbb-utóbb, ennek is vége szokott lenni. Ki mondaná meg például most már, hogy ki győzött Csecsenföldön, vagy Afganisztánban?”

Az oroszok mindig nagyon elkomorulnak, ha erről kérdezi őket az ember. Az amerikaiak meg úgy tesznek, mintha nem hallanák a kérdést. De néhány évvel a mi rendszerváltásunk/változtatásunk és az orosz „demokratikus átmenet” után, egyszer csak azt hallom, hogy a Moszkvai Művész Színházban újra műsorra tűzték a Macskajátékot. Na, úgy látszik, hogy nekik is elég most már a vérből, gondoltam. És eszembe jutott Örkény István halhatatlan művének egykori, kínosan udvarias fogadtatása még a velünk mindig olyan barátságos Tovsztonogov leningrádi színházában is. Hamar le is került a műsorról.

„Kiderült azonban, hogy a közönség nem így akarja”

És mivel nem volt egyéb lehetősége kinyilvánítani a véleményét, nemsokára tüntetéssé rendezett át egy magyar vendégjátékot Moszkvában. Elfog még ma is az izgalom a gondolatra, hogy ott topogtam akkor este én is a Macskajáték szereplői között a Művész Színház függönyébe vágott kis kerek lyuknál. Egymás nyakába szuszogva kémleltük, miként telik meg a nézőtér. És nem állom meg, hogy el ne játsszam most magamnak újra az egészet.

Nem történt volna semmi, ha a búcsúelőadás nem szombatra esik éppen. És, ha nem köszönt be a jó idő. Így azonban a meghívott kultúrcsinovnyikok többsége hirtelen megbetegedett, és/vagy kiment a dácsájára. És a baráti magyar jegyeket a diákotthonokban, ifjúsági szervezetekben kellett „teríteni”, az önkéntesség szigorú betartásával, persze. Már fél hétkor azt látni a kukucskáló lyukon, hogy a nézőteret egyetemisták, szakiskolások és más hanyagul öltözött elemek töltik meg lassú, laza hullámokban. Az ajándékba osztogatott vastag műsorfüzetet bújja mind. Ha már erre a furcsa nevű társaságra kell áldozzák az estéjüket, hát tudni akarják, hogy mit látnak. Keresgélik a darab tartalmát, a színház történetét, nézegetik a színészeket. Ugyanazzal a fáradtságtól ingerült, de figyelmes kifejezéssel a sovány, ideges arcukon, mint amit annál a fiatalembernél látott, aki a Vörös téren visszahozta a cipőjét

„Jól van, gyerekek, akkor most tessék idefigyelni!”

– súgja nekik a függöny vastag szövetén át. Most ugrik a majom a vízbe! Azzal megperdül a sarkán, és határozott léptekkel helyére siet a színpadon. Az ügyelő erre – bár nincsen még pontosan hét óra – azonnal hozzákezd a nézőtér elsötétítéséhez. Kettejük feszültsége átterjed mindjárt a többiekre is. Egy pillanat alatt kiürül a színész büfé, ahol lazacos szendvicset készítettek a tiszteletükre. Csermlényi lassú mozdulattal megtörli a bicskáját, amivel kockákra vágta a nyers halszeleteket támasztó szikkadt fekete kenyeret, és a mellényzsebébe teszi. Még megtapogatja, hogy tényleg ott van-e. Rákacsint a kulisszák mögé húzódó statisztákra, majd hirtelen elkomolyodik. A nézőtéren mindebből semmit sem látnak, de egyszerre csend lesz ott is. Felcsap a zene. Elkezdődik az előadás.

Az első részben az ebéd jelenetét mindig is úgy játszották, mint egy Becket darabot. Ahogy újabban Csehovot is játsszák: elidegenítés, abszurd, miegymás. Süketek párbeszéde. Mondja csak, mondja mindenki a szövegét, egyedül a rendező tudja csak, hogy kinek és minek. De a közönségnek tetszett így is.

„Felismert benne valamit abból az egyezményes mellébeszélésből, amely egyre inkább eluralkodott már az életben is”

A „gáláns” Pest, a Seduxen, a Nospa, a Váci utca és az örök szerelem városa. 63 év itt nem egy életkor. Új barátnője, Paula rábeszélte, hogy kezdjen új életet. És ő levette a hosszúszárú cipőt, világos ruhákat kezdett hordani, és mahagóni barnára festette a haját. Így ment el a lányáékhoz is a szokásos vasárnapi ebédre. Ellenőrizni akarta a hatást.

Újra egybe sült disznóhús van a tiszteletére.  De arra nem futja már a tiszteletből, hogy meg is várják vele. Amíg ő otthon készülődött, ők megéheztek, és ettek. Odakészítettek az asztal sarkára neki is egy hatalmas adagot. De most ő nem és nem fog hozzá az ebédhez, bármint unszolják is. Azt várja, hogy a lánya és a veje észrevegye rajta a változást. Hogy legalább feltűnjön nekik valami, bármi. De nem történik semmi. Józsi egy szaklapba bújik, Ilus meg a nyelvvizsgájára készül. De amint tüntetően fel-alá sétálva elhalad előtte, akkor kerekül rá csodálkozva a nagy szürke szem egy pillanatra.

„Hova tette, mama, a fűzős cipőjét?”

Neki már ennyi is elég. Boldogan magyarázni kezdi, hogy barátnője tanácsára vette az új félcipőt, és hogy csodák csodája, nem dagad a lába benne. A lánya ezt már nem hallja azonban. A dagadt szó ütötte meg a fülét, mint nyelvi probléma. Hogy is van ez angolul? A swollen foot, memorizálja. Mivel épp angolul olvas, Józsi ezt a szót meg mindjárt anyósa másik nagy témájával, a beteg nénjével hallja össze. Úgy érti, hogy neki dagadt meg a lába ott kint Partenkirchenben. Gálánsan felajánlja, hogy felír neki egy SZTK gumiharisnyát.

Ilus kötelességének érzi, hogy kikérjen magának egy ekkora figyelmetlenséget az anyjával szemben. Nem érted, a mamának van megdagadva a lába! – csattan fel, és magában hozzáteszi, amit csaknem mindig hozzá szokott tenni újabban – te fatökű kanbagoly.

„Kisebb dolguk is nagyobb ezeknek az ő új életénél! Ez nem is csoda. De akkor legalább ne akarják megjátszani itt vasárnaponként a jó gyereket! Maguknak csinálják ők még ezt is a szentjeim, érti most meg. Hogy megnyugtassák azt a nyamvadt kis lelkiismeretüket”

Nehogy egyszer még álmatlan éjszakájuk legyen amiatt, hogy az első adandó alkalommal, amikor külön lakáshoz juthattak, slussz-passz otthagyták őt egyedül a főzelékszagú udvari lakásban Egérkével meg azzal a büdös macskájával. Inkább az OTP-nek gürcölnek egy életen át. Csakhogy ne kelljen az ő szövegeit hallgatni.

De ezek meg többszörös társbérletben hagyják ott az anyjukat, amikor befizetnek a másfél szobás panelre, jut az eszébe. És akkor mi van? Fiatalok. Komszomolisták. Nem mer itt mindjárt kipakolni, amint azt Pesten szokta tenni. Kicsit tragikusnak lenni, de egy kicsit sajnáltatni is magát. Egy „anya-Leart” játszani, kis abszurd visszhangokkal. De úgy érzi, hogy itt ez nem fog menni. Mindenesetre, nagyon kemény alapzaton, lépésről lépésre kell megépíteni az utat, amely a sértett hiúságtól elvezethet a teljes kétségbeesésig. Vagy valami teljesen oktalan reménykedéshez, hogy van valami igazság valahol mégis, és hogy egyáltalán, érdemes mindezt elmondani valakinek. Váltások kellenek, meg átvezetések. Az a bizonyos, sokat szidott „mesterségbeli tudás” kell! Jó, akkor hát, próbáljuk meg! (Növekvő indulattal):

„Hát süketek vagytok? Kinek beszélek én? Tizedszer magyarázom, hogy amióta ezt a félcipőt hordom, nincs megdagadva a lábam. Ebben is Paulának lett igaza…”

Józsi: „Ki az a Paula?”

Orbánné (már kiabál): „Paula az Paula! És a cipő az cipő, és a láb az láb! (Dühében feláll. Felhúzza szoknyáját, mutatja a lábát.) Az én lábamról van szó, és nem arról, hogy ez a láb meg van dagadva. (Felemelt lábbal Ilushoz ugrál.) Tessék, győződj meg róla! Ez a láb az anyádé, aki téged a világra hozott! Követelem, hogy nyomd bele az ujjadat, és ha a legkisebb benyomódást látod, akkor beismerem a tévedésemet, és azonnal felveszem azt a rohadt fűzős cipőmet… nyomd meg a lábam!”

Az utolsó mondat, maga sem tudja, hogy miért, kicsit élesebbre sikerült most a szokásosnál. A hanglejtése meg, nem egyszerű felszólítás, inkább parancs. Ettől Ilus is kizökken a szerepéből. Meglepődve kapja fel a fejét, kicsit magasabbra, mint máskor.

Ilus (ijedten, mert nem érti, miért kiabál Orbánné): „Dehogy nyomom! Tessék elhinni, én mindent elhiszek az anyusnak, de szerdán vizsgázom angolból, azt sem tudom, hol áll a fejem.”

„Mondja csak, mondja a béketeremtő szöveget, de a szemében bizonytalanság és rémület van. Mit akar most megint az öreglány?”

A tegnapi éjszaka miatt cirkuszol? Éppen itt? A hangja a feszültségtől egyszerre valahogy természetellenesen édeskésre vált, és ettől még idegesebb lesz. Felpattan, és megfogja a szék támláját. A próbán ez nem így volt. Neki alázatosan, ülve kellene végighallgatni az anyja prédikációját. Kellemetlen szünet áll be. Zavartan méregeti egymást a vampnak öltözött idős nő és kikészítetlen, pongyolás-papucsos, szemüveges-aranyeres, a valóságos életkoránál húsz évvel idősebbnek látszó lánya.

„Nyomd meg a lábam!” ismétli meg a mondatot a maga számára is váratlanul hidegen és keményen. És felcsapja frissen vásárolt elegáns félcipőjét a székre. De, hogy egyensúlyát ne veszítse, megfogja ő is a széktámlát, amibe Ilus kapaszkodik. Megdermed most a nézőtéren is a levegő. Azt ők nem tudják persze, hogy ez a mondat a szövegben nem ismétlődik meg. De a színpadkép önmagáért beszél. Még egykét szó, és ez a két nő most egymásnak esik. De miért? Hiszen láthatólag nem egymással van bajuk. Lehetetlen, hogy egy „nyugati”, egy „európai” rendező ne vegye észre ezt.

Végül Ilus igyekszik menteni a helyzetet. Idegesen megvonja a vállát, és az anyjának háttal az asztalt kezdi rendezgetni. Józsi is megszólal, tele jóakarattal: „Tessék megnyugodni, mama! Ha megdagad a lába, veszünk gumiharisnyát.” Orbánné (mindent túlharsogva):

„De nem dagad meg! Nem dagad meg! Csakhogy én azt hittem, emberekkel beszélek.”

(Hátat fordít az asztalnak, visszasiet a rivaldához, de dühében mindenről megfeledkezik, és még mindig fél lábát előrenyújtva ugrál végig a színpadon.) „Mert én nem tudtam, hogy falakkal beszélek! (Hirtelen észbe kap, leteszi a lábát a földre.)”

Ekkor üt át a szikra, amely kisüti mind a feszültséget, ami itt felhalmozódott. A rendezői utasítás szerint neki képzeletben újra a távol lévő nővéréhez kellene fordulnia most. Folytatnia kellene a levelet, amit az iménti viharos események félbeszakítottak. De túl sok minden történt az utóbbi két napon itt vele, benne. A tér, a folyó, a sötét zakók és ezek a sápadt, fáradt, ideges fiatal arcok. Mindez egyszerre tör most rá, amint megszégyenülten, félszegen húzza vissza lábára a szoknyát, és görnyedten néz szembe a közönséggel, akik nem értik, hogy mi baja van. Amikor Richter gumiharisnyát kap, fillérekért. Csupa Ilus meg Józsi figyeli onnét lentről is, komoly, szigorú arccal. A tegnapi fiú is, aki visszahozta a csupa víz cipőjét. Lenéz a lábára.

„A frissen vásárolt elegáns félcipők. Egy moszkvai nyugdíjas legközelebb Kelet-Berlinben vehet ilyet, ha van összeköttetése. De ő mit kezdjen velük most már? Meg ezzel a szemérmetlen élet-vággyal, amelyet fellobbantott benne ez a lapuló, de fékezhetetlen energiáktól feszülő, halálos ugrásra készülő város? És akkor újból súlyosan megszegi a rendezői utasítást. Lassan, megfontoltan leveti a két félcipőt, és bűntudatos kis mosollyal összefogja a két kezében. Aztán csak áll ott, szemét lesütve, és vastagon feketére festett pillái alól egyszer csak súlyos, forró cseppek kezdenek el futni az arcán lefelé”

Úristen, szétbőgöm a sminkemet!  De már csak annyit tehet, hogy oldalt billenti kicsit a fejét, a szép új frizurájára így meg a szempilla festék is rácsorog. Nem akar ő különszámot csinálni! Dehogy kezdi most ő amúgy szégyenlősen, a kézfejével törölni meg a szemét! Maga elé fordítja a széket, sikerül hátrébb játszani így magát néhány lépéssel. Most már igazán csak a legelső sorokból láthatják, hogy sírt. Az egész nézőtér egyszerre reagál mégis. Döbbent csend, majd rövid, kemény taps.

Na, látjátok, gyerekek! Ez az, amiért eladnám én a lelkemet is! Mivel, hogy éppen olyan vagyok, mint a többi ripacs – gondolja elégedetten. És nem érez egy csöppnyi megbánást sem. Inkább – valami nagy megkönnyebbülést és megbocsátást. Úgy szeretné, hogy a gyerekek is ezt érezzék. Itt fent és ott lent. Lehajtja a fejét. Kivárja, amíg elül a taps egészen. Akkor aztán könnyedén, szinte boldogan csicsergi bele az író szövegét a telefonba: „De mióta Paula velem van, mindez semmivé vált, Gizám! Ha összevesztem is Ilusékkal, egy perc múlva kimegy belőlem a gőz. Reggel jókedvűen kelek fel, nem is emlékszem már az én sok-sok esztendős nyomorúságos ébredéseimre…”

„Úgy hívták ezt akkoriban, életet az éveknek”

Egy igen tiszteletreméltó, önkéntes társadalmi mozgalom volt. Éppen olyan hiábavaló persze, mint most a természetgyógyászati pilulák és a csontkovács masszázs. De a gyerekek odalent most elhiszik neki még ezt is. Az előadás végén nagy taps és ováció. És hátra van még egy nagy pillanat.  Úgy van a tapsrend, hogy a színpad hátsó falán kivilágosodik újra az a bizonyos régi kép a Tisza-töltésről lefelé szaladó Szkalla lányokkal, akik éppen most határozták el, hogy visszamennek a falujukba, meghalni. Akkor bejön a színpadra minden szereplő, és feláll melléjük a rivaldához, nagy ünnepélyesen. Ezzel jelzik az elhatározás véglegességét, továbbá, hogy vége van az előadásnak. Azután, ha nagy a taps, néhányszor kimennek, majd újra bejönnek mindannyian.

Ezt akarják most is tenni, de a nézők újra és újra visszahívják őket. Lassanként kezd is már komikussá válni ez a szüntelen ki- és bevonulás tolókocsival. Ezért aztán a többiek egyszer csak, nem jönnek vissza. Csak ő áll ott egyedül a vakító fény-nyalábok között az újra felhúzott, de már egészen másként befűzött fekete magas szárú cipőjében, és boldogan, győztesen mosolyog. Vagy másfél-két perc telik el így. Aztán érezni kezdi, hogy valami nincsen rendben. Színész ösztöne valami veszélyt jelez. Mintha veszítene erejéből a taps. A szeme sarkából észreveszi, hogy a jól megtermett jegyszedő asszonyságok, akik néhány perce még széles mosollyal rakták lábuk elé a hatalmas virágkosarakat, most már láthatólag megelégelték az ünneplést.

„Szombat este van, meleg van, holnap is lesz egy nap. Nem túlságos feltűnően, de ellentmondást azért nem tűrve tessékelik a közönséget kifelé. Oltogatják a nézőtéri lámpákat, húzzák össze az ajtókban a függönyöket”

A fiatalok nagyobb része feláll erre, és előrejön a sorok között, egészen a színpadig. De hát kint van táskája, cekkere a ruhatárban ezeknek is, fut át az agyán. A hétvégére vásárolt kenyér, tej, parizer. És a lelki táplálék, a hétvégi újságok, folyóiratok. Mi lesz, ha a gyezsurnaják lezárják a ruhatárat is?  Minek örül ő most itt ennyire? Hogy nevetségessé tette magát? „Bent ragadt” a színpadon. Ebben az előadásban nincsen függöny. Tehát még az ügyelő sem tud segíteni rajta. Ez megbocsáthatatlan!

De ma este még ezt is megbocsátják neki. Amikor látják, hogy áll csak ott a színpad közepén riadtan, félszegen mosolyogva, és valami olyasmit motyog talán, hogy jaj, hát már vége, az elől állók egyszerre dobogni kezdenek, és veszettül kiabálnak valamit. Ő persze nem érti. De látja, hogy az asszonyságok tiltó karját félretolva, csak úgy özönlik vissza a ruhatárból a közönség. Dehogy van vége! Azt gondolja, hogy valami ilyesmit kiabálnak ezek az agyonmosott flanelingben parádézó, sápadt fiúk és lányok.

„Nem öregszel meg, és nem halsz meg! Megőrzünk olyannak, amilyen most vagy. Nem vagy már egyedül. Ne félj! Ne félj! Ne félj!”

Úgy képzeli, hogy ilyeneket kiabálnak fel neki. Mutatja, hogy érti. Mosolyog, mosolyog. És még hosszan búcsúzkodnak. De a kollégák kitartanak, végig. Nem rohan senki mosakodni, öltözködni. Pedig korán indul a gép holnap haza. De érzi mindenki, hogy mondani kell valamit egymásnak. Közeledvén otthon is a hétvége, a főnökök már tegnap elrepültek. Ez jó, mert így az ügyeletes rendező írhatja be naplóba, hogy mi is történt voltaképpen. A szovjet főváros ifjúsága kitörő lelkesedéssel üdvözölte a szocialista realista magyar abszurd, és a rendezői színház legújabb teljesítményét. A szervezés viszont megint nem állt a helyzet magaslatán.

„Rendben van. De értékelni kell a vendégjátékot művészi szempontból is, ugye. És a művészek erre már nem vállalkoznak. Ők csak felsorakoznak most a színpadi kijárat két oldalánál”

Amíg tart a taps, csak állnak ott, komoly arccal, ünnepélyesen. Kivárják, amíg az utolsó fiatalt is kiszorítja a nézőtérről a gyezsurnaják elszánt csapata. Akkor aztán ők akarják ünnepelni. De megelőzi őket. Kifelé haladtában a színpadról, két cuppanós puszival gratulál minden szereplőnek, amint ott állnak két oldalt sorban. Amikor Ilushoz ér, megtorpan azért. Nem tudja elfelejteni azt a hideg, szürke villanást, amit ma este látott a szemében. Megfogja akaratos kis állát, és megemeli kissé a fejét. Egy galamb-kék, ártatlan szempár néz rá szerényen, kedvesen. Ennek már régen Orgon nejét kellene játszania a Tartuffe-ben! Amíg el lehet hinni neki ezt a mosolyt, gondolja. Aztán Ilust is arcon csókolja, kedvesen, cicásan, és magas szárú fűzős cipőiben tovább csosszan egyet, a nagy művészek és a nagy asszonyok halhatatlanságába.

„Másnap hazajöttünk, és ment minden tovább a maga útján. Még vagy húsz évig”

A Macskajáték eszmeisége ezalatt alaposan megváltozott. És a vendégjátékok sötét öltönyeié is, Moszkvában. Hiába vigyáztak úgy az egészségükre, egyszer csak megöregedtek a kulturnyikok is. Nemigen kapnak már ingyen jegyeket, és csak nagy néha jutnak el egy-egy alternatív előadásra valamely külvárosi kultúrházban. De már ott is újak a színészek meg a nézők. Sokan fel sem jönnek hát már a pincéből. A fogorvosi székükben kuksolnak. De az élet megy tovább. A színház örök.

MEGOSZTÁS