//A svábbogár, mint pozitív hős
Vitalij Korotyics az Ogonyok főszerkesztőjeként 1989-ben #moszkvater

A svábbogár, mint pozitív hős

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal a gorbacsovi peresztrojka egyik vezéralakjának, az ukrán-orosz Vitalij Korotyicsnak furcsán megbicsakló életútjából villant fel egy tanulságos történetet.

Vitalij Korotyics az Ogonyok főszerkesztőjeként 1989-ben #moszkvater
Vitalij Korotyics az Ogonyok főszerkesztőjeként 1989-ben
Fotó:EUROPRESS/Vladimir Vyatkin/Sputnik

Vagy negyven éve kopaszodó, izmos fiatalember érkezett Budapestre tanulmányútra. Kardiológus orvosnak készült, ám valójában író volt, mégpedig a javából. S mint ilyen, végleg áttért a nem kevésbé veszélyes irodalomra. Az ukrán világirodalmi folyóirat, a kijevi Vszeszvit főszerkesztője lett. Beépült a kor kulturális rendszerébe. Bár nem leplezte fenntartásait, szolgált a maga helyén. Sorra kapta a szép feladatokat. Külügyesként hosszú időt töltött az Egyesült Államokban és Kanadában. Az előbbiben, mint az ukrán ENSZ-delegáció tagja. Kevesen tudják, az ENSZ megalapításakor, hogy a háborús győzelemben oroszlánrészt vállaló Szovjetunió képviselete kellő súlyt kapjon, több tagállamát, így Fehéroroszországot és Ukrajnát is önálló tagállamként vették fel.

„Később Vitalij íróként is megfordult Kanadában, s tett szert széleskörű ismeretségre és elismertségre az irodalmi közegben. Nálunk is megjelentek művei, értékeltük humorát, elmés csipkelődéseit mindenen, amit látott maga körül”

Első látogatásának eredményeit szarkasztikus útirajzban elevenítette fel. A kor szovjet elvárásainak megfelelően. Az írás megjelent magyarul is. Szovjet írók elég ritkán örökítették meg élményeiket a gulyásszocializmusról. Több okból sem. Jót nem igazán írhattak, az nem felelt meg a nagy testvérpárt akkori, meglehetősen kemény vonalának. Dicsérő vagy elismerő mondatok legfeljebb a közös ideológiával fűszerezett ünnepeken hangzottak el. Az ideológiai korifeusok többnyire nyugtatgatták hazai olvasóikat: a magyarországi „lazaság” a szocializmus egyik elnézhető, megbocsátható változata. A pártkapcsolatok szintjén azért a hazai vezetők folyamatosan kapták a szemrehányásokat. Ám az idő változott, s lassan ezeket egyik fél sem vette igazából komolyan. El voltak foglalva a honi gyarapodó gondokkal, romló gazdasági helyzettel, erősödő belső ellenzékkel. A beavatkozás kiment a divatból, a kapcsolatok arzenáljából is.

„Vitalij barátunk alaposan körülnézett, s a „lazább környezettől” ihletve szabadjára engedte epés tollát”

Nem volt nehéz témát találnia. Profi módon tette közzé élményeit, amolyan amerikásan blikkfangosan. Írása vihar elindítója lett. Persze csak magyar viharé, amolyan viharé az éjjeliedényben. Mert az, amit Vitalij mintegy lábjegyzetekben és meglehetősen szellemesen kifogásolt, piszkos szállodai szoba, a nyugati média szabad hozzáférhetősége, stb. jó alkalom volt arra, hogy a rendszerrel szemben egyre renitensebben fellépő írók felháborodottan megcsipkedjék a hazai kulturális vezetést.

Alkalom szüli a kekeckedést. Az írást abban a folyóiratban adták közre magyarul, amelyik a szovjet irodalmat volt hivatott népszerűsíteni. Moszkvában szerkesztették s több nyelven jelent meg. A KGST országaiban vitte el az olvasókhoz a műveket. Többnyire azokat, amelyeket a szovjet kultúrpolitika arra érdemesnek talált.

A magyar változat némileg eltért a többi kiadvány gyakorlatától. A kulturális vezetés meggyőzte a hazai irodalomtörténet egyik elismert alakját, az életének nagy részét az Ady-rejtély megfejtésének szentelő K. Istvánt, hogy vállalja a posztot. Kapóra jött, hogy meg kellett válnia egyik vezető irodalmi folyóirat főszerkesztői székétől. Nem volt szakértője a szovjet irodalomnak, de biztos kézzel olyan szerkesztőbizottságot válogatott maga köré, amelyik értőn és olvasót is toborzóan szemezett a Moszkvából küldött és felajánlott anyagok között. A lap lassan beépült a hazai irodalmi köztudatba.

„A főszerkesztő azonban változatlanul begyében volt azoknak az íróknak, akik a magyar köz- és irodalmi élet fejlődését nem egészen úgy képzelték el, mint a gyakran kérlelhetetlen ideológiai szilárdságú professzor”

Az írói szervezet soron következő nagyvezetőségi ülésére már készülődött a tetemre hívás.  A testület több mint félszáz jeles tagja között sokan voltak, akik itt, ezen a terepen fejthették ki másutt nem igazából szívesen fogadott politikai nézeteiket. Ez volt őfelsége ellenzékének pulpitusa. Amolyan szelep az irodalompolitika örökösen fortyogó kukta fazekán.

Az egész zsibvásárt természetesen az elnöknek, Dobozy Imrének kellett levezényelnie. Aki több infarktusa ellenére is bírta a strapát.

„A verbális ütközet elkezdődött. Jöttek a lánglelkű és felháborodott, nemzeti büszkeségünket óvó felszólalások. Hol a szövetségesi megértés? Mi őket, szeretettel fogadjuk, tejben-vajban fürösztjük, ők pedig…”

Az elnök várta a megfelelő alkalmat. S hogy idegességét levezesse, a kezéből elmaradhatatlan reszelővel mindig tiszta és rendezett körmeit ápolgatta. Közben agya lázasan működött, hogyan vezethetné le a készülődő botrányt? Hogy hivatalán se essen folt, de azért az írókat, betyárkodó kollégáit, kenyeres pajtásait se haragítsa magára. És főképp, ne érje őket retorzió.

Akkoriban a parlamenten kívül az Írószövetség választmánya volt az egyetlen grémium, amelynek üléseiről gyorsírásos jegyzőkönyvet vezettek. A legjobb parlamenti gyorsírók szívesen dolgoztak a klub termében, a kincstárian unalmas országházi szövegek helyett (rendszerváltás előtt volt mindez) élvezték a parázs vitákat. A szöveget elküldték a hazai kultúrpolitika mind kevésbé „acélos” vezetőjének, aki – közeli munkatársai bevallása szerint – reggeli kávéját szürcsölgetve élvezettel olvasta, hogyan szapulják kedvenc írói.

– Akkor lássuk a tényeket – somolygott az egy kis furfangért a szomszédba nem menő Dobozy Imre, s előkapta az ominózus folyóiratot.

– Tessék, itt azt írja a szerző, hogy döglött svábbogarat talált.  Gondolom közületek sokan jártatok odaát – kezével sokatmondón kelet felé mutatott –és laktatok szállóban. Döglött – hangsúlyozta – tehát nálunk irtják a rovarokat.  Ezt akár még dicséretnek is vehetjük…

Némi hatásszünet után folytatta.

– Aztán vegyük azt a részt… hogy „valahányszor bekapcsoltam a szobában a rádiót, a Szabad Európa adása jött be”…

Itt még jelentőségteljesebben pillantott körbe hallgatóságán.

– Ennél szebb dicséretet, ha keresnénk, sem találnánk. Ez azt jelenti, hogy nálunk szabadság van, bárki, bármit szabadon hallgathat. Rendszerünket ez nem ingatja meg. Miért kellene megkövezni kollégánkat azért, mert burkolt formában áll ki a mi verziónk mellett…

A vihar elült. Más témákban ugyan még éveken át folytatódott, mígnem a rendszerváltás győztesei elfeledkezvén az írók támogatásáról, végképp súlytalanná tették az egykor lázongó testületet.

 De ez már egy másik történet. Visszatérve Vitalij barátunkra, ő idővel nagyot változott. Meghallotta az idők szavát.

„A Gorbacsov-féle átalakulás egyik hűséges támaszává lépett elő. Vezetésével a legnépszerűbb szovjet képes hetilap, az Ogonyok a nyíltság, az új, demokratikusabb politika szócsöve lett”

Vitalij bátran felvállalt mindent, ami ezt szolgálta. Szolgált ismét. Hitte, hogy a rendszer, amelyben felnőtt, s amely lehetőséget adott képességei kibontakoztatásához megreformálható. Miként a világhatalommá nőtt Szovjetunió is.

Főszerkesztősége alatt a lap példányszáma háromszorosára nőtt, volt, hogy 4 és fél milliót is eladtak belőle. A World Press Review 1989-ben az „Év szerkesztője” elismerő címmel jutalmazta munkáját.

Beköszöntött 1991 augusztusa. Beindult a régi rend híveit tömörítő Rendkívüli Állapot Állami Bizottságának kérész életű puccskísérlete. Jelcin került hatalomra. Vitalij úgy érezte, nincs tovább, Amerikában maradt. Szerkesztősége gyávaságáért lemondásra késztette.

„A peresztrojka túl jól, s nem úgy sikerült, ahogy Vitalij Korotyics képzelte. Az események elsöpörték a naiv reformerek csapatát. Önéletrajzában maga is bevallotta, nem abba az irányba mentek a dolgok, ahogy elképzeltük…”

Elsüllyedtek a reformok, hiteltelenné váltak a reformerek, Gorbacsov lemondott, összeomlott a Szovjetunió. Kalifornia, New York, Boston, egyetemi tanári, kutatói évek után Vitalij a ’90-es évek végén tért haza, de már nem volt, nem lehetett példakép. Megkeseredve vonult vissza. Azért még szerkesztőbizottsági vezetője lett a félmillió példányban oroszul és angolul is megjelenő kijevi hetilapnak, a Gordon Bulvárnak. A lap alapítója és meghatározó személyisége a neves és népszerű újságíró, a politikával is megpróbálkozó Dmitrij Gordon. Vitalij Korotyics pedig túl a hetedik x-en Kijevben él, magára maradva eszményeivel és a megtagadott eszmékkel. Talán nem is tud róla, hogyan védte meg őt magyar írókollégája egy lavórban kitört viharban…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.