„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Kosztur András írása a #moszkvater.com számára
„Donald Trump megválasztása után az amerikai külpolitika Oroszország kérdésében pragmatikus fordulatot vett, és ésszerű megegyezésre törekszik. Európa, legalábbis annak legtöbb vezetője azonban nem tudja elengedni az oroszkérdés irracionális értékelését, és akár az Egyesült Államokkal is hajlandóak szembemenni emiatt”
Fotó:EUROPRESS/Nikita BORISSOV/AFP
Amikor Nagy Péter több mint két évtizeden át tartó északi háborúban legyőzte Svédországot, országát az európai politika egyik kiemelt szereplőjévé tette. Oroszország a 18. században különféle szövetséges monarchiák oldalán részt vett a lengyel és osztrák örökösödési háborúban, a hétéves háborúban, majd a forradalmi évek alatt a franciaellenes koalíciókban is.
„Bár már a 18. század első évtizedeiben megjelent a Nagy Péter végrendeleteként elhíresült hamisítvány korai változata, amely elsőként vádolta meg Oroszországot egész Európa meghódítására irányuló ambíciókkal, az csak a napóleoni háborúk idején, a 19. század elején vált felkapottá, amikor Oroszország az Európát valóban meghódító Franciaország tulajdonképpeni egyedüli kontinentális ellenfelévé vált”
Az orosz seregek pedig a napóleoni háborúk végén eljutottak Párizsba (1814), azonban nem maradtak ott. Napóleon vereségével az európai államok többsége visszanyerte függetlenségét, és létrejött a Szent Szövetség, amely egy újabb hasonló forradalmi megrázkódtatást lett volna hivatott megakadályozni. Mindez azonban csak fokozta az oroszokkal szembeni gyanakvást Európa számos országában, időről időre felerősítve a ruszofób hangokat Angliában, Franciaországban és a széttagolt Németországban is. Ennek két oka volt. Egyrészt, a világ legerősebb hadseregére és talán legkiválóbb hadvezérére mért vereség után reális veszélynek tűnt, hogy Oroszország egész Európa meghódítására törhet a jövőben. Másrészt, az oroszok, különösen I. Miklós cár idején nyíltan az abszolút monarchiák védelmezőiként pozícionálták magukat az európai politikában, az egyre liberalizálódó európai közvélemény pedig így az alkotmányos rendszerekre leselkedő veszélyként is tekintett Oroszországra.
„I. Miklós cár persze maga is hozzájárult az országa elleni vádakhoz az 1830–31-es lengyel felkelés és az 1848–49-es magyar forradalom leverésével, azonban a krími háború (1853–1856) egyértelműen bizonyította, hogy az Európa oroszok általi meghódításától való félelmek alaptalanok voltak”
Az oroszok egyébként a hamisított péteri „végrendelet” sugalmazásával ellentétben nem is tápláltak ilyen ambíciókat, a legmerészebb szlavofil írók elképzelései sem mutattak messzebbre a szlávok lakta területeknél (beleértve persze a köztes nem szláv területeket, így Magyarországot vagy a román fejedelemségeket) és Konstantinápolynál, és a legtöbbször valamiféle föderációban, és nem a birodalom egyszerű kiterjesztésében gondolkodtak.
„A hivatalos Pétervár pedig még szerényebb volt. Amikor 1878-ban az oroszoknak lehetősége nyílt volna Konstantinápoly oly régóta áhított elfoglalására, a nemzetközi bonyodalmak elkerülése végett – reményeik szerint persze csak ideiglenesen – lemondtak róla, örülve annak, hogy sikerült kitörniük az európai izolációból, és lemosni a krími háború elvesztésével járó megaláztatást”
A 20. században aztán az európaiak és amerikaiak Oroszországról alkotott képét a kommunizmus terjedésének veszélye határozta meg, hiszen Moszkva nyíltan deklarálta azon szándékát, hogy a „világ proletárjait egyesítve” globális szinten valósítaná meg a kommunizmust, pontosabban, annak eljövetelét elkerülhetetlennek és minden eszközzel elősegítendőnek tekinti. Persze a gyakorlat némiképp itt is eltért az elmélettől. A Moszkvába visszatelepülő szovjet vezetés az Orosz Birodalomhoz tartozó területek jelentős része feletti uralom visszaszerzése és a lengyel hadjáratban elszenvedett vereség után a szomszédaival és a nyugati államokkal való rendezett diplomáciai kapcsolatok kialakítására törekedett a világforradalom azonnali terjesztése helyett.
„Jelentős terjeszkedésre pedig – a Komintern két évtizedes kitartó munkája ellenére – csak akkor nyílt lehetőségük, miután az európaiak a bolsevizmus elleni küzdelem nevében és a német birodalmi törekvések szolgálatában megtámadták a Szovjetuniót, és ott katasztrofális vereséget szenvedtek”
Közép- és Kelet-Európa szovjet uralom alá kerülése a maga sajátos módján a 19. századi szlavofil gondolkodók „szláv konföderációra” vonatkozó terveit valósította meg (az orosz szempontból fájóan hiányzó Konstantinápoly nélkül persze), a hidegháborús vonalak megmerevedése miatt azonban további európai terjeszkedésre az oroszoknak ismét nem volt lehetősége. Egy esetleges Nyugat-Európa elleni invázió pedig az atomháborúban való kölcsönös megsemmisülésével fenyegette a Szovjetuniót és a Nyugatot is.
„Akárhogy is, Oroszország, majd a Szovjetunió úgy élt a nyugatiak, és elsősorban az európaiak képzeletében (még ha az általánosítás persze túlzás is), mint a létüket fenyegető veszély”
Az oroszok Európa-, illetve Nyugat-képe pedig sok szempontból ezt a hozzáállást tükrözte. Míg az európaiak a 19. században attól tartottak, hogy az orosz önkényuralom meghódítja Európát és leszámol minden liberalizmussal, addig Oroszországban az a gondolat vert gyökeret, hogy Európa hanyatlik, és az oroszok lehetnek azok, akik valamilyen formában elhozhatják a megmentést számukra. Hasonló helyzet állt fenn a Szovjetunió idején is, amely egy új társadalmi rendszer ígéretét hordozta, amely önképe szerint meghaladta a nyugati kapitalizmust, és amelyet a nyugatiak saját életformájuk aláásásának és akár egy nyílt invázió veszélyének lehetőségeként értékeltek.
„Bár 1991 után úgy tűnhetett, mindez már a múlté, és Oroszország útja ezentúl konfrontáció nélkül igazodik a Nyugatéhoz, végül nem így lett. Visszatért az Oroszországról, mint az egész Nyugatra veszélyt jelentő fenyegetésről alkotott kép, az oroszok pedig felelevenítették a Nyugat hanyatlásáról szóló nézeteiket”
Így Oroszország máig úgy jelenik meg a mainstream nyugati médiában és a legtöbb politikus nyilatkozataiban is, mint amely választásokat befolyásol, szabotázsakciókat hajt végre, dezinformációval árasztja el a nyugati közvéleményt, és persze invázióra készül, mindennek célja pedig a világrend felborítása és a demokráciák aláásása. Vannak olyan álláspontok is, amely szerint egyenesen egy sikeres liberális-demokratikus, európai Ukrajna rémképe vezette el a háború megindításához Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Ebben az ellenséges Oroszország-képben egyesülnek a cári és a szovjet rendszerekkel szemben alkalmazott klisék, és ambivalens módon összekapcsolódik benne az Európa keleti végein fekvő birodalom lesajnálása, és annak halálos fenyegetésként való ábrázolása.
„Donald Trump megválasztása után az amerikai külpolitika Oroszország kérdésében pragmatikus fordulatot vett, és ésszerű megegyezésre törekszik. Európa, legalábbis annak legtöbb vezetője azonban nem tudja elengedni az oroszkérdés irracionális értékelését, és akár az Egyesült Államokkal is hajlandóak szembemenni emiatt”
Ebben persze az egyszerű stratégiai vakság, a vereség beismerésétől való félelem, valamint a nyugati világon belüli politikai pozícióharcok is szerepet játszanak. A felelevenített toposzokban, az orosz veszély túlhangsúlyozásában azonban nehéz nem észrevenni azt az egzisztenciális félelmet, amit az európaiak időről időre tápláltak Oroszországgal, egy olyan országgal szemben, amely azzal az igénnyel lépett fel, hogy Európa örökébe lép majd, és amelyre a lelkük mélyén a nyugat-európaiak is úgy tekintettek mindig, mint amely átveheti helyüket a világban.
Az Egyesült Államok, amely maga is fiatal állam – sőt, sokkal inkább az, mint Oroszország –, mindig is eltért ebben Európától, és a Moszkvával való viszonya sokkal inkább stratégiai és pragmatikus szempontokra épült, mintsem valamiféle egzisztenciális félelemre (vagy annak ellenkezőjére, az Oroszországba vetett reményre, amely szintén jelen van az európai eszmetörténet utóbbi 200 évében).
„Ez a különbség pedig most hangsúlyossá vált, olyannyira, hogy az orosz külügyi hírszerzés már arról értekezik, hogy Oroszország és az Egyesült Államok ismét természetes szövetségessé váltak az <eurofasizmussal> szemben”
Más kérdés persze, hogy a béketárgyalások lassúsága miatt az amerikaiak is egyre türelmetlenebbé válnak, és vélhetően az oroszok Washington felé irányuló udvarlása sem teljesen őszinte az elmúlt évtizedek után. Ennek ellenére az orosz-amerikai közeledés jelenti az esélyt arra, hogy a Nyugat és Oroszország újabb konfrontációja ne végződjön tragédiával, ahogyan az az elmúlt évszázadokban többször is történt.
(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
Az Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió is gyenge volt hozzá, hogy nagyszabású hódító háborúkat folytasson. Csak a Baltikumban (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) vonalon mozgott, délen a Német Lovagrend sikerrel gátolta a további hódításait. Lengyelországgal és Ukrajnával évszázados határvitái voltak. Igazából csak 1944-ben volt elég erős hadserege, hogy a németek üldözésével betörjön Kelet-Európába. Ebben az időben az ország teljes gazdasági-katonai-emberi potenciálja a háborút szolgálta. Németországot is csak külföldi, angol, amerikai segítséggel tudta teljesen legyőzni, mert a szövetségesek a németek hátországát lerombolták a bombázásokkal. A mai Oroszország atomfegyverei ellenére sem tud mozgósítani olyan haderőt, hogy sikeresen nyomuljon be Európa területére, de ez nem is áll szándékában.
Legyünk realisták! Hitler előre elkiabálta, ezerszer is elmondta a szándékait, és mindenki tudott róla, hogy háborút akar. Aki komolyan vette az fel is készülhetett rá. Sajnos Sztálin nem vette eléggé komolyan. így a villámháborús siker igazolva látszott egészen novemberig, és hárommillió szovjet katona esett fogságba, halt meg a háború első heteiben. Gyakorlatilag a semmiből építették fel azt a hadsereget amelyik Berlinig kergette a nácikat. Ilyen, halálos veszedelemben keletkezett, minden létező forrást igénybe vevő hadsereget nem tudott volna az 1945 utáni békeévekben a Szovjetunió sem produkálni, a mai Oroszország pedig nem tud ekkora sereget kiállítani.
Az atombomba csak megtorlásra jó, azzal háborút nem lehet nyerni.
Teljesen alaptalan feltételezni, hogy Oroszország hódító háborúkra készül Ukrajnán túl, vagy olyan kalandokba kezd ahol gyakorlatilag gyors vereség vár rá.
Ez a riogatás nagyjából annyira komoly, mint az ötvenes évek szólamai amikor az volt a mantra, hogy az amerikaiak fenyegetnek háborúval minket.
Tuco says:
Oroszország mindig is ilyen volt, teljesen mindegy hogy épp Cári Birodalomnak, Szovjetuniónak, vagy Oroszországi Föderációnak nevezték/nevezik. A második világháború után Németország és Japán is képes volt hátrahagyni a militarista múltját és békeszerető, a szomszédait tisztelő és velük békében élni akaró állammá válni. Senki sem retteg tőlük, mégis tiszteli őket a világ többi országa. Kétlem, hogy Oroszország valaha is képes lesz erre.
Peterdi Nagy László says:
Ami a sorra-rendre meghiúsulo orosz invázióval való fenyegetéseket illeti, ezek alaptalansagat nem csak az bizonyítja, hogy az invázió mindeddig nem valósult meg. A háborúhoz ember
is kell. Tény kérdés, hogy a két ország lakosságának aránya az orosz felhez húz. A pontos számokat
nem ismerjük, de biztos, hogy az arány három év veres háború után is az orosz fél számára kedvezőbb. Könnyű kiszámítani, hogy – ha lenne is a Kremlnek ilyen szándéka-, azt éppen most, az USA- val való látványos flört idején lenne aktuális, ugyanakkor lehetetlen, sőt a politikában a “soha ” nem működik. Nem valószínű ugyanakkor,hogy a következő húsz év éppen az Óperenciás-tengeren túli felet erősítené. – Még akkor sem, ha Donald Trump lenne akkor is Amerika elnöke.