„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
A József körút a Baross utcától (Harminckettesek tere) a Krúdy Gyula utca torkolata felé nézve
Fotó:FORTEPAN/Vörös Hadsereg
Vajon mikor kezdődött Budapest ostroma, amely a II. világháború egyik legkeményebb csatája lett, amelyet egy városért vívtak? Ebben a történészek sem tudnak megállapodni, hiszen vannak, akik szerint már 1944. november 2-án délután, a Soroksár külvárosa felé közeledő sötétzöld szovjet harckocsik felbukkanásával elkezdődött a budapesti csata, azaz 102 nap után került a magyar főváros a szovjetek kezére. A legtöbben ugyanakkor a Budapest körül bezáródó szovjet ostromgyűrű napjától, azaz december 25-től számítják az első napot, ami azt jelenti, hogy 52 napon keresztül dübörögtek a fegyverek, mire a Vörös Hadsereg felszabadította a magyar fővárost.
„Legyen bármelyik igaz, a II. világháború egyik leghosszabb helységharcának számított, hiszen a szovjet hadak Varsót négy, Bécset hat, míg Berlint pedig 14 napig támadták, mire el tudták foglalni”
És ez az ostrom szinte a földdel tette egyenlővé az akkori Európa egyik legszebb városát. A közel 40 ezer fővárosi épületből 1500 teljesen, közel 10 ezer nagyon súlyosan, és megközelítőleg 20 ezer részlegesen megsérült, több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy lakhatatlanná vált. A szovjetek vesztesége mintegy 80 ezer halott és 240 ezer sebesült volt – ez az összes magyarországi veszteségük fele –, míg a védők és a polgári lakosság körében a halottak és sebesültek száma több mint 200 ezerre tehető. A számokat ugyan lehet vitatni – ebben sincs egyezség a történészek között –, ám mi most a legtöbb szakember által elfogadott adatokat írtuk le.
„Budapest ostromát gyakran nevezik második Sztálingrádnak, ugyanis mindkét város ostromának inkább politikai, mintsem hadászati oka volt. Az ostrom mindkét esetben jelentősen elhúzódott, ráadásul a harcok során sem Budapest, sem Sztálingrád lakosságát nem evakuálták”
Nemrég jelent meg Kamen Nevenkin két kötetes, monumentális munkája (A Budapest Erőd. A magyar főváros ostroma, 1944–45), mely 1600 oldalon, talán Budapest ostromát a legaprólékosabban, minden eddiginél szélesebb levéltári forrásbázis alapján ismerteti. Olyan harci eseményeket ismerhetünk meg szinte óráról órára, amelyek eddig nem voltak benne a köztudatban. Így olvashatunk a főváros védelmi rendszeréről, a Margit-szigeten vívott harcokról, illetve a szovjet repülők Budapest elleni légi tevékenységéről, és a védők légi úton történő ellátásáról.
„Pedig a magyar fővárosnak nem kellett volna elpusztulnia”
Ha például Sztálin és például Malinovszkij marsall nem gondolta volna – az addigi harci helyzetet kicsit félreértve – azt, hogy Budapestet menetből képesek a szovjet csapatok elfoglalni, és nem akarták volna november 7-én már a magyar fővárosban ünnepelni a bolsevik forradalom évfordulóját. Vagy ha például a civil lakosságot kimenekítik a városból, és ahogy más esetekben, egy rövid, de véres, pár napig tartó csatát követően feladják azt a németek.
Vagy, ahogy azt Szálasi Ferenc nemzetvezető eredetileg képzelte, Budapestet Róma és Athén mintájára nyílt várossá nyilvánítják, és ennek megfelelően a december 4-i látogatása előtt sosem kérte Hitlertől, hogy a magyar fővárost házról házra védjék. Ám mire ő és több minisztere megérkezett a Führerhez, az már 1944. december elsején kelt 11. hadparancsában erőddé nyilvánította Budapestet, melyet az utolsó emberig és töltényig védeni kell.
„Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Wehrmacht tábornokai abszolút ellenezték Hitler tervét, ami szerintük minden racionalitással szembe ment”
Amikor a náci vezér fogadta Szálasit, valamint báró Kemény Gábor külügyminisztert, Beregfy Károly honvédelmi, és Vajna Gábor belügyminisztert, majd előadta a készülő és rövidesen bevethető csodafegyverekről a kissé követhetetlen tervét, amihez hozzátette az 1945 tavaszán indítandó, mindent elsöprő német ellentámadás gondolatát, Budapest sorsa eldőlt. Ettől kezdve már Szálasi sem akart hallani többé a magyar főváros harc nélküli feladásáról.
„A fentiekből mindössze az valósult meg, hogy a szovjet hadsereg súlyos harcok árán csak 1945. február 13-ára tudták Budapestet elfoglalni”
Amikor a 2. Ukrán Front páncélosai október 29-én 14 órakor megindították a mindent elsöprőnek vélt támadásukat, már Kecskemétnél erős ellenállásba ütköztek, és a tervekkel ellentétben csak október 31-re tudták bevenni a „hírös várost”. Ez pedig azt jelentette, hogy csak akkor vehetik be Malinovszkij csapatai Budapestet a Sztálin által elvárt november 7-i időpontra, ha a németek szinte ellenállás nélkül feladják. Noha november 3-án a szovjet hadoszlopok elérték Ferihegyet, és betörtek az Üllői útra, a német és magyar csapatok november 8-ra visszaverték a támadást, ezzel helyre állították a fővárost védő Attila-vonalat.
„A szovjet támadás kifulladt, és ettől kezdve az volt Malinovszkij első számú törekvése, hogy bekerítse Budapestet. Ám északon nem járt szerencsével, míg délen november 21-re sikerült Csepelre betörnie”
Sztálin ekkor úgy döntött, hogy beveti a magyar fővárosért folyó küzdelembe a Tolbuhin marsall vezette 3. Ukrán Frontot, és ugyan Budapestet ekkor sem sikerült elfoglalniuk, de december 25-re sikerült bezárni az ostromgyűrűt a magyar főváros körül.
A nyilas kormány eközben hozzálátott Budapest kiürítéséhez, a közigazgatást a Dunántúlra és Németországba tervezték kiüríteni, illetve kitelepíteni, amiről november 28-án kormányrendelet is született. Mire viszont az ostromgyűrű bezárult, a magyar kormányhivatalok elmenekültek Budapestről, míg a város lakosságát és a nagyszámú civilt viszont nem evakuálták.
„Közel 100 ezer védő (51 ezer magyar és 47 ezer német) szorult a gyűrűbe, míg a pesti hídfő és a budai oldal ellen irányuló támadásra összesen 141 ezer szovjet és román katona készült”
Mindeközben a németek is elindították volna a Spätlese – „Kései Szüret” – hadműveletet, amelyben a Dunántúlon 400 páncélossal és 40 ezer katonával támadtak volna, hogy a Duna vonala mentén hozzanak létre védvonalat. Ám üzemanyag-, és lőszerhiány, valamint a rossz időjárás miatt előbb december 20-ra, majd 22-re halasztották, míg a szovjetek december 20-án ellentámadásba lendültek, és december 24-én elfoglalták Bicskét, amivel elvágták a főváros vasúti összeköttetését, valamint értelmetlenné tették a tervezett német akciót.
A védők mintegy ötven napig álltak ellen a szovjetek ostromának, habár készleteik legnagyobb részét már az összecsapás első napjaiban elvesztették, hiszen azokat külvárosi raktárakban tárolták, amelyek hamar az ostromlók kezére kerültek. Ráadásul Budapestet ekkor már nyugatról szinte semmi sem védte, a német erőket ugyanis lekötötte az ardenneki offenzíva, míg a pesti oldalról december 24-én Hitler külön engedélyével átvezényelték a 8. SS Florian Geyer lovashadosztályt, hogy nyugatról védje a magyar fővárost. December 26-án pedig már Budapest összes elővárosa szovjet kézre került.
A II. világháborút követő, tán legismertebb propaganda-sztori valós története december 29-én zajlott, amikor a Malinovszkij és Tolbuhin marsallok által aláírt ultimátumot a pesti és a budai oldalon is eljuttatták a védőkhöz.
„Pesten Steinmetz Miklós kapitányt, Budán pedig Ilja Osztapenko századost jelölték ki a parlamenteri feladatra”
Steinmetz december 29-én, reggel 10 órakor indult el egy amerikai dzsippel, három szovjet tiszt követte gyalogosan. Litteráti-Loótz Gyula visszaemlékezése szerint a jól látható német aknazár előtt a dzsip azonban csak lassított, és megpróbált azon átkelni, ám ráfutott az egyik aknára, és Steinmetz, valamint orosz kísérője meghalt.
Osztapenko csoportja egy órával később már ebből okulva gyalogosan közelítette meg a védők vonalát, amit sikeresen el is értek, majd egy német alezredes átvette tőlük az ultimátumot. A Budapest parancsnokának kinevezett SS-tábornok, Pfeffer-Wildenbruch válasz nélkül visszaküldte azt a parlamentereknek, akik ezután visszaindultak vonalaikhoz. A német állásokra azonban szovjet aknatűz zúdult, és a legtöbb visszaemlékezés szerint a századossal egy gránátrepesz végzett.
„Maga a szovjet hadvezetés nem tanúsított nagy jelentőséget a balsikerű akciónak, ám a kommunista propaganda igyekezett saját céljaira használni az eseteket, ezzel igazolva a németek és magyar segítőik kegyetlenségét. Noha pontosan tudta mindenki, hogy a parlamentereket nem a német és magyar erők gyilkolták meg orvul. A két követnek szobrot is állítottak vélt halálhelyüknél, amit aztán a rendszerváltást követően le is bontottak”
A város ostroma mindkét felet nagy kihívások elé állította. A szovjetek támaszkodhattak korábbi városi harcokban szerzett tapasztalataikra, ám ez volt az első eset, hogy milliós nagyvárost ostromoltak meg. A német és magyar csapatoknak kezdettől fogva gondot okozott a lőszer szűkössége és az utánpótlás hiánya. A külső kerületekben lévő raktárakat ugyanis már az elindult ostrom első napjaiban elfoglalták a szovjetek. A németek a légtérből próbálták utánpótlással ellátni Budapest védőit, ám a Gerhard Konrad által irányított akciókban maximum a felét sikerült célba juttatni a hátországból küldött fegyver, lőszer és élelmiszer utánpótlásnak.
„Összesen hat hevenyészett védőállás húzódott Pesten”
A híradóeszközök pusztulása után csak futárok útján tudtak kommunikálni a német-magyar csapatok, így az irányítás is egyre inkább a helyi harccsoportok kezébe került. A csapatok helyzete óráról órára változott, ezért egyik fél sem kapott teljesen pontos képet a front mozgásáról. A Vörös Hadsereg erői kőkemény küzdelem árán, lépésről lépésre nyomultak előre – több kerület, illetve katonai szempontból lényeges terület cserélt gazdát néha naponta többször –, míg január 13-ra a német parancsnokság számára is nyilvánvalóvá vált Pest elvesztése. Két nap múlva, a Nyugati pályaudvar és környékének szovjet kézre kerülését követően megkezdődött a megmaradt német-magyar erők visszavonulása a budai oldalra. Január 17-én megindult az utolsó szovjet roham Pesten. Fél nyolckor Pfeffer-Wildenbruch megkapta Berlinből az engedélyt a pesti oldal kiürítésére, ami másnap reggelig meg is történt.
„Ezzel 1945. január 18-án véget ért Pest ostroma. Ekkorra már a magyar főváros ékességeinek számító, a Duna felett átívelő hidak nem léteztek, ugyanis valamennyit felrobbantották”
Egyedül a Margit-híd nem az ostrom ezen szakaszában omlott a folyóba, ugyanis azt teljesen véletlenül még 1944. november 4-én a szombati csúcsforgalom időszakában repítették a levegőbe. A fennmaradt dokumentumok szerint 40 német utász és 100–600 magyar civil vesztette életét a robbanásban. December 29-én a két vasúti hidat robbantották fel, majd január 14-én a mai Petőfi, akkori Horthy Miklós-híd, január 16-án a Ferenc József-híd – a mai Szabadság-híd –, január 17-én az Erzsébet-híd, míg január 18-án a Lánchíd szűnt meg létezni.
„Január 18-án, a pesti oldal feladása után kezdődött meg a harc a Margitszigetért, amit Karl Weller SS zászlóalja, az egyetemi rohamzászlóalj száz fős egysége, és egy kisebb, Litteráti-Loótz Gyula által vezetett magyar páncéltörő egység védett”
Elképesztő és hullámzó csata folyt a szigetért, és a német-magyar egységek csak január 29-én hagyták el az itteni állásaikat. Innentől kezdve pedig megkezdődött Buda ostroma. A városrész védelmének gerincét a Pestről korábban átdobott 8. SS lovashadosztály adta, amelyet a pesti oldalról visszavonult egységek egészítettek ki. Természetesen a Duna bal partján is zajlottak Pest ostroma alatt hadmozdulatok – például január 3-án a Mátyás-hegy hétszer is gazdát cserélt, vagy a Farkasréti temetőnél elakadt, majd visszavert szovjet támadás –, ám az igazi ostrom a Duna befagyását követően indulhatott meg, amikor a szovjet erők át tudtak kelni a folyón. Fokozatosan nyomult előre a Vörös Hadsereg, és amikor a szovjet csapatok január 30-án betörtek a Széll Kálmán térre, bezárult a katlan, és megindult a harc a Várhegyért és a Budai Várért.
Miután a német erők ellentámadásai – a Konrád I., II, és III. támadássorozat – Budapest felmentéséért, illetve újabb katonai erők bejuttatásáért sorra meghiúsultak, a védők február 11-én este megpróbáltak kitörni a Várból, hogy csatlakozhassanak a Bicskénél állomásozó német csapatokhoz. A kísérlet szinte mészárlással végződött, és a német-magyar katonákból ezer sem tudott eljutni a kijelölt célig. A magyar főváros pedig porig rombolva február 13-án került teljesen szovjet fennhatóság alá.
Budapest ostromának megrázó záróakkordjáról hallgassák meg Cseh Tamás Széna tér című dalát.
.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }
Források:
Kamen Nevenkin: A Budapest Erőd. A magyar főváros ostroma, 1944–45 (PEKO Kiadó, 2020)
Kamen Nevenkin: Bécs még várhat (PEKO Kiadó, 2014)
Gasparovich László: A rettegés ötven napja, Hajja és Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1999
Gosztonyi Péter: Budapest lángokban 1944–45. Móra Kiadó, Budapest, 1998
Gosztonyi Péter: Légiveszély, Budapest! Népszava Kiadó, 1989
Kovács Zoltán András: Nyilas-hungarista hatalomátvétel és közigazgatás. Rubicon 2014/11. szám
Mihályi Balázs: Budapest sorsa 1944–1945, A nyílt várostól az ostromig. Történelem portál II/1. 2014. január
Mihályi Balázs: Nyersanyagért Magyarországot. Történelem portál II/1. 2014. január
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, 2001, Corvina Kiadó
Számvéber Norbert: A Margaréta hadművelet. Rubicon 2014/11. szám
Harc a Margit-szigetért. BBC History 2015/2. szám
Megkezdődik Budapest ostroma. BBC History 2014/12. szám
Mihályi Balázs: Budapest ostromkalauz 1944–1945 – Budapest, 2014
Mihályi Balázs: Dél-Buda ostroma 1944–1945 – Budapest, 2014
Mihályi Balázs, Tóth Gábor, Tulok Péter: A Várnegyed ostroma. Buda 1944-45 – Budavári Önkormányzat, Litea Könyvesbolt, Budapest, 2018
Mihályi Balázs: Honvédek és hungaristák a Budapest erődben 1944–1945 – Budapest, 2018
Emlékek Budapest ostromáról, a kitörésről és a hadifogságról 1944–1945 – Erődítés Történeti Egyesület, Budapest, 2019
Hingyi László: Budapest ostroma 1944–1945. Források Budapest ostromának történetéből I – III. kötet – Etalon Budapest, 2018-2019
Békés Márton, Gyarmati István, Takács Tamás Péter: Budapest hegei – KKETTK, Budapest, 2019
Ungváry Krisztián: Hősök? A budapesti csata német katonai elitje, Jaffa Kiadó, Budapest, 2019
Dávid Zsolt–Miklós Tamás: Bocz Géza hadnagy naplója Budapest ostromáról és a kitörésről, 1945. január 1. – március 28. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2018/1.
Ványai Márton: A Vörös Hadsereg személyi állományának veszteségei az 1945. évi budai kitörési kísérlet során. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2020/1.
Mihályi Balázs: Budapest ostroma. A polgári áldozatok – Kárpátia Stúdió, Kápolnásnyék, 2020
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
