Az Egyesült Államok vezette nyugati blokknak négy lépést kellene tennie az orosz konfliktus feloldásához. Vajon meg meri-e a lépni, vagy győz a memória kihagyás, és a felsőbbrendűség ártó démonja? Véleménycikk.

Heincz Barnabás írása a #moszkvater.com számára

Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a napokban egyeztetett Vlagyimir Putyinnal, a nemzetközi média pedig szinte kizárólag azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok sosem látott szankciókat helyezne kilátásba, ha Oroszország megtámadja Ukrajnát. Mindeközben Washington Berlinnel sem ápol felhőtlen viszonyt, az Északi Áramlat II. szankcionálása ugyanis ismét napirendre került, bomlasztva ezzel a NATO finanszírozások mentén hajba kapó transzatlanti szövetséget.  A Fekete-tengeren szintén az Egyesült Államok vezetésével egyre több a NATO hadgyakorlat. A helyzet feszült, és minden bizonnyal nem fog nyugvópontra jutni a közeljövőben.

A három fenti esemény az Egyesült Államok részéről egyértelmű provokáció, hiszen úgy néz ki, Washington sem földrajzi, sem pedig politikai értelemben nem tudja, meddig és hogyan mehet el az európai kontinensen. S mivel Moszkvában még dívik a reálpolitika, éppen ezért arra a pontra jutottunk, ahol nem az orosz félnek kell alkudoznia, hanem az Egyesült Államok vezette nyugati blokknak kell gesztusokat gyakorolnia.

„A nyugati blokknak mindenek előtt tisztában kellene lennie a geopolitikai határokkal, és tartózkodnia kell azok megsértésétől”

Az orosz geopolitika alapja a tatárjárás óta nagyon egyszerű: a főváros védelme bármi áron. Ebből kifolyólag a következtetés sem bonyolult, hiszen minél messzebb húzódik az ország és az érdekszféra határa, annál biztosabb Oroszország védelme. Ez esetben pedig a földrajzi realitások között kell maradnia a nyugati blokknak, és nem szabad megsérteni az orosz érdekszféra határait, ahogyan direkt fenyegetést sem lehet gyakorolni Moszkva irányában.

Ahogyan Vlagyimir Putyin mondta az ukrajnai, a Nyugathoz köthető csapat- vagy rakétatelepítés lehetőségére, „ha egy csapásmérő rendszer megjelenik Ukrajna területén, a repülési idő 7–10 perc, hiperszonikus fegyver bevetése esetén 5 perc. Mit tegyünk egy ilyen forgatókönyv esetén? Akkor valami hasonlót kell majd létrehoznunk azokkal szemben, akik ilyen módon fenyegetnek minket”.

„Ha nem akar összeütközést Oroszországgal, akkor a nyugati blokknak nem szabad átlépnie a határokat. A nem tudásra hivatkozni álszent dolog, hiszen mindenki pontosan tudja, merre húzza Moszkva a <vörös vonalakat>”

Emlékeztetnénk arra, hogy a modern orosz külpolitikát a mai napig a „közel külföld” és „távol külföld” kettőse határozza meg. A „közel külföld” alatt a posztszovjet államokat, a „távol külföld” alatt pedig minden mást kell érteni. És bár Moszkvától távol nincsen egzakt orosz érdekérvényesítés és igényformálás, a „közel külföld” esetében mindig is lesz. Belaruszban, Kazahsztánban, de akár Ukrajnában is, Moszkva a közéleti és gazdasági történések mentén a kulturális, hatalmi, politikai és gazdasági beágyazottság és kapcsolatok miatt mindig jogos igényeket fog formálni.

„Amennyiben a Nyugat ezeket az érdekeket megsérti, ne csodálkozzon – és végképp ne háborodjon fel –, ha nem maradnak el az orosz reakciók. Az eszközökben és módszerekben lehet vita, az igény azonban Oroszország részéről jogos”

De tisztában kell lenni azzal a ténnyel is, hogy Oroszország gazdasági importot szívesen fogad, ideológiait azonban annál kevésbé, és nincs is rá szüksége. Nagy Péter cár nyugatosítása sem ideológiai alapokon nyugodott, hanem a technológiai és gazdasági importon. Nem európai értékeket akart az orosz társadalomnak közvetíteni, hanem az európai fejlettséget. Nincs új a nap alatt, hiszen a hangsúly a konzervatív, ortodox Moszkván, és nem a szabadelvű, nyugatos Szentpéterváron van.

„Alekszej Navalnij politikai blokkjának nyílt támogatása, olyan ideológia export a Nyugat részéről, amelyre nincs igény az orosz társadalomban”

Azt pedig ne feledjük, hogy az 1990-es évek végén Vlagyimir Putyin is a korrupcióellenes, nemzeti hős fényében díszelgett, ma pedig „rettegett diktátor”. Lássuk hát, miből lesz a cserebogár?

Mindezek mellett pedig tudomásul kell venni, hogy a világ többpólusú lett. Természetesen az Egyesült Államok még mindig meghatározó, több regionális nagyhatalom is felemelkedőben van, amely lassan megbontja az egypólusú világ mocsarát.

Vlagyimir Putyin a 2007-es Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián már kifejtette, hogy Oroszország helyet követel magának a globális porondon. Úgy néz ki, a nyugati blokk vezetőinek memóriája igencsak kopik.

„Érdekes, hogy amikor a brexit után Boris Johnson a globális Egyesült Királyság koncepciójáról és külpolitikai prioritásairól beszélt, akkor senki sem háborodott fel, mondván, csak az osztályrészét követeli”

Bár sokan ennek ellenkezőjét állítják, Oroszország nem teljes értékű nagyhatalom. Ugyanakkor több mint regionális hatalom, amelynek földrajzi adottságainál és történelmi hagyatékánál fogva jogos igénye, és konkrét érdekeltsége van Eurázsiában. Ez olyan felismerés, amelyet tisztelni kell, a nyugati blokk arroganciája pedig nem megoldás, csak súlyosbító tényező, egy amúgy is kiélezett helyzetben. A tárgyalópartnert tisztelnünk kell, mert ha nem tesszük, úgy tárgyalásról sem lehet beszélni.

„S hogy hol helyezkedik el ebben a képletben az Európai Unió? Egyrészt a NATO ötödik cikkelyének kényelmes melegében, másrészt abban a felismerésben, hogy saját Oroszország-politikára lenne szüksége”

Mert ahogyan Washington nem diktálhat az Északi Áramlat 2 ügyében Berlinnek, úgy ne diktáljon az Oroszország irányában folytatott európai uniós politikának sem. Brüsszelnek és vele együtt az Európai Uniónak talpra kell állnia, hiszen csak ekkor lehetséges, hogy normalizálódjon az immár az egész kontinenst érintő politikai konfliktus. A normalizálás esetén, semmiképp sem lenne hátrány, ha az európai uniós szankciók feloldása vagy enyhítése után ugyanezt tenné az orosz fél az ellenszankciókkal. A végén még meg is hívhatja Moszkva azt az Európai Uniót – amelynek keleti határain éppen országhatárokat írnak át – arra a konferenciára, ahol a valós döntések születnek. Az azeri-örmény konfliktus kapcsán, Hegyi-Karabah esetében ugyanis az EU nem volt tényező, és ezen már meg sem lepődünk.