Volt egyszer egy háború… Ismét időutazásra hívom Önöket, ezúttal 1992 végének Belgrádjába. Időzzük fel, hogyan próbáltam megérteni és megértetni, mi mozgatja a szerbeket. Miért érezték magukat meg nem értettnek. Ismét egy múltidéző cikk még az 1990-es évek elejének balkáni világából, a háború hátországából.

Fotó:EUROPRESS/DRAGAN MILOVANOVIC/AFP
Csetnik daloktól hangos a szerb főváros forgalmas sétálóutcája. A „Masíroz már Péter király gárdája” és a többi harcias dal a második világháborúra emlékezteti a hazai járókelőket, mikor a csetnikek a kommunisták, és Ante Pavelic horvát usztasái ellen egyaránt harcoltak – Szerbiáért.
„A nyugati politikusoknak jó történelemórák lennének ezek a szövegek, talán megértenék belőlük, mi miért történik a Balkánon”
– repít vissza a mába a kis asztalka mögül megszólaló, egyetemista kinézetű elárusító. Az egyre ritkábban Belgrádba vetődő turisták – s gyanítom, ugyanígy a politikusok – aligha a történelemre gondolnak a dalok hallatán, ők e kazettákat inkább háborús szuvenírként vásárolják. A csetnik sapkákkal, a szerb nemzeti zászlókkal, a terepszínű katonai gyakorlóruhákkal, a kétfejű sast és halálfejet ábrázoló, „Isten nevében – szabadság vagy halál” feliratú jelvényekkel megrakott asztalok az alig ötszáz kilométerre innen jelenleg is dúló háborút idézik.
„A napi hírek fényében más megvilágítást kap a történelem is. A hagyományos emberi értékek megroppanására emlékeztet e kirakodóvásár”
A háborúra, amely áruvá, szuvenírré változtatta, és az öldöklő Fehér Sasok emblémájával egy asztalra helyezte a szerb történelem dicső emlékeit is. A háborúra, amely minden korábbi normát, gondolkodásmódot eltorzított, melynek következtében olyanok indulhattak az elnökválasztáson, és képviselő jelöltként, mint a szabadcsapatok vezérének hírében álló Dragan kapitány vagy Arkan. A háborúra, amely olyan termékeket produkál, mint a Borovo Szelo vagy a Vukovár feliratú kazetták, vagy a belgrádi utcán választási plakátjairól ránk néző Seselj, a Szerb Radikális Párt elnöke.
„A külföldi sajtó állandóan csak a szélsőségesekkel foglalkozik. Seseljjel, akinek pártja nem politikai tényező Szerbiában. Senki sem veszi őt komolyan!”
– korholt pár hónapja egy szerb ismerősöm. A mostani választások első eredményei, a radikálisok jelentős előretörése hallatán a döbbenet ült ki az arcára. „Szerbia második legnagyobb pártja”
– motyogta értetlenül, hozzátéve, hogy a világ ezek után megtanulja értékelni Milosevicset is, hiszen Seselj „komplett idióta”, és mindenre képes.
„Milosevics kemény, de igazságos – vélekedik a lakosság jelentős része. – Nem adja Szerbiát!”
A nemzetért való aggódás, a felfokozott veszélyérzet jelenleg még erősebb a változás akarásánál. Ez a változás érlelődik a társadalomban, ám lassabban, mint ahogy azt külföldön, és már Szerbiában is sokan várták. A demokratikus áttörés helyett az ellenzék jobbról előzött. Hisztérikus helyzet ez, amely nélkülöz minden józan megfontolást.
„Mi csak azt akarjuk, hogy saját országunk legyen. Azt, hogy ahol a szerbek vannak többségben, ott a maguk urai legyenek”
– hangzik az utca emberének véleménye. „A szlovéneknek, horvátoknak joguk volt különválni, a boszniai és horvátországi szerbektől akkor miért tagadják meg ezt a jogot” – mondja nem egy belgrádi értelmiségi is.
,A Nyugat nem egyenlő mércével mér”
– érzi az átlagember, s számára a szankciók is csak azt bizonyítják, hogy Szerbia valami érthetetlen kampány áldozata. Nehezen érti meg még egy háborúellenes értelmiségi is, hogy miért épp Bosznia miatt sújtják a szerbeket blokáddal. „A felosztásban Horvátország éppúgy részt vett. Ráadásul ötvenezres reguláris hadsereggel foglalta el a saját részét” – mondják. Valóban. Zágrábban sem tagadják, hogy Herceg-Bosna – ha Bosznia szétesik – csatlakozhatna Horvátországhoz.
Ebben a közhangulatban senkitől, Panicstól sem volt várható, hogy komoly területi engedményeket tesz a későbbi béketárgyalásokon, vagy lefegyverzi a krajinai szerb hadsereget. Ebben a helyzetben csak a legmerészebb ellenzéki politikusok mertek olyan kijelentéseket tenni, hogy Karadzsics háborús bűnös.
„Egyébként az ellenzék is nacionalista – fejtegeti egy független szakértő. – Nem azért támadja Milosevicset, mert Boszniában kirobbantotta a háborút, hanem, mert még nem nyerte meg”
A közhangulatot érzékelteti a mindenki által elismert, a „nemzet atyjának” nevezett Csoszics már a választások után adott egyik nyilatkozata is. „Az emberi jogok csupán ürügyként szolgáltak az EK, a katolikus germán, majd az iszlám világ és az Egyesült Államok számára, hogy előidézzék Jugoszlávia szétesését. Ugyanez most „feljogosítja” őket arra, hogy a Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláviát is szétzúzzák” – mondta az elnök. A pártok közül a szocialisták tapintottak, illetve játszottak rá leginkább e hangulatra. Ivica Dacsics, a párt alelnöke így fogalmazta ezt meg:
„Nélkülünk valószínűleg nem lennének szankciók, ám nélkülünk nem lenne Szerbia sem”
Sikeresen építettek arra a szlogenre is, hogy Milosevicset törvényesen egyszer már megválasztották. „Szerbiában virágzik a demokrácia, s ki az, akinek a virágtól fáj a feje” – állt a plakátjukon. Erről a virágzásról csak annyit, hogy az ellenzéki Demokrata Párt alelnöke a számukra kedvezőtlenül alakuló eredmények hallatán már új választások kiírását sürgette. Pedig a népet nem lehet leváltani!
A szavazás tisztátalanságáról beszélt, ám a külső szemlélő ezt sem találhatta rosszabbnak sok kelet-európai voksolásnál. Az írott sajtó teljesen független. Inkább az ellenzékkel szimpatizál, persze annak hibáit sem kendőzve. A központi televízió Milosevicsé – ilyen jobb helyeken is előfordul a térségben -, ám a független adók is egyre nagyobb területen foghatók.
„Végül tetszik, nem tetszik, a szocialisták győztek, egy dolgon azonban még – bár nem vallják be – ők is meglepődtek: Seselj szereplésén. Sikere ugyanis szűkíti mozgásterüket. A radikálisok egyébként mindenféle hangzatos kampány nélkül érték el sikerüket. Tudták, a háború nekik dolgozik”
Szerbiában ugyan nincs háború, ám az ötszáz kilométerre dúló harcok itt is éreztetik hatásukat. Nemcsak a szuvenírok háborúsak, arra emlékeztetnek a vonatokon, az utcákon fegyveresen ellenőrző, terepszínű ruhába öltözött terroristaellenes egységek katonái, és a szállodákban lakó menekültek, vagy az, hogy pár márkáért már fegyvert lehet vásárolni a feketepiacon. A sláger most a tojásgránát. A háború következménye a Szerbiát sújtó blokád is, amelynek hatásaként Nyugaton az ellenzék áttörését várták. Elszámították magukat
„Nekünk ne mondja meg se Bush, se Clinton, kire szavazzunk!”
– hangzott egy idős értelmiségi házaspár reagálása. Egy belgrádi nyugdíjas a havi 100 százalékos inflációra panaszkodott. „Kapunk ugyan kiegészítést, ám az kevés. Már a tartalékokból élünk, s ki tudja, meddig mehet ez így” – ecsetelte a helyzetet, ám mint elmondta, ő is Milosevicsre szavazott.
A havi 50-70 dolláros fizetésből nem sokra telik. A Kelet-Európábán egykor párját ritkító 1000-2000 márkás keresetek, a fényes portálok, a gazdagság már a múlté. A kirakatok ugyan némiképp szürkébbek lettek, ám ellátási gondok ma sincsenek. „Nem a boltokkal, a pénztárcákkal van baj” – mondja egy vásárló. Tényleg kapható Belgrádban a parfümöktől a narancsig, a kenyértől a jóízű borokig minden. Ritkultak, ám nem tűntek el a nyugati cikkek sem, a benzinellátás az utóbbi időben pedig egyenesen javult. Mintha kisebbek lennének a sorok.
Az ár magyar szemmel a hétvégi 50 százalékos emelés után sem vészes: nincs egy dollár. No, persze a feketepiaci árfolyamon (1 USD =2300 dinár) számolva, hiszen a hivatalost (1 USD=720 dinár) nem tartja számon errefelé már senki.
„A szankcióknak azonban nemcsak szenvedői, hanem vámszedői is bőven vannak. A reálfolyamatok jó része illegális, virágzik az árnyékgazdaság”
Sokan meggazdagodtak a benzin hiányon – nemrég még öt márkát is elkértek egy liter üzemanyagért -, s még többen a valutázáson. A belgrádi „zöld piacon” órák alatt több száz dinárral is változhat a márka és a dollár árfolyama. S aki odafigyel, az szépen élhet ebből. Ez sem feledtetheti azonban, hogy a lakások hűvösebbek. A fűtési idény csak novemberben kezdődött, s ki tudja, meddig tart. A szerbeket azonban ez sem töri meg.
„Kibírunk még ennél többet is – mondja egy taxis. – Attól sem félünk, ha bombáznak. Szerbia nem alkuszik!”
A szerbek büszkeségét, a térségben egymásnak feszülő történelmi indulatokat a világ kihagyta a számításból. A Nyugat eltévedt a balkáni erdőben. Nem figyelt az itteniek érzéseire sem, amelyeknek indokoltságát az ember nem képes ilyen helyzetben racionálisan ellenőrizni. A jövőre nézve azonban jó lenne, ha a Nyugat figyelembe venné Alekszandar Tisma, Újvidéken élő szerb író szavait: „Veszélyessé válhat, ha valakit nagyon szorongatott helyzetbe hoznak. Egy dolog ezt vagy azt követelni, és más dolog majmot csinálni belőlünk.”
Ehhez az íráshoz egy személyes tapasztalatot említenék. Ha jól emlékszem, úgy 1986 tájékán egy szervizkörúton voltunk Jugoszláviában. CNC szerszámgépeket javítottunk, így hát a nyugati és balkáni országrészeket is felkerestük. Már ott látható volt az eltérés a mostani szlovén, és a szarajevói Balkán között.
Nem véletlenül nevezték Szlovéniát kis Svájcnak. Ahogy haladtunk kelet felé, feltűntek valamiféle rakéták, ám közelebb érve minaretek tornyai voltak. Nemcsak a táj, de az emberek szemléletmódja is megváltozott. Barátságosabbnak tűntek, de egyben félelmetesebbnek is.
Egy személyes tapasztalat:
Szarajevóban, az 1914-i merénylet közelében egy szállodában voltunk szerb kísérőnkkel, közben ahogy illik, italoztunk, (ami minden gyárban megengedett volt Szerbiában), majd elővett egy nagyméretű forgópisztolyt, és rám fordította, csak a hecc kedvéért. Nem kívánom senkinek azt az érzést! A forgó tárban lévő furatokban láthatóak voltak a lőszerek, megpróbáltam jó pofát vágni a helyzethez, hogy nem ijedtem meg.
Nem untatom az olvasót, de tény, hogy a szerbek nagyon lobbanékonyak. Hazaszeretetük a fanatizmussal határos. Ha arra vetődik valaki, jó ezt figyelembe venni.