Volt egyszer egy háború… Ismét időutazásra hívom Önöket, ezúttal 1992 végének Belgrádjába. Időzzük fel, hogyan próbáltam megérteni és megértetni, mi mozgatja a szerbeket. Miért érezték magukat meg nem értettnek. Ismét egy múltidéző cikk még az 1990-es évek elejének balkáni világából, a háború hátországából.

Csetnik daloktól hangos a szerb főváros forgalmas sétálóutcája. A „Masíroz már Péter király gárdája” és a többi harcias dal a második világháborúra emlékezteti a hazai járókelőket, mikor a csetnikek a kommunisták, és Ante Pavelic horvát usztasái ellen egyaránt harcoltak – Szerbiáért.

„A nyugati politikusoknak jó történelemórák lennének ezek a szövegek, talán megértenék belőlük, mi miért történik a Balkánon”

– repít vissza a mába a kis asztalka mögül megszólaló, egyetemista kinézetű elárusító. Az egyre ritkábban Belgrádba vetődő turisták – s gyanítom, ugyanígy a politikusok – aligha a történelemre gondolnak a dalok hallatán, ők e kazettákat inkább háborús szuvenírként vásárolják. A csetnik sapkákkal, a szerb nemzeti zászlókkal, a terepszínű katonai gyakorlóruhákkal, a kétfejű sast és halálfejet ábrázoló, „Isten nevében – szabadság vagy halál” feliratú jelvényekkel megrakott asztalok az alig ötszáz kilométerre innen jelenleg is dúló háborút idézik.

„A napi hírek fényében más megvilágítást kap a történelem is. A hagyományos emberi értékek megroppanására emlékeztet e kirakodóvásár”

A háborúra, amely áruvá, szuvenírré változtatta, és az öldöklő Fehér Sasok emblémájával egy asztalra helyezte a szerb történelem dicső emlékeit is. A háborúra, amely minden korábbi normát, gondolkodásmódot eltorzított, melynek következtében olyanok indulhattak az elnökválasztáson, és képviselő jelöltként, mint a szabadcsapatok vezérének hírében álló Dragan kapitány vagy Arkan. A háborúra, amely olyan termékeket produkál, mint a Borovo Szelo vagy a Vukovár feliratú kazetták, vagy a belgrádi utcán választási plakátjairól ránk néző Seselj, a Szerb Radikális Párt elnöke.

„A külföldi sajtó állandóan csak a szélsőségesekkel foglalkozik. Seseljjel, akinek pártja nem politikai tényező Szerbiában. Senki sem veszi őt komolyan!”

– korholt pár hónapja egy szerb ismerősöm. A mostani választások első eredményei, a radikálisok jelentős előretörése hallatán a döbbenet ült ki az arcára. „Szerbia második legnagyobb pártja”
– motyogta értetlenül, hozzátéve, hogy a világ ezek után megtanulja értékelni Milosevicset is, hiszen Seselj „komplett idióta”, és mindenre képes.

„Milosevics kemény, de igazságos – vélekedik a lakosság jelentős része. – Nem adja Szerbiát!”

A nemzetért való aggódás, a felfokozott veszélyérzet jelenleg még erősebb a változás akarásánál. Ez a változás érlelődik a társadalomban, ám lassabban, mint ahogy azt külföldön, és már Szerbiában is sokan várták. A demokratikus áttörés helyett az ellenzék jobbról előzött. Hisztérikus helyzet ez, amely nélkülöz minden józan megfontolást.

„Mi csak azt akarjuk, hogy saját országunk legyen. Azt, hogy ahol a szerbek vannak többségben, ott a maguk urai legyenek”

– hangzik az utca emberének véleménye. „A szlovéneknek, horvátoknak joguk volt különválni, a boszniai és horvátországi szerbektől akkor miért tagadják meg ezt a jogot” – mondja nem egy belgrádi értelmiségi is.

,A Nyugat nem egyenlő mércével mér”

– érzi az átlagember, s számára a szankciók is csak azt bizonyítják, hogy Szerbia valami érthetetlen kampány áldozata. Nehezen érti meg még egy háborúellenes értelmiségi is, hogy miért épp Bosznia miatt sújtják a szerbeket blokáddal. „A felosztásban Horvátország éppúgy részt vett. Ráadásul ötvenezres reguláris hadsereggel foglalta el a saját részét” – mondják. Valóban. Zágrábban sem tagadják, hogy Herceg-Bosna – ha Bosznia szétesik – csatlakozhatna Horvátországhoz.

Ebben a közhangulatban senkitől, Panicstól sem volt várható, hogy komoly területi engedményeket tesz a későbbi béketárgyalásokon, vagy lefegyverzi a krajinai szerb hadsereget. Ebben a helyzetben csak a legmerészebb ellenzéki politikusok mertek olyan kijelentéseket tenni, hogy Karadzsics háborús bűnös.

„Egyébként az ellenzék is nacionalista – fejtegeti egy független szakértő. – Nem azért támadja Milosevicset, mert Boszniában kirobbantotta a háborút, hanem, mert még nem nyerte meg”

A közhangulatot érzékelteti a mindenki által elismert, a „nemzet atyjának” nevezett Csoszics már a választások után adott egyik nyilatkozata is. „Az emberi jogok csupán ürügyként szolgáltak az EK, a katolikus germán, majd az iszlám világ és az Egyesült Államok számára, hogy előidézzék Jugoszlávia szétesését. Ugyanez most „feljogosítja” őket arra, hogy a Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláviát is szétzúzzák” – mondta az elnök. A pártok közül a szocialisták tapintottak, illetve játszottak rá leginkább e hangulatra. Ivica Dacsics, a párt alelnöke így fogalmazta ezt meg:

„Nélkülünk valószínűleg nem lennének szankciók, ám nélkülünk nem lenne Szerbia sem”

Sikeresen építettek arra a szlogenre is, hogy Milosevicset törvényesen egyszer már megválasztották. „Szerbiában virágzik a demokrácia, s ki az, akinek a virágtól fáj a feje” – állt a plakátjukon. Erről a virágzásról csak  annyit, hogy az ellenzéki Demokrata Párt alelnöke a számukra kedvezőtlenül alakuló eredmények hallatán már új választások kiírását sürgette. Pedig a népet nem lehet leváltani!

A szavazás tisztátalanságáról beszélt, ám a külső szemlélő ezt sem találhatta rosszabbnak sok kelet-európai voksolásnál. Az írott sajtó teljesen független. Inkább az ellenzékkel szimpatizál, persze annak hibáit sem kendőzve. A központi televízió Milosevicsé – ilyen jobb helyeken is előfordul a térségben -, ám a független adók is egyre nagyobb területen foghatók.

„Végül tetszik, nem tetszik, a szocialisták győztek, egy dolgon azonban még – bár nem vallják be – ők is meglepődtek: Seselj szereplésén. Sikere ugyanis szűkíti mozgásterüket. A radikálisok egyébként mindenféle hangzatos kampány nélkül érték el sikerüket. Tudták, a háború nekik dolgozik”

Szerbiában ugyan nincs háború, ám az ötszáz kilométerre dúló harcok itt is éreztetik hatásukat. Nemcsak a szuvenírok háborúsak, arra emlékeztetnek a vonatokon, az utcákon fegyveresen ellenőrző, terepszínű ruhába öltözött terroristaellenes egységek katonái, és a szállodákban lakó menekültek, vagy az, hogy pár márkáért már fegyvert lehet vásárolni a feketepiacon. A sláger most a tojásgránát. A háború következménye a Szerbiát sújtó blokád is, amelynek hatásaként Nyugaton az ellenzék áttörését várták. Elszámították magukat

„Nekünk ne mondja meg se Bush, se Clinton, kire szavazzunk!”

– hangzott egy idős értelmiségi házaspár reagálása. Egy belgrádi nyugdíjas a havi 100 százalékos inflációra panaszkodott. „Kapunk ugyan kiegészítést, ám az kevés. Már a tartalékokból élünk, s ki tudja, meddig mehet ez így” – ecsetelte a helyzetet, ám mint elmondta, ő is Milosevicsre szavazott.

A havi 50-70 dolláros fizetésből nem sokra telik. A Kelet-Európábán egykor párját ritkító 1000-2000 márkás keresetek, a fényes portálok, a gazdagság már a múlté. A kirakatok ugyan némiképp szürkébbek lettek, ám ellátási gondok ma sincsenek. „Nem a boltokkal, a pénztárcákkal van baj” – mondja egy vásárló. Tényleg kapható Belgrádban a parfümöktől a narancsig, a kenyértől a jóízű borokig minden. Ritkultak, ám nem tűntek el a nyugati cikkek sem, a benzinellátás az utóbbi időben pedig egyenesen javult. Mintha kisebbek lennének a sorok.

Az ár magyar szemmel a hétvégi 50 százalékos emelés után sem vészes: nincs egy dollár. No, persze a feketepiaci árfolyamon (1 USD =2300 dinár) számolva, hiszen a hivatalost (1 USD=720 dinár) nem tartja számon errefelé már senki.

„A szankcióknak azonban nemcsak szenvedői, hanem vámszedői is bőven vannak. A reálfolyamatok jó része illegális, virágzik az árnyékgazdaság”

Sokan meggazdagodtak a benzin hiányon – nemrég még öt márkát is elkértek egy liter üzemanyagért -, s még többen a valutázáson. A belgrádi „zöld piacon” órák alatt több száz dinárral is változhat a márka és a dollár árfolyama. S aki odafigyel, az szépen élhet ebből. Ez sem feledtetheti azonban, hogy a lakások hűvösebbek. A fűtési idény csak novemberben kezdődött, s ki tudja, meddig tart. A szerbeket azonban ez sem töri meg.

„Kibírunk még ennél többet is – mondja egy taxis. – Attól sem félünk, ha bombáznak. Szerbia nem alkuszik!”

A szerbek büszkeségét, a térségben egymásnak feszülő történelmi indulatokat a világ kihagyta a számításból. A Nyugat eltévedt a balkáni erdőben. Nem figyelt az itteniek érzéseire sem, amelyeknek indokoltságát az ember nem képes ilyen helyzetben racionálisan ellenőrizni. A jövőre nézve azonban jó lenne, ha a Nyugat figyelembe venné Alekszandar Tisma, Újvidéken élő szerb író szavait: „Veszélyessé válhat, ha valakit nagyon szorongatott helyzetbe hoznak. Egy dolog ezt vagy azt követelni, és más dolog majmot csinálni belőlünk.”