Kezdőlap » Történelem » Az igazi vörös ördögök
„Magának a limanovai ütközetnek a hadászati jelentősége abban állt, hogy az osztrák-magyar csapatok megállították, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat” #moszkvater

Az igazi vörös ördögök

Pontosan 105 esztendővel ezelőtt, 1914. december 4-én kezdődött meg a limanovai csata, amely az I. világháború egyik olyan összecsapása, amely a lengyel-magyar barátság fontos mérföldköveként került be a történelemkönyvek lapjaira.

„Magának a limanovai ütközetnek a hadászati jelentősége abban állt, hogy az osztrák-magyar csapatok megállították, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat” #moszkvater
„Magának a limanovai ütközetnek a hadászati jelentősége abban állt, hogy az osztrák-magyar csapatok megállították, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat”

Van egy lengyel kisváros, úgy 58 kilométerre Krakkótól keletre, ahol nem telik el úgy nap, hogy a magyar huszárok, illetve vezetőjük Muhr Ottmár ezredes síremlékénél ne legyen mindig friss virág, vagy ne gyújtaná meg valaki az emlékezés gyertyáját. A lengyelek ugyanis nem felejtettek. Limanova lakói immár 105 esztendeje ápolják a Nádasdy-huszárok emlékét. Úgy tartják, hogy a magyar huszárok mentették meg őket az orosz uralomtól. A majd ötszáz éves történelmére visszatekintő, völgykatlanban elhelyezkedő település mellett vívták az I. világháború első évének egyik legfontosabb csatáját a keleti fronton.

„A magyar katonaság, azon belül is a meglehetősen idejét múlt huszárság megmutatta, mi az a magyar virtus, mi az a magyar hősiesség”

Vannak olyan történészek, akik nem is tekintik önálló csatának az 1914. december 4-e és december 13-a között lezajlott ütközetet, hanem a Limanova-Lapanówi területen vívott nagyszabású orosz támadó hadművelet egyik részének. A csatának kétségkívül döntő szerepe volt abban, hogy a Monarchia hadereje megállította a cári hadsereg előre nyomulását. Az orosz csapatok ennek köszönhetően csak majd 30 múlva léptek magyar földre.

De mi is történt ezt megelőzően 1914 késő őszén? A Monarchia hadvezetése nagy bajban volt. A háború első négy hónapja nem éppen úgy alakult, ahogy azt elképzelték. A balkáni hadszíntéren csak novemberre sikerült megállítani és visszaszorítani az ellenséget. A keleti fronton az oroszok ellen a kezdeti részsikerek után hamar kiderült, hogy a cári had nemcsak jelentős számbeli fölényben van, hanem jóval korábban képes is ezt a fölényt érvényre juttatni, mint azt a Monarchia hadvezetése feltételezte. Nos, ekkor úgy tűnt, hogy a cári orosz hadsereg folytatva a támadását, akár már szilveszter előtt térdre kényszerítheti a Monarchia haderejét. Mindenhol sikeresen törtek előre az orosz csapatok. Körülzárták Przemyśl erődvárosát, Krakkó bevételére készültek, és betörtek a Magyar Királyság területére is. November 23-án átmenetileg elfoglalták Homonnát, december 1-jén Bártfát.

Éppen ezért létfontosságú volt az orosz előrenyomulás megállítása. Ám arra senki sem gondolt, hogy ezt majd nem a Monarchia legjobban felszerelt hadtestei érik majd el, hanem a Nádasdy-huszárok. Holott a lovasság, mint fegyvernem a XX. század elejére igencsak elavulttá vált. Ráadásul hiába volt a magyar huszárok példátlan hősiessége, az orosz géppuskasorozatok addig elképesztő méretben osztották a halált a rohamozók soraiban.

„A huszárok elsőként 1914. augusztus 17-én fogyatkoztak meg az elhíresült gorodoki halálroham alkalmával, amikor kardot rántva az ellenséges tűz közepébe vágtattak. A lovasroham percek alatt összedőlt”

„… és az imént még daliás huszárcsapat egymás hegyén-hátán fetrengett, vonaglott, ordított és haldoklott. Ilyen hősiességet és ilyen hajmeresztő könnyelműséget még a legöregebb, több háborút megjárt katonáink sem láttak. Mindenki oda volt. A gépfegyvereket irányító tisztek közül többen sírva fakadtak. Mikor a megtépázott ellenséges lovasság visszavonult, valamennyien a drótakadályok elé siettünk, hogy bekötözzük a sebesülteket, és eltemessük a halottakat. A sebesült huszárokat azonban nem lehetett megközelíteni, mert feltápászkodtak, és ránk lőttek…” – olvasható Keller gróf, orosz dragonyos főhadnagy visszaemlékezésében.

„Magának a limanovai ütközetnek a hadászati jelentősége abban állt, hogy az osztrák-magyar csapatok megállították, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat”

A diadal kulcsa a város melletti Jabłoniec-magaslat ellenőrzése volt, az itteni állásokat mindenképpen tartani kellett az iderendelt erősítések beérkezéséig. Az itt harcoló huszárjaink felszerelése egyáltalán nem volt alkalmas a gyalogsági harcra. Nem rendelkeztek sem szuronnyal, sem gyalogsági ásóval, kardjaikat pedig az ütközet kezdetén a lovakkal együtt hátrahagyták. Puskaaggyal, puskaszíjjal, csizmájuk sarkantyús felével, vagy akár puszta kézzel küzdöttek a közelharcokban. Ezekben feltűnően sok tiszt esett áldozatul, mert személyes bátorságukkal, példaadásukkal lelkesítették katonáikat.

A Krakkótól délre fekvő település környékén az osztrák-magyar védelem jobbszárnyát már-már összeomlással fenyegette az orosz balszárny szűnni nem akaró, erős nyomása. A többségében a Nádasdy-huszárokból álló 10. lovashadosztály első vonalban küzdő egységeit naponta két alkalommal cserélték, így biztosítva némi pihenőt az elgyötört katonáknak. 1914. december 11-én hajnalban Muhr Ottmár ezredes vezetésével gyalogosan támadt a kétszeres túlerőben lévő, és már-már a védelmi vonalat áttörő orosz csapatokra.

„A huszárok előbb kilőtték karabélyukból az öt töltényt, majd bunkósbotként használva a fegyvert közelharcba kezdtek. Volt, aki botokkal, később puszta ököllel estek neki az ellenségnek”

„Az oroszokon alig láttam lőtt sebet. Hihetetlen lendületük magával ragadta a reményt vesztett társaikat is a lövészárkokból, általános támadás bontakozott ki. Puskatussal, bottal és ököllel, de olyan elszántan és vad dühvel, mintha nem is e világról származnának. A rajongásig szeretett és tisztelt Muhr Ottmár, akit a legények csak Muhr bácsinak szólítottak, halálos sebet kapott. Az ezredes testét hátravitték biztonságos távolba, közben egymást hergelve, újult erővel aprították az ellenséget. Az pedig nem bírta sokáig. Lassan hátrált, majd megfutott. „Hogy is mondták a kozákok? Vörös ördögök…” – olvasható Molnár Ferenc író haditudósításában.

Reggel 6 órára a magaslat a huszároké lett, de a küzdelemnek még nem volt vége. December 11-én délután 3 óráig ugyanis, a saját erősítés beérkezéséig az oroszok 4 gyalogezreddel, összesen tizenötször próbálták visszaszerezni a magaslatot – sikertelenül. Az oroszok visszavonulásával a csata természetesen eldőlt, éspedig a Monarchia javára.

„Ezzel a limanovai győzelemmel elhárult a Monarchiára nehezedő veszély, hogy az oroszok áttörik-átkarolják az osztrák-magyar balszárnyat, és ezzel már ekkor jó eséllyel eldöntsék az egész háború kimenetelét”

Ugyanakkor azt szinte valamennyi hadtörténész elismeri, hogy ehhez a győzelemhez az addig tökéletes taktikával és stratégiával előre nyomuló oroszok komoly hibái is kellettek. Nem véletlen, hogy Limanova után a 3. orosz hadsereg parancsnoka, Bruszilov tábornok mind a VIII. hadtest parancsnokát, Orlov altábornagyot, mind a 15. hadosztályt irányító Bielkowicz tábornokot felmentette.

Források:

Wikipédia: A limanovai csata

Molnár Ferenc: Haditudósítások (1914)

Magyarország az I. világháborúban (Real Petit Kiadó, 2000)

Pollmann Ferenc: Limanova – magyar győzelem (A Nagy Háború, 2011)

Rózsafi János: Jöttek, láttak, győztek… (A Nagy Háború, 2011)

Bárány Krisztián: A magyar huszár, aki megmentette Lengyelországot

Az I. világháború nagy csatái

Az első világháború keleti frontja

Halhatatlanok – Limanova, a magyar győzelem 1914 (film)

Takács Zoltán Bálint: Egy földről felkapott gyalogsági ásóval… (Huszármúzeum)

Polgár Balázs: A limanovai csata (Rubicon, 2015/1)

Mindenki Hadtudománya Szabadegyetem: Első világháborús évfordulók