A megnyerhetetlen háború

Örök igazság, hogy egy háborút mindig könnyebb elkezdeni, mint befejezni. Igaz ez jelen esetben is, de nemcsak Oroszországra és Ukrajnára, hanem az Egyesült Államok vezette nyugati blokkra is. Egyelőre ugyanis nem nagyon látszik, hogy Amerikának lenne elképzelése a konfliktus lezárására. Sőt, mintha a Nyugat is egyre jobban belelovalná magát ebbe a háborúba. Ráadásul egy esetleges meggondolatlan lépés a NATO közelgő csúcstalálkozóján a végtelenségbe tolhatja ki a háború végét, hosszú időre destabilizálva egész Európát.

Vukics Ferenc írása a #moszkvater.com-on

Jens Stoltenberg (L) a NATO vezetője kezet fog Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel a közös sajtótájékoztató végén Kijevben, 2023. április 20-án
Fotó:EUROPRESS/Dimitar DILKOFF/AFP

Két héttel ezelőtt Samuel Charap, A megnyerhetetlen háború – Washingtonnak szüksége van egy menekülési stratégiára Ukrajnában (An Unwinnable War – Washington Needs an Endgame in Ukraine) címmel a Foreign Affairs amerikai külpolitikai magazinban megjelent írása arra hívta fel a figyelmet, hogy míg az orosz támadásra adott nyugati válasz a kezdetektől fogva egyértelmű volt, a háború befejezése homályban maradt. Charap szerint azonban itt az ideje, hogy az Egyesült Államok kidolgozzon egy víziót arra vonatkozóan, hogyan ér véget a háború.

„A szerző szerint a tizenöt hónapja tartó harcok világossá tették, hogy egyik fél sem képes – még külső segítséggel sem – döntő katonai győzelmet aratni a másik felett”

Charap szerint függetlenül attól, hogy az ukrán erők mekkora területet tudnak felszabadítani, Oroszországnak megmarad a képessége arra, hogy állandó fenyegetést jelentsen Ukrajnára. De a nyugati szövetségesek által támogatott ukrán hadseregnek is meglesz a képessége arra, hogy veszélyben tartsa az ország bármely, az orosz erők által megszállt területét – és súlyos károkat okozzon katonai és polgári célpontokban magán Oroszországon belül is.

„Bár egyesek szerint Brüsszelben, Washingtonban, Kijevben, Londonban és Moszkvában sokan már évtizedek óta vágynak erre a háborúra, itt az ideje elgondolkodnunk azon, hogyan is érhetne véget”

Ted Galen Carpenter a The American Conservative munkatársa nemrégiben arról írt, egyre nagyobb a nyomás az amerikai kormányzaton, hogy a jövő hónapban Vilniusban tartandó találkozón valamilyen hivatalos nyilatkozatot tegyenek Ukrajna tagságáról. Carpenter úgy gondolja, azért sincs meghatározva a konfliktus tervezett lezárása, mert erőteljes nyomásgyakorló kampány működik a színfalak mögött, amely torzítja az amerikai politikát.

Mint fogalmaz, az ukrán lobbi a legújabb példa arra, hogy egy külföldi kormány és amerikai támogatói veszélyesen nagy hatást gyakorolnak az amerikai politikára és a közvéleményre. Aktivisták megpróbálták zaklatni és elhallgattatni a Volodimir Zelenszkij kormányának nyújtott amerikai támogatás ellenzőit. Ukrajna és nyugati támogatói időnként egyenesen neo-McCarthy-kampányt folytattak a kritikusok ellen, blokkolva a Kijevvel szembeni politikával kapcsolatos vitát.

„Zelenszkij rendszerének és nyugati ideológiai szövetségeseinek eltökéltsége a kritikusok elhallgattatására egyre durvábbá vált. Ez a cél 2022 nyarán teljesen nyilvánvalóvá vált, amikor az ukrán kormány dezinformációellenes központja közzétette az ilyen ellenzékiek <feketelistáját>”

A listán számos prominens amerikai szerepelt, köztük a Fox News akkori műsorvezetője, Tucker Carlson, Tulsi Gabbard volt kongresszusi képviselő és Doug Bandow, a Cato Intézet vezető munkatársa, aki egykor Ronald Reagan elnök tanácsadója volt. Egy későbbi CCD dokumentum „dezinformációs terroristáknak” és „háborús bűnösöknek” bélyegezte Kijev kritikusait. Több feketelistán szereplő személyt meggyilkoltak, amerikaiakat azonban még nem.

Ted Snider az Antiwar.com és a The Libertarian Institute rovatvezetője szerint azért is kellene átgondolni a konfliktus lezárásának módját, mert Putyin valószínűleg nem blöfföl. The Washington Post korábban arról számolt be, hogy a kockázat számításba beárazták azt a jelenséget, hogy Putyin „nem tartotta be azokat az ígéreteket, amelyek szerint megbünteti a Nyugatot, amiért fegyvert adott Ukrajnának”. Snider szerint a Fehér Ház arra a következtetésre jutott, hogy Putyin blöfföl.

Egy magas rangú külügyminisztériumi tisztviselő szerint Oroszország vonakodása a megtorlástól befolyásolta Antony Blinken külügyminiszter kockázatszámítását, aki arra sürgette a Biden-kormányzatot, hogy tegyen többet Ukrajna támogatásáért. Egy washingtoni tisztviselő a Postnak elmondta, Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó is úgy látta, hogy a halálosabb fegyverek Ukrajnának történő szállításának előnyei felülmúlják az eszkaláció kockázatát, ami aztán Washingtont arra késztette, hogy a kezdeti vonakodás ellenére együttműködjön az európai szövetségesekkel az F-16-osok átadásán Ukrajnának.

„Snider arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államok félreértelmezi az orosz katonai döntéseket, és nem ismeri fel az úgynevezett vörös vonalak átlépésének a következményeit”

Az elemző azonban figyelmeztet arra, hogy Putyin gondolkodását jól ismerők szerint az elnök nem blöfföl. Philip Short Putyin című életrajzában azt írja, Putyin gyermekkorának egyik meghatározó tanulsága az volt, hogy soha ne blöffölj. Short szerint a leckét, amelyet Putyin a KGB-ben tanult, már az utcán megtanulta. A KGB-ben Putyint arra tanították, hogy ‘ne nyúlj fegyverért, ha nem vagy felkészülve arra, hogy használd’. Putyin azt mondja, már gyerekként megtanulta, hogy ‘az utcán is ugyanez a helyzet. [Ott] a kapcsolatokat ököllel tisztázták. Nem keveredtél bele, hacsak nem voltál felkészülve arra, hogy végigcsináld’.

„A New York Times minapi cikke azt állította, egyre nagyobb nyomás nehezedik Bidenre, hogy a NATO vilniusi csúcstalálkozóján jelentse be az ukrán NATO-tagság menetrendjét”

Állítólag Biden elszigetelt a NATO-szövetségesek között, amiért vonakodik ezt megtenni, noha ennek az állításnak ellentmond a cikk saját utolsó bekezdése, amely elismeri, hogy mások csendesebben érvelnek amellett, hogy a NATO-tagság nagyobb ösztönzést adhat Putyinnak a háború folytatására vagy eszkalálására.

Mivel Moszkva már teljesen elfogadhatatlannak és egzisztenciális fenyegetésnek nyilvánította Ukrajna NATO-tagságát – amelynek megakadályozása az egyik legfőbb háborús célja –, egy vilniusi nyilatkozat, miszerint Ukrajna a háború befejeztével csatlakozik a NATO-hoz, gyakorlatilag biztosítja, hogy a háború örökké folytatódjon.

Egyértelmű, hogy a Bidenre gyakorolt „nyomás” Zelenszkij és néhány keleti NATO-ország, konkrétan Lengyelország és a balti államok részéről érezhető. Zelenszkij három héttel ezelőtt azt mondta, hogy Ukrajna nem is vesz részt a vilniusi csúcstalálkozón, hacsak nem kap határozott jelzést az esetleges tagságáról.

Anders Rasmussen volt NATO-főtitkár, aki jelenleg Zelenszkij tanácsadója, még azzal is fenyegetőzött, hogy amennyiben a NATO nem tud megállapodni Ukrajna számára egy világos továbblépési útról, akkor egyértelműen fennáll annak a lehetősége, hogy egyes országok külön-külön is lépéseket tesznek. Különösen a lengyelek vennék komolyan fontolóra a beavatkozást, ami közvetlen háborút váltana ki a NATO és Oroszország között.

„A NYT cikke arra utal, hogy a jelenlegi főtitkár, Jens Stoltenberg egyetért a keményvonalasokkal abban, hogy konkrét menetrendre van szükség Ukrajna felvételére, de a Biden elnökkel közös beszédében erre azért nem tett ilyen ígéretet”

Stoltenberg és a NATO egyértelművé tette, hogy Vilniusban nem lesz napirenden Ukrajna NATO-tagságának konkrét ütemterve. Természetesen megismételték azokat az áprilisi kijelentéseket, amelyek szerint Ukrajna jövője a NATO-ban van, és Stoltenberg azt is jelezte, hogy a tagállamok megállapodnak egy többéves programról, amely segít Ukrajnának teljes mértékben együttműködővé válni a NATO-val, de ennél konkrétabb kötelezettséget nem vállalt.

„Úgy tűnik tehát, hogy Zelenszkij és az orosz határ mentén lévő szövetségesei azok, akik elszigeteltek, nem pedig Biden”

Bármi legyen is Stoltenberg személyes véleménye, tisztában van azzal, a NATO megosztott abban a kérdésben, hogy a közeljövőben felvegye-e Ukrajnát. Még a NYT is megnevez három országot – Németországot, Magyarországot és Törökországot –, amelyek vezetői határozottan elleneznék a tagságot egy bizonyos jövőbeli időpontban. Sok más vezető is kifejezte aggodalmát, és Biden, becsületére legyen mondva, úgy tűnik, közéjük tartozik.

Tavaly, miután Ukrajna visszafoglalta a Harkiv és Herszon környéki területeket, az amerikaiak biztosították arról a nemzetközi közvéleményt, hogy az ukránok 2023 tavaszán és nyarán befejezik az ország felszabadítását. Washington akkori elképzelése szerint az ukrán ellentámadás semmissé tenné az orosz területi nyereségeket, talán még a Krím orosz kézben tartását is veszélyeztetné, és ezáltal Moszkvát a tárgyalóasztalhoz terelné, és véget vetne a háborúnak. Sok amerikai ezen az alapon támogatta az Ukrajnának szánt több mint 100 milliárd dolláros előirányzatot.

„A hallgatólagos ígéret az volt, hogy ez egyszeri kiadás, nem pedig egy új, örökké tartó háború éves előirányzatának alapja. Most az ellentámadás sikertelensége és a Vilniusra tervezett többéves útiterv egyértelművé teszi, hogy ez hazugság, és csupán az éberséget elnyomó vágyálom volt”

„De nem ez történik mindig? A kormányok a gyors és könnyű győzelem ígéretével könnyedén belevisznek minket a háborúba, majd miután belekeveredtek, azt mondják, hogy nem hátrálhatunk ki bármi áron, mert az amerikai hitelesség forog kockán. Ez megint Vietnam, Afganisztán vagy Irak, csak ezúttal egy nukleáris fegyverekkel rendelkező ellenféllel, amely megnöveli annak kockázatát, hogy a háború bármikor a harmadik világháborúba torkollhat” – fogalmaz erről David Sack, a Responsible Statecraft elemzője.

Sokan Blinkennek arra az állítására építették véleményüket, hogy Oroszország katonailag rosszabbul áll. Az amerikai elnök gyakran gúnyolódik Oroszországon, mondván, „a Kreml gyakran állította, hogy a világ második legerősebb hadseregével rendelkezik, és sokan hittek is neki. Ma sokan úgy látják, hogy Oroszország hadserege a második legerősebb Ukrajnában. Felszerelése, technológiája, vezetése, csapatai, stratégiája, taktikája és morálja [a kudarc esettanulmánya]”.

„Ez egy okos mondat. De ha Oroszország csak a második legerősebb hadsereg Ukrajnában, akkor az csak azért van, mert ez ugyanaz, mintha a világ második legerősebb hadserege lenne. Ukrajna kevésbé az a hadsereg, amellyel Oroszország harcol, inkább csak az a terület, amelyen az Egyesült Államok és a NATO hadserege ellen harcol”

Az orosz hadsereg nem az ukrán hadsereggel áll szemben – az az Egyesült Államok és a NATO segítsége nélkül összeomlott volna –, hanem Amerikával és a NATO-val. Az egyetlen dolog, ami nem NATO vagy amerikai, az a NATO-kiképzést kapott ukrán katonák, a külföldi zsoldosok és a „veterán nyugati katonák” bevetése. A NATO által szállított és karbantartott fegyverekkel felduzzasztva, a csapatok elhelyezkedéséről és a konkrét céllistákról szóló hírszerzési információkkal ellátva, valamint a NATO-törzsek által kidolgozott harcfeladatok előnyeit élvezve Ukrajna de facto NATO-taggá vált.

A NATO-tagok közötti jelenlegi vita talán legértelmetlenebb aspektusa az, hogy menetrenddel vagy anélkül, az Ukrajna csatlakozását előre vetítő vilniusi nyilatkozat olyan ígéret, amelyet nem lehet végrehajtani, hacsak nem következik be jelentős fordulat az ukrán harctéren. Egy ilyen nyilatkozat ugyanúgy nem garantálhatja Ukrajna felvételét, mint ahogyan a 2008-as bukaresti csúcstalálkozón tett elődje sem.

„Csak azt garantálhatja, hogy az oroszok továbbra is rendíthetetlenül eltökéltek maradnak, hogy a háborút addig folytassák, amíg csak kell”

Tehát a nyugati szövetségesek ragaszkodása, hogy Ukrajna „valamikor” csatlakozhasson a NATO-hoz, kombinálva azzal a (józan) vágyunkkal, hogy ne keveredjünk bele a harmadik világháborúba, azt jelenti, hogy ez a „valamikor” soha nem fog bekövetkezni. Ez pedig felveti a kérdést, miért teszünk továbbra is ígéretet, ha nincs reális út a megvalósítására?

Miért harcoljunk egy olyan elvért – a NATO nyitott ajtaja -, amely amúgy is nagyrészt elméleti, mert Ukrajna nem csatlakozhat a szövetséghez anélkül, hogy ne váltaná ki azt a kontinensnyi világégést, amelynek elkerülésére a NATO-t eredetileg is létrehozták?

„A Vilniusban találkozó vezetők talán nem teszik fel ezt a kérdést, de a jövő történészei, akik megítélik majd őket, biztosan fel fogják”

Az Ultrahang egyik friss adásában Demkó Attila, az MCC Geopolitikai Műhely vezetője arról beszélt, hogy azokon a konferenciákon, ahol részt vesz, a nyugati elemzők továbbra sem veszik figyelembe a valóságot, és szinte mindannyian már Oroszország felosztásában gondolkodnak.

.embed-container { position: relative; padding-bottom: 56.25%; height: 0; overflow: hidden; max-width: 100%; } .embed-container iframe, .embed-container object, .embed-container embed { position: absolute; top: 0; left: 0; width: 100%; height: 100%; }

A szurkolótáboroknak nehéz lesz majd belátni, hogy akár Oroszország felszámolása, akár az Egyesült Államok hatalmának drasztikus csökkenése olyan problémákat fog elindítani, amihez képest a jelenlegi orosz-ukrán konfliktus egyszerű „kofalárma”, és akkor majd mindannyian szembesülhetünk azzal, hogyan is néz ki egy megnyerhetetlen háború.

(A cikk eredetileg a szilajcsiko.hu oldalon jelent meg, itt olvasható.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com