Könyvespolc. Úgy tűnik, már mindent tudunk a II. világháborúról. Annak ellenére, hogy a témában számtalan egymással élesen ütköző nézettel találkozhatunk. A nemrég megjelent kötetben (A második világháború mítoszai – Kossuth Kiadó) jeles történészek, a téma elismert nagyságai próbálnak meg rendet tenni a valóság, a tévhitek és a történelmi tények között.

Szinte nincs olyan esemény az emberiség történetében, amellyel kapcsolatban legalább két verzió ne merülne fel. Ahány oldalról vizsgálódnak a történészek, annyi változata lehet egy-egy eseménynek. A II. világháború feldolgozása, eseményeinek történeti hűség alapján történő bemutatása sem különbözik ettől. Sőt! Mintha a szövetségesek és a tengelyhatalmak háborús propagandája ma, nyolc évtizeddel a háború kitörése után is elevenen hatna, és rányomná a bélyegét arra, amit a jelenkor történészei állítanak vagy vallanak.

„Mi, egyszerű emberek pedig bolyongunk az információk sokaságában, és nem tudjuk, vajon miként válasszuk külön a történelmi valóságot az elmékbe már beleégett tévhitektől, legendáktól”

Tavaly jelent meg két jeles francia történész – Jean Lopez, a Guerres de Histoires alapító főszerkesztője, illetve Olivier Wieviorka, a Franciaországi Kutatóintézet tagja, az ENS Cachan oktatója – szerkesztésében egy olyan összefoglaló (A második világháború mítoszai), melyben az adott témák szakértői a második világháború huszonhárom mítoszát veszik górcső alá.

Többek között olyan berögzült legendákra keresik a valós választ, mint például vajon Pearl Harborban valóban súlyos csapást mért Japán az Egyesült Államokra? Hitler csak megelőzte Sztálin támadását, amikor 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót? Tényleg jelentéktelen volt a szovjet gazdaság a Harmadik Birodalom ipari potenciáljához képest? A német csodafegyver valóban mindent megváltoztatott volna? Túlértékeljük Montgomery vagy akár legnagyobb katonai ellenfele, Rommel szerepét? Japán vajon kizárólag az amerikai atombomba támadások miatt kapitulált? Igaz, hogy Jaltában Churchill, Sztálin és Roosevelt felosztotta a világot? Valóban csak a férfiak ügye volt a második világháború? Ezekre a kérdésekre és sok hasonlóra ad választ a könyv, amely a legfrissebb kutatási eredményekre alapozódik, és bizony sok esetben teljesen új színben tünteti fel a háború eseményeit.

„Talán az egyik legérdekesebb, de egyben a legvitatottabb fejezete a kötetnek a nők története, helyzete a második világháborúban”

Szinte a témakör valamennyi érdekes színfoltját górcső alá veszi Fabrice Virgili, a CNRS kutatási igazgatója: nők a harcvonalban, a hátországban, a koncentrációs táborokban, az ellenállásban. Természetesen a szexualitás sem maradhatott ki a kutatásokból, ugyanis ezt megelőzően egyik nagy háborúra sem volt jellemző az ekkor tapasztalt tömeges nemi erőszak. A szerző szerint voltak egyedi, a katonai bíróságok által büntetett esetek – voltak olyanok, akiket a szenvedő fél családja jelenlétében akasztottak fel –, míg a bosszú vagy megfélemlítés eszközeként a tömeges erőszak, amely a német és a szovjet hadakra egyformán jellemző volt, akárcsak a Dél-Olaszországban harcoló francia expedíciós hadtestre, amelynek katonái a dokumentumok alapján mintegy 5000 olasz nőt erőszakoltak meg. Sokukat többször is.

„Bármilyen hihetetlen, de a legújabb kutatások alapján többszázezer nő harcolta végig egyenruhában a II. világháborút”

Volt olyan parancsnok, mint a Vörös Hadsereg három női repülőezredének megalapítója – akinek pilótáit a nácik csak az „éjszaka boszorkányainak” neveztek – Marina Raszkova, akit az utókor sokáig férfiként tartott számon. Német oldalon szintén egy repülős, Hanna Reitsch neve talán a legismertebb, aki meggyőződéses náciként létrehozta az öngyilkos pilótákból álló egységét (a Leonidas század), és ő volt az egyetlen nő a Harmadik Birodalomban, aki megkapta a legmagasabb német háborús érdemrend egyikét. De fent maradt olyan, az SS-be belépő és a koncentrációs táborok kegyetlen őrei közé tartozó nők neve is, mint Ilse Koch, a buchenwaldi boszorkány, Maria Mandl, az auschwitzi vadállat vagy Irma Grese, az auschwitzi hiéna. Valamennyien akasztófán végezték, a szövetséges hadbíróságok ítéletei alapján.

„Két fejezetet is szentel a kötet az afrikai hadszíntér két legendás tábornokára, a német Erwin Rommelre és a brit Bernard Montgomeryre”

Utóbbiról szóló fejezet két írója, Daniel Feldmann  és Cédric Mas egyértelműen azon a véleményen van az általuk megvizsgált dokumentumok alapján, hogy a népszerű Monty – aki majdnem minden hadjáratát megnyerte a brit hadak élén – dicsősége egy kicsit túlzott volt, és azért lett a szerepe ennyire kiemelve, mert az angoloknak szükségük volt egy II. világháborús hősre. Kétségtelen tény, hogy személyisége igencsak vitatott volt már a saját korában is, hiszen antiszociális és a konfliktusokat szívesen felvállaló férfi volt.

Katonai győzelmeit sosem tudta teljes mértékben kiaknázni. Rommelt ugyanis hiába győzte le El-Alameinnél, a német tábornok sikeresen, hadai egy részét átmentve a későbbi harcokra, ki tudott siklani a brit gyűrűből. A szicíliai partraszállást követően pedig hiába ért el sikereket, megint lassan nyomult előre, így a németeknek ismét sikerült rendezetten visszavonulniuk, majd kifogniuk a szelet a hadjárat vitorláiból. Az 1944-es normandiai partraszállásnál már a szárazföldi erők főparancsnokaként ismét szembekerült Rommellel.

„Mindig azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a kezdeményezés sose kerüljön ki a kezéből, és kemény csaták következtében augusztusra sikerült kitörnie a normandiai hídfőállásból”

Mégpedig úgy, hogy a Wehrmacht erőit az állandó nyomásgyakorlással megfosztotta a manőverezési és ellentámadási lehetőségeiktől. Ugyanakkor 1944 szeptemberében elszenvedte leghíresebb kudarcát (Veteményeskert-hadművelet), amikor egy brit és kanadai sereggel nem tudta elfoglalni az arnheimi hidat, melyet aztán az amerikai és angol filmtörténet „A Híd túl messze van” című alkotásában dolgozott fel. A két történész szerint Montgomerynek nem volt kidolgozott harcászati-hadműveleti módszere, hanem úgy fogta fel az akciókat, mint két rendszer összecsapását. Mindig fontosabbnak tartotta a katonák harci morálját, a fegyvernemek szervezett együttműködését, mint azt, hogy ráerőltesse a saját ritmusát az ellenségre.

„Rommel kiváló hadvezér mítoszát viszont sokkal jobban megbontja a róla szóló fejezet”

A legendás tábornok, a nácizmus áldozata, a Wehrmacht becsületének visszaadója a kötet szerint az 1980-as években előkerült adatok alapján háborús bűnöket követett el Franciaországban és Olaszországban, egy-egy sikerért képes volt a halálba küldeni a katonáit. Noha az embereit hihetetlen módon tudta fanatizálni, az első sorokban tökéletes döntéseket tudott hozni hadtestparancsnokként, de – mint később kiderült – seregtestek parancsnoki harcállásról történő irányításában már messze nem volt ilyen kiemelkedő. Egyszerűen nem volt érzéke a kiterjedtebb térségekben végrehajtott nagyszabású hadműveletekhez.

A Wehrmacht más tábornokai egyszerűen Hitler bohócának nevezték, mert a vezérkari akadémia elvégzése nélkül nevezték ki vezérőrnaggyá. Ráadásul ekkoriban ő vezette a Führer személyes testőrzászlóalját. Amikor páncélosaival 1940-ben egy hónap alatt egészen Cherbourgig tört előre, a náci propaganda mintahadvezért faragott belőle.

„Rommel igazi patrióta volt, elkötelezett katona, ugyanakkor tökéletesen közömbös volt számára a politika”

Noha a dokumentumok szerint már 1942 óta tudott a holokausztról, egyszerűen nem volt hajlandó erről beszélni. Kilógott a Harmadik Birodalom rasszizmusát elfogadók táborából. Amikor rájött arra, hogy Hitler az afrikai hadszínteret és a földközi-tengeri hadszínteret csak arra használta fel, hogy lekösse a szövetséges erőket, elvesztette a Führerbe vetett hitét. Egyre nehezebben viselte a politikai parancsokat, majd részese lett a Hitler ellen szervezett merényletnek.

„Ha valakiről, hát Hitler egyik legnagyobb és kérlelhetetlen ellenfeléről, Winston Churchillről nem feltételezte senki, hogy az első puskalövéstől kezdve nem állt mögötte a teljes brit birodalom”

Nem véletlen, hogy máig tartja magát az a meggyőződés, hogy a brit politikai elit és a közvélemény egységesen támogatta a háború ideje alatt. Nos, a kötetből kiderül, hogy ez messze nem így történt, sőt, a birodalom miniszterelnökének hatalmas küzdelmet kellett ahhoz folytatnia, hogy a náciellenes politikájának többsége legyen. A fejezet szerzője, François Kersaudy professzor – az oxfordi és a párizsi I. egyetem oktatója – a legújabb kutatásokra hivatkozva mutatja be, hogy szinte az alsóház fekete bárányaként ismert Churchill miként tudja a maga módján, remek kommunikációjával a több törésvonalat túlélt Konzervatív Pártot a maga oldalára állítani, és a háború árnyékában hogyan váltak egyre népszerűbbé a nézetei.

„A Szovjetunió szerepvállalásáról és megítéléséről több fejezetben is olvashatnak az érdeklődők”

Vajon Hitler azzal, hogy 1941 nyarán megtámadta a Szovjetuniót, csak megelőzte Sztálin támadását? Nos, a kötet egyik legizgalmasabb fejezetéből megtudhatjuk, hogy az erről szóló elméletet az 1980-as évek közepén Viktor Szuvorov – eredeti nevén Vlagyimir Bogdanovics Rezun – írásaiban jelent meg ismét. Hogy miért adtak ennek hitelt oly sokan? A magyarázat egyszerű, ugyanis Szuvorov 1978-ban a szovjet kémszolgálat tisztjeként Nyugatra menekült, aminek következtében a hazájában halálra ítélték. Elméletét a szovjetek preventív támadásáról 1988-ban, a Ledokol (A jégtörő) című könyvében írta le, és ami alátámasztja a nürnbergi perben a náci főbűnösök – Göring birodalmi marsall, Keitel vezértábornagy és Jodl vezérezredes – azon védekezését, hogy

„Hitler a Barbarossa-terv létrehozásával és a Szovjetunió lerohanásával csak megelőzte Sztálin támadását Berlin ellen”

Noha a kötet több nyelven megjelent – 1992-ben még Moszkvában is kiadták, és tízmillió példányban kelt el –, és aránylag nagy sikert aratott, a történészek jelentős többsége, köztük a kötet egyik szerkesztője, Jean Lopez elutasítja Szuvorov-Rezun preventív háborúról szóló elméletét, ugyanakkor olyan orosz történészek, mint Mihail Meltyukov és Vlagyimir Nevezsin kitartanak az elmélet igazsága mellett.

Ugyanis Szuvorov-Rezun elméletének azért volt alapja. A Vörös Hadsereg akkori vezérkari főnöke, Zsukov a hadtestparancsnok Tyimosenkóval egyetértésben 1941. május 13-án elrendelte, hogy az ország középső részében állomásozó négy összfegyvernemi hadsereget és egy gyalogsági hadtestet, azaz mintegy félmillió katonát irányítsanak nyugat felé. Ezt követően május 15-én mindketten azt javasolták Sztálinnak, ha szükséges, mérjen előzetes, tehát preemptív csapást a Szovjetunió határánál állomásozó német hadseregre. A fejezet szerzője úgy véli, a Zsukov-Tyimosenko terv meglehetősen homályos, összecsapott, ütemezés nélküli, logisztikailag és létszámbeli szempontból is irreális elképzelés volt. Ráadásul Sztálin a végén ellenezte is…

„Szintén érdekes annak a mítosznak a cáfolata, miszerint nem sok igaz abból, hogy a német gazdasággal nem kelhetett versenyre a szovjet gazdaság”

A kötet másik szerkesztője által írt fejezetből kiderült, hogy a fenti tévhitnek egyértelműen az volt az alapja, hogy amíg a szovjet propaganda nem, addig a náci Németország propagandája elhitette a világgal, hogy az ő hadiipara a legjobb. Holott a sztálini rezsim nemcsak képes volt megfelelő hadifelszereléssel ellátni a csapatait, de a civil szektor erőforrásaival is jobban „gazdálkodott”. Sőt, a már kutatható adatokból az is kiderült, hogy a Szovjetunió 1942-től a németeknél minden kategóriában több fegyvert gyártott. Többek között a kibontakozó ipari fölény tette lehetővé, hogy a Vörös Hadsereg előbb megállítsa a németek második nagy offenzíváját (Sztálingrád), majd ellentámadások sorozatát indítsa meg egészen a háború lezárásáig.

A második világháború mítoszai

Szerkesztette: Jean Lopez és Olivier Wieviorka

Eredeti kiadás: Les mythes de la Secunde Guerre mondiale (Párizs, 2015)

Magyar kiadás: Kossuth Kiadó, 2019

3990 Ft