//A lövészárok, ahol nincsenek hősök
„Csiki és Nino egyáltalán nem pozitív vagy negatív hősök” #moszkvater

A lövészárok, ahol nincsenek hősök

MEGOSZTÁS

Kevés olyan film készült a délszláv háborúról, amelyik akkora sikert aratott, mint a Senkiföldje. Danis Tanovic műve nemcsak a boszniai konfliktust tárja elénk, hanem a háború lélektanát is.

„Csiki és Nino egyáltalán nem pozitív vagy negatív hősök” #moszkvater
„Csiki és Nino egyáltalán nem pozitív vagy negatív hősök”
Fotó:Imdb

Amikor 1991-ben kitört a délszláv polgárháború, a világ egészen más eseményekre figyelt. A szocializmus összeomlásával, a keleti blokkban történt rendszerváltásokkal, a Szovjetunió felbomlásával hirtelen olyan hír-dömping állt elő, ami elvonta a figyelmet a konfliktus-övezetekről. Habár az Öböl-háború még viszonylag nagy publicitást kapott, a karabahi-, a délszláv-, vagy a ruandai konfliktus viszonylagos érdektelenségbe fulladt.

„Pedig ez utóbbiak sokkal véresebbek voltak annál, mint amit bárki el tudott volna képzelni a múltban”

Ez pedig nem is csoda, hiszen korábban ezek békés területek voltak. Azonban ezekben a társadalmakban a kilencneves évek elején mintha egyszerre gyulladt volna lángra a szikra. Sokan meghökkenve, értetlenül álltak az események előtt. Hogyan törhetett ki háború a Szovjetunió területén? Miért estek hirtelen egymásnak a tuszik és a hutuk?

„Ennél is több volt a kérdés Jugoszlávia kapcsán, amelyre korábban mindenki a béke és jólét szigeteként tekintett”

Ez pedig nem is volt csoda. A titói rendszer ugyan több népirtást is véghez vitt a jugoszláv szocializmus hajnalán, a későbbiekben a „testvériség-egység” jegyében sokat tett az itt élők megbékéléséért. Az 1974-ben elfogadott új alkotmány jelentősen növelte a tagköztársaságok önállóságát, ami békítően hatott a meg-megbúvó etnikai ellentétekre. Különösen fontos lépés volt ez Bosznia-Hercegovinában, ahol a lakosság alapvetően három nemzetre, bosnyákokra, szerbekre és horvátokra oszlott. Méghozzá úgy, hogy ezek közül egyik etnikum sem került többségbe. Ám Boszniát nem is ez tette különlegessé. Sokkal inkább azért vált fontossá ez a terület, mert talán itt működött leginkább a „jugoszláv ideológia”, aminek köszönhetően igen magas volt a vegyes házasságok aránya.

„Így bár Bosznia a második világháború idején egy véres testvérháború színtere is volt, a nyolcvanas évek végére már úgy látszott, a bosnyákok, a szerbek és a horvátok maguk mögött hagyták a régi ellentéteiket”

Ám a szunnyadó nacionalista indulatok szinte az egyik napról a másikra robbantak. Hogyan történhetett meg mindez? Mint ismert, a jugoszláv szocializmus összeomlása után Bosznia volt az egyedüli egykori tagköztársaság, amely 1992-ig nem hirdette ki függetlenségét (Montenegró eddigre megerősítette szövetségét Szerbiával). A kommunizmus bukása után Boszniában a hatalmat három nacionalista csoport vette át, ami után a szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot. Alija Izetbegovic bosnyák vezető azonban népszavazást írt ki Bosznia-Hercegovina függetlenségéről, ahol igennel szavazott a lakosság kétharmad része.

„Mikor Bosznia kikiáltotta függetlenségét, a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege ágyúkat és nehézfegyvereket küldött a Szarajevó feletti hegyekbe, de még nem támadott”

Szlobodan Milosevics szerb elnök ugyanis elhatározta, hogy előbb Bosznia azon részeit foglalja el, melyek Szerbiához a legközelebb állnak. Ezért felfegyverezte a boszniai szerbeket és a különböző szerbiai paramilitáris alakulatokat, a nagyrészt szerb vezetésű Jugoszláv Néphadsereget pedig a szerb lakosság védelmére irányította.

A boszniai háború 1992 márciusában vette kezdetét, amikor Zseljko Razsnatovics Arkan csetnikjei megtámadták Bijeljinát, majd miután elfoglalták, a nem szerb lakosságot elüldözték. Majd a többi nagyváros következett, ami után a boszniai szerbek új parancsnokot kaptak Ratko Mladics személyében, aki lövetni kezdte Szarajevót. A háborúba idővel a hercegovinai horvátok is bekapcsolódtak, akik Bosznia délnyugati részét követelték maguknak. És bár a szerbek fegyveres fölénye mindvégig egyértelmű volt, néhány helyen mégis állóháború alakult ki, klasszikus frontokkal és lövészárkokkal, mint az első világháború idején.

„Egy ilyen lövészárokba kalauzol el Danisz Tanovics bosnyák filmrendező 2001-es Senkiföldje című filmjében, amelybe a művész mindenkinél sikeresebben sűrítette bele a boszniai háború lényegét”

A történet egyszerű. Egy bosnyák katonai előőrs eltéved a fronton, mire a szerbek ágyútűz alá veszik őket. Kettőjüknek azonban még be sikerül ugraniuk egy lövészárokba, ahová inkább egy robbanás lökése tolja őket. A másik oldalon ekkor szerb katonát küldenek az árokba, hogy megnézzék, életben maradt-e valaki. Ekkor ismerjük meg Ninót, a szerb katonát, aki idősebb társával el is jut az árokig, ahol az utóbbi egy taposóaknát rejt egy halottnak hitt bosnyák katona alá. De a szerencse forgandó, így az egyik sebesült bosnyák katona, Csiki ott terem előttük és fegyverével ártalmatlanítja az idősebb katonát, Nino az oldalába kap lövést.

„Ezzel kezdődik a két katona között az a játszma, amelyben aztán hol az egyik, hol a másik kerekedik felül”

Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy időközben a kéksisakosok (UNPROFOR) is tudomást szereznek a lövészárokban rekedt katonáról, akik kényszerből kis időre fegyverszünetet kötnek. A nemzetközi erők vezetése ugyanis lassú és bürokratikus, így sehogy nem tudnak dönteni, hogyan mentsék ki a két katonát. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy időközben a másik életben maradt katona, Cera magához tér, de háta alatt ott van a taposóakna, amelyről ha felemelkedne, darabokra szaggatnák a repesz-szilánkok. Ezért nem marad más, mint kivárni az aknamentesítőket.

„Azonban a lövészárokban a szerb és a bosnyák katona között minden pillanatban változik a hadi helyzet”

Miközben az egyik pillanatban még jóízűt nevetnek egy közös ismerősükön, máskor fegyvert rántanak egymásra – ez a hullámzás végigköveti a filmet. De talán éppen ebből értjük meg leginkább a boszniai háborút, ahol tegnap még több nép békésen élt egymás mellett. Ahogy viszont kitört a háború, ahogy az lenni szokott, mindenkiben felerősítette azt az identitást, amit a titóizmus csak látszólag tolt a jugoszláv identitás mögé. Nem, nem nacionalista ez a két katona, nem eszmékért mentek háborúba. A vita nem arról szól az árokban, kit illetne meg ez a föld, hanem inkább az, hogy ki kezdte a háborút. Ebben a kérdésben persze sosem az dönt, aki jobban ismeri az eseményeket – inkább az, akinek éppen fegyver van a kezében.

„Eszerint a háborút mindig az kezdte, akinél éppen nincs fegyver”

De a filmből megismerheti a nagyérdemű azt is, hogyan tudott a boszniai háború négy éven keresztül zavartalanul folyni. Az ENSZ a hidegháború végeztével gyakorlatilag súlytalanná vált, így bár az UNPROFOR-osok mindvégig azon vannak, hogy valahogy segítsenek a katonáknak, a központi vezetés rugalmatlansága miatt ez eleve kudarcra van ítélve. Anélkül, hogy elárulnánk, hogyan végződik a film, annyit elmondhatunk,

„a mű erejét talán épp az adja, hogy a néző előtt rengeteg kérdést hagy nyitva”

Azon túl, hogy értetlenül állunk azelőtt, hogyan történhetett meg az, amit láttunk, azt sem tudjuk meg, mi lett később a taposóaknán fekvő katonával. Ezt a kérdést erősíti fel a film végére Alma Bandics énekesnő „Aludj, fiam” című dala, ami a ropogó fegyverzajban mindennél jobban felerősíti azt a tragédiát, amit láthattunk.

Nem véletlen, hogy a Senkiföldje így számos díjat nyert el, de nagyon gyorsan közönség kedvenc is lett. Ez pedig aligha tudható be másnak, mint a kitűnő forgatókönyvnek, amely mesterien sűrítette bele a filmbe a boszniai háború lényegét. Külön érdeme a filmnek, hogy ezt nem a klasszikus jó-rossz ellentétpárral mutatta be

„Így Csiki és Nino egyáltalán nem pozitív vagy negatív hősök”

Ez a szó a legkevésbé sem illik rájuk, hiszen ők tényleg csak belesodródtak ebbe a véres háborúba, ami ha nem tört volna ki, a két férfi talán inkább a munkahelyén foglalatoskodna. De így válnak valahol mindketten szimpatikussá a néző számára, aki valószínűleg a film előtt korántsem volt mentes az elfogultságtól. Ez a film viszont a két oldal között is a megbékélés felé mutat. Hiszen ez a mű egyben két testvéri nép történetét is bemutatja, akik a saját nacionalista vezetőik áldozatai lettek.

A teljes filmet itt tekintheti meg.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.