//A lehetetlent is meg kell kísérelni
Jelena Malihina #moszkvater

A lehetetlent is meg kell kísérelni

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal  Jelena Malihinával, a magyar irodalom kiváló orosz fordítójával ismertet meg bennünket. No és a műfordítás rejtelmeivel. Így azzal, hogy miként kell az olvasót bevezetni egy másik világba, s ehhez hogyan lehet megtalálni az összekötő fonalakat.

Jelena Malihina #moszkvater
Jelena Malihina

Irigykedve emlékszem rá, mert irigylésre méltó pályát futott be és éppen azon a területen, amire jómagam is az életemet tettem fel, a műfordításban. Csakhogy ő éppenséggel egy másik irodalom, a magyar átültetésében. Világnyelven, oroszul közvetítette szellemi értékeinket. Több százezres példányban, több millió olvasónak.

Egy véletlennek köszönhetjük, hogy minket választott. Irodalmunk nagy szerencséje, hogy amikor Mexikóba akarták kiküldeni, hogy felváltsa a szovjet Könyvterjesztő Vállalat ott dolgozó munkatársait, a közép-amerikai országban kitört a soron következő puccs. S a fiatal végzős egyetemi hallgató, akinek a diplomáján még alig száradt meg a tinta, komoly dilemma elé került.

„Az egyetemen angolul és spanyolul tanult. Szabadon használta ezeket a nyelveket, ám ennek ismeretében a cég mégis furcsa, nehezen megmagyarázható választás elé állította: Kína vagy Magyarország. Ott volt szükség tehetségekre. Minket választott”

Mint később egyik beszélgetésünk alkalmával elmondta, fiatal végzősként „még élt bennem a lendület, közel voltak az egyetemi évek”. Vállalta a kiküldetést és egy év elteltével már olvasott magyarul. „Azt hiszem jól döntöttem” – vallotta be később. Így lett Jelena Malihina (1925-2016) a magyar irodalom, elsősorban a próza egyik legtapasztaltabb és legihletettebb orosz fordítója. Sajnos már négy éve nincs velünk. Fordításai viszont ott sorakoznak a könyvtárak polcain, neve megkerülhetetlen mindenkinek, aki Oroszhonban a magyar literatúrával kíván ismerkedni, netán komolyabban foglalkozni.

„Minden kezdet nehéz” – jegyezte meg mosolyogva a jól ismert magyar mondást idézve. Első munkája jól megizzasztotta: előszó volt Vörösmarty Mihály verseihez.  Ez volt egyben a próbatétel is – mire a kötet megjelent, Jelena már az egyik legrangosabb moszkvai szépirodalmi könyvkiadó, a Hudozsesztvennaja lityeratura magyar szerkesztőjeként folytatta a munkát. És tette még tizenöt esztendőn keresztül.

„Gyakorlatilag az ott megjelent összes magyar mű – minőségi alkotások – az ő kezén ment át. Fordított, szerkesztett, elő és utószavakat írt”

Fantasztikus pályát mondhat magáénak, ám minderről szerényen és derűsen mesél, a mosoly soha nem kopik le arcáról. Pedig a debütálás sem volt egyszerű. 1956-ban Móricz „Légy jó mindhalálig” című regénye volt első nagyobb próza fordítása, s ezt évente újabbak követték.

Szerencsére munkájában igazi segítőtársakra lelt. Pályája legelején az 1959-ig Moszkvában, emigrációban élő Hidas Antal és felesége, Kun ÁgnesKun Béla lánya patronálta, aki rokonszenves egyéniségével sok-sok orosz irodalmárt nyert meg a magyar literatúra fordításának. Jelena pajkos mosoly kíséretében mesélte el: Ágnes híresen szép asszony volt s női vonzerejét is bevetette, hogy a legjelesebb orosz költőket, Borisz PaszternakotLeonyid Martinovot, Kornyej Csukovszkijt, David Szamojlovot  megnyerje a magyar líra fordításának. Aki egy kicsit is bennfentes a költészet átültetésének a titkaiban, az tudja, nem elég a nyelvtudás, a pontos szövegértés, verset csak költő tud fordítani. Aligha várhatjuk el már tehetségüket igazolt költőktől, hogy megtanulják egy kis lélekszámú nép nyelvét. „Ilyenkor kell a nyersfordítás, az alapos magyarázat, a gondos, megértő, nem kekeckedő szerkesztői munka” – tette hozzá Jelena. Nagy előny, ha a fordító saját személyiségéből, költői tekintélyéből is kölcsönöz az átültetett szerzőnek. Ezzel Ágnes és az általa megnyert költők esetében nem volt gond.

„De nem volt Jelenának gondja akkor sem, amikor Radnótit ismertette meg a szovjet irodalombarátokkal, a kötet 1968-ban látott napvilágot”

Úttörő munkát végzett Ady bemutatásában is. Amikor a Corvina Könyvkiadó orosz nyelvű Ady-válogatást adott közre, ki mást bízhattak meg a fordítás megszervezésével, mint őt. A Király István válogatta anyaghoz neki kellett alkalmas költő-fordítókat találnia. „Tehetség, tapasztalat és kellő kultúra” – ez a jó versfordítás titka – mesélte.

Persze tisztában volt azzal a sajnos tagadhatatlan igazsággal, hogy éppen Ady az a költő, aki szinte lefordíthatatlan, sajátos magyar szimbólumrendszere nehezen ültethető át más nyelvre.

„Ady a magyaroké, nagyonis az övék. Mindent elkövettünk, hogy része részese legyen a világirodalomnak oroszul is. Ám miképp tegyük nálunk közkinccsé azt, ami magyar barátainknak oly drága és közeli? Hogyan adjuk át más nyelven? Azt, hogy Verecke útján jöttünk s fülünkben ősmagyar dal rivall? És ugyan mit mond egy orosz irodalombarátnak, aki Charles Baudelaire mindenki számára világos albatrosz szimbolikáján nevelkedett az új, az énekes Vazul kifejezés. Csak egy magyar tudja, mi van mögötte, teljes jelentését csak ő érzi, csak neki szól igazából. Már a versek címei is zavarba hoznak. Ady orosz fordítója – egyébként hozzá méltó lírikus – sok társához hasonlóan nem boldogult a magyar ugar kifejezéssel. Nincs rá szó az oroszban, az ugar más jelzővel a Nobel-díjas Solohov regénye okán már foglalt. Így lett az ugar az emblematikus vers címében sztyeppe.”

„Jelena elismerte a szomorú tényt, a költészet általában lefordíthatatlan. Mégis meg kell kísérelni. Hiszen megengedhetetlen, hogy a műveket eredetiben elolvasni nem tudó olvasók ne ismerjék Byront, Goethét, Petőfit”

Csak hálásak lehetünk, ha vannak költők, akik vállalkoznak átültetésükre, még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, száz százalékos, ideális, örök érvényű fordítás nem létezik. Talán nem is érdemes célul tűzni. Azt kell átadni, ami a költőben a leglényegesebb, az egyéniségét. „Az a szerény megérzésem, hogy Ady esetében talán sikerült megfertőznöm hazai költőbarátaimat a magyar költő tiszteletével.”

Amikor először találkoztunk, már vagy tucatnyi könyvet fordítottam oroszból s élvezettel hallgattam megállapításait a számomra szép, de embert próbára tevő hivatásról. Abban is egyet értettem vele, hogy bár a fordítás célja megkísérteni a lehetetlent, nincs olyan szöveg, amit ne lehetne lefordítani. Megnyerő volt az ő megközelítése.

„Az olvasót be kell vezetni egy másik világba, s ehhez meg kell találni az összekötő fonalakat”

Léna bevallotta, többször is belefogott Krúdy lefordításába. Nem ő volt az egyetlen, aki megkísértette a lehetetlent. Nagy elődje, Oleg Rosszijanov is belevágta a fejszéjét ebbe a kemény fába. „Krúdy esetében nem arról van szó, hogy kipipálunk egy kötelező feladatot. Csak úgy érdemes lefordítani, ha teljes fényében ragyog. A fordítás nem lóverseny, nem kell sietni, néha segít az érlelés, az idő előtti bemutatással éppen az ellenkező hatást érhetjük el.”

Bevallotta, bármennyire is fontos, hogy egy mű fordításának a gondolata megérlelődjön benned, van, amikor sietned kell. Ez volt a helyzet Mesterházi Lajos sajátos esszé regényével, az orosz olvasók és a kritika körében osztatlan elismerést aratott  „A Prométheusz rejtély”-jel.

Léna nem riadt vissza a nehéz feladatoktól. Neki köszönhetjük, hogy Illyés „Petőfi”-jét, Déry Tibor „Felelet”-ét olvashatják oroszul is. De nem riadt vissza egy már a magyar olvasót is próbára tevő klasszikus regény. Eötvös „A falu jegyzőjé”-nek lefordításától. „A sok nemes gondolat és az őszinte szenvedély megnyerheti a mi olvasóink szívét. gyanítottam, hogy Léna  alapos magyar irodalmi ismereteit sokan elfogadták volna nálunk is. Pontossan tudta, ki volt Tömörkény István s adósságnak tekintette az éppen tartalma miatt a Gulágot megjárt Lengyel József bemutatását a Szovjetunióban.

„Azt hihetnénk, hogy egy akkoriban soknemzetiségű ország állampolgáraként közömbös volt a sajátosan magyar problémák, a határontúli magyar irodalom gondjai iránt. Nem így volt”

Jelena pontosan tudta, mit jelentene nekünk Sütő András „Anyám könnyű álmot igér”-jének lefordítása, amit nem tudott beváltani. Másik nagy vágya volt Tamási Áron „Ábel trilógiá”-jának a bevezetése az orosz irodalmi köztudatba. A „Szirom és boly”-t ugyanis éppen az ő kiadója adta ki.

 Az évek elsodortak egymás mellől. Jelena termékeny pályájának emléke azonban még ott él sokakban. Nélküle szegényebbek lennénk, mert elévülhetetlen érdeme, hogy egy nagyságában és műveltségében is tekintélyes olvasói közegbe segített bevinni a magyar irodalom legjobb, általa értőn válogatott alkotásait.

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.