„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„a kozákokkal való rokonság gondolata még az ukrán himnuszba is bekerült, Ukrajna mai harcias és ellenszegülő magatartását pedig gyakran a kozák virtussal azonosítják”
Fotó:EUROPRESS/AFP
A kozákok az orosz és ukrán nép történetével is összefonódtak. Oroszországban persze sokkal inkább epizódszereplők a hagyományosan konzervatív, történelmük során azonban gyakran fellázadó kozák közösségek – legismertebbek talán a doni kozákok –, Ukrajna történelmének egy bizonyos szakaszában azonban központi szerepet játszottak. Olyannyira, hogy
„a kozákokkal való rokonság gondolata még az ukrán himnuszba is bekerült, Ukrajna mai harcias és ellenszegülő magatartását pedig gyakran a kozák virtussal azonosítják”
Holott a kozákság (qazaqlïq) eredendően nem is szláv jelenség, hanem a mongol-tatár hódítások utáni időszak egyik sajátossága volt. Azt, hogy egy általános poszt-mongol jelenségről, és nem csupán névegyezésről van szó, egy koreai professzor, Joo-Yup Lee mutatta be meggyőzően a kozákság jelenségéről szóló könyvében. Eredetileg azokat a harcosokat nevezték kozákoknak, akik a mongol Arany Horda felbomlása után egy-egy utódlási vagy egyéb hatalmi küzdelemben alulmaradtak, és eredeti szálláshelyüktől távolabb próbáltak szerencsét, olykor fosztogatóként, máskor hódítóként. Ilyen „kozák” (qazaq) volt az ismertebb történelmi szereplők közül Tamerlán (Timur Lenk) vagy az Indiát meghódító, a Mogul-dinasztiát alapító Babur, de ebből a kozákságból ered a kazahok népneve is, a Kazah Kánságot ugyanis szintén egy ilyen harcos csoport alapította.
„A qazaq/kozák szó pedig elterjedt az egész sztyeppén a Dnyepertől Közép-Ázsiáig, és egyre inkább a szökevény, vándor vagy csavargó jelentés kötődött hozzá”
Így ezt a kifejezést alkalmazták azokra szláv vagy balti kóborlókra és szökevényekre is, akik a 15. századtól kezdve egyre nagyobb számban telepedtek le a volt Kijevi Rusz területe felett uralkodó lengyel, litván és moszkvai államok és a tatár kánságok határvidékét alkotó és így mondhatni senkiföldjének számító „vad mezőkön”, azaz a Fekete-tenger melletti sztyeppéken. Voltak, akik a törvény elől menekültek, mások a földesurak által rájuk rótt terhek alól, egyesek kalandorok voltak, mások pedig éppen menedéket kerestek a formálódó kozák szicsekben a tatár portyák elől. A szicsek olyan megerősített táborok voltak, amelyeket gyakran a Dnyeper kanyarulatának megközelíthetetlen kiszögelésein és szigetein hoztak létre, és amelyek közül a leghíresebbé egyértelműen a Zaporizzsjai Szics vált.
„A Fekete-tenger partján formálódó kozákság tehát sokkal inkább társadalmi, mint etnikai jelenség volt, azonban a 16. század közepére már egyértelmű jelentőséggel bíró csoporttá vált”
A kozáksággal a térséggel szomszédos területeket uraló lengyel és orosz uralkodóknak is számolniuk kellett, és megpróbálták azt a maguk szolgálatába állítani. 1570-ben kapták meg első oklevelüket a doni kozákok Rettegett Ivántól, 1572-ben pedig a lengyel Rzecz Pospolita területén létrehozták a lajstromozott kozákság intézményét, amelyet a tatár betörések elleni harcot vállaló, királyi szolgálatban álló zaporizzsjai kozákok alkottak. A különféle kiváltságokkal járó lajstromba felvettek száma idővel egyre és egyre nőtt, ennek azonban a lengyel korona egyre kevésbé örülhetett. Tény, hogy a kozákok olykor kitűntek a krími tatárok és azok védnökei, az oszmán-törökök elleni harcokban, és a moszkvai állammal vívott háborúkban is részt vettek. Ezzel párhuzamosan azonban számos felkelés is fűződött a kozákok nevéhez, amelyeket gyakran éppen azok – választott – parancsnokai, a hetmanok vezettek. A kozákok jellemzően a lengyelek katolizáló törekvéseinek is ellenálltak – beleértve a görögkatolikus egyházat megteremtő breszti uniót is –, és az ortodox hit védelmezőiként léptek fel.
„A számos kisebb, a lengyel hadsereg által többé-kevésbé gyorsan eltiport kozák-paraszt felkelés után 1648-ban robbant ki az a háború, amely máig meghatározó Ukrajna történelme szempontjából. Ennek a lengyelellenes felkelésnek a vezetője Bohdan Hmelnickij hetman volt, az ukrán történelmi emlékezet egyik megosztó alakja”
Ambivalens megítélését annak köszönheti, hogy miközben hosszú éveken át sikeresen harcolt a lengyelekkel szemben, megalapítva a mai Ukrajna egyik elődjének tekintett önálló kozák államot, 1654-ben megkötötte a hírhedté vált perejaszlávi szerződést a moszkvai cárral. Oroszországban mai napig a régi Rusz két egymástól elszakított területének újraegyesítéseként tekintenek erre az eseményre, és eme újraegyesítés 300. évfordulója alkalmából adta át Nyikita Hruscsov a Krím-félszigetet az Ukrán SZSZK-nak, vélhetően mit sem sejtve lépése távoli következményeiről. Ukrajnában azonban úgy vélik, a moszkvai uralkodókkal csupán szövetséget kötöttek Perejaszlávban, amellyel azonban a cárok visszaéltek, és fokozatosan felszámolták a kozák állam függetlenségét – ráadásul anélkül, hogy azt megvédték volna, hiszen pár évvel később a lengyelekkel is kiegyeztek.
„Bár moszkvai segítséggel Bohdan Hmelnickij meg tudta védeni a kozák állam függetlenségét, 1657-es halála után egy harminc éves, romlás néven emlegetett periódus következett a térség történelmében”
Paradox helyzet, az az időszak, amikor a proto-ukrán kozák állam viszonylagos önállósággal rendelkezett, állandó háborúskodással, megosztottsággal, kettős vagy akár hármas hatalommal, és számtalan árulással járt együtt. A kozákok egy része már 1659-ben Moszkva ellen harcolt a lengyelek (!) és tatárok oldalán – a győztes konotopi csata ma kiemelt hellyel bír az ukrán hadtörténetben –, egy időben pedig egy-egy hetman a törökökkel is összefogott a lengyelek és/vagy az oroszok ellen. Az önállóságukat megőrizni kívánó kozák hetmanok pedig ide-oda sodródtak a korabeli nagyobb hatalmak között, azonban hiába. A kozák állam kettészakadt, területét a lengyelek és oroszok osztották fel egymás közt.
A hetmani állam formálisan a 18. század közepéig megmaradt a Dnyeper oroszok által uralt balparti területein, önállóságából azonban folyamatosan veszített. A kozákok jogainak visszavágásában nagy szerepet játszott Ivan Mazepa hetman bukása a nagy északi háború éveiben. Mazepa Nagy Péter cár bizalmasának számított, azonban a háború idején összefogott XII. Károly svéd királlyal, a híres poltavai csatában azonban alulmaradtak és menekülniük kellett. Míg Hmelnickijről elmondható, hogy Oroszországban és Ukrajnában is tisztelik – ha más miatt is –, Mazepáról homlokegyenest ellentétes vélemények alakultak ki a két ország történetírásának fősodrában.
„Az oroszok szemében Mazepa áruló, aki a nyugati hódítók szolgálatába állt önös érdekeiből kifolyólag”
Ezt a lesújtó Mazepa-képet rögzítette Puskin is Poltava című költeményében, amely vélhetően szerepet játszott abban, hogy az ukránosítási törekvések egyik fő céltáblájává vált, és emlékműveit az elsők közt bontották el.
„Ukrajnában ezzel szemben Mazepa nemzeti hős, aki elsők között ragadott fegyvert az orosz uralom ellen, hogy nyugati segítséggel állítsa helyre Ukrajna függetlenségét”
Bár valójában csak a kozákok kisebb része állt Mazepa mellé, és a többség kitartott a cár oldalán, tény, hogy a kozákság sérelmezte jogainak fokozatos csorbulását. Az ukrajnai kozákokra persze nem tekinthetünk népként, sokkal inkább egy sajátos harcos arisztokráciaként, amelyet a hozzájuk hasonlóan köztársasági szemléletű lengyel nemességtől a vallás, az ortodox orosz szolgáló nemességtől pedig a szabadsághoz való ragaszkodás választotta el, és amely, bár maga is rétegzett volt, a helyi lakosság jelentős részétől is megkülönböztethette magát. Viszonyuk az oroszokkal azonban korántsem volt egyértelműen antagonisztikus. A kozák elit számos tagja nagyon jól beilleszkedett az orosz társadalom felső rétegeibe, és magas udvari pozíciókig jutott. Az egyik legismertebb közülük Kirilo Rozumovszkij (Kirill Razumovszkij), a zaporizzsjai kozákok utolsó hetmanja, aki Erzsébet cárnő favoritja volt. Rozumovszkij Nagy Katalin hatalomra jutását is segítette, és az volt a terve, hogy a hetmani címet örökletessé teszi, Péterváron azonban máshogy gondolták. 1764-ben a hetmani állam területén uralkodó morális züllésre, korrupcióra és a helyi elitek visszaéléseire hivatkozva (!) felszámolták a hetmanátus intézményét, Rozumovszkijt pedig mondhatni nyugdíjba küldték. Néhány évvel később a Zaporizzsjai Szicset is felszámolták, a kozákok egy része pedig betagolódott az orosz birodalmi társadalomba, míg mások külföldön – például a Duna mentén – próbáltak szerencsét.
„A kozák autonómia és függetlenség emléke azonban élő maradt, és a kisorosz identitás egyik motorjává vált”
A 18–19. század fordulóján a nagyoroszoktól magát elsősorban regionális és társadalmi, mintsem nemzeti alapon megkülönböztető kisorosz nemesség körében a Dnyeper balpartján bontakoztak ki az ukrán kulturális mozgalom első csírái. Ez a mozgalom aztán egy évszázad alatt egyre inkább nyugatra tolódott és radikalizálódott. Központjává az osztrák uralom alatt álló Galícia, céljává pedig a független ukrán állam megteremtése vált. Súlypontja tehát olyan területekre helyeződött át, ahol a kozák uralom sohasem volt tartós, a kozákok megjelenése pedig gyakran óriási pusztítással és pogromokkal járt együtt a 17–18. század háborúi során.
A kozákság és ukránság azonosítása azonban ezzel együtt sem múlt el, aminek jellemző példája, hogy az első világháború utolsó éveinek ukrán államalapítási kísérletei közül az egyiket, a németek által támogatott Ukrán Államot 1918-ban hetmani címmel Pavlo Szkoropadszkij vezette, aki nem mellesleg egy ősi kozák nemes család leszármazottja volt. Érdekesség, hogy a német protektorátus alatt az oroszoktól független államot kialakítani próbáló hetman egyik távoli rokona is betöltötte már ezt a címet. Ivan Szkoropadszkij volt az, aki Mazepával szemben lojális maradt a cárhoz, és így átvehette annak helyét az oroszok oldalán harcoló kozákok élén.
„A Szovjetunió éveiben aztán a kozákság a történelemkönyvek lapjaira szorult vissza, többször pedig repressziók áldozatává vált a szovjet hatalommal szembeni vélt vagy valós fellépése miatt”
A kozákság ekkor már elsősorban az orosz területekre szorult vissza, és a második világháború körüli időszakban is csak az orosz tagköztársaság területén létező kozákság köreiben állítottak fel újra lovashadosztályokat. Ahogy az orosz, és nem az ukrán területeken bontakozott ki kozák függetlenségi, vagy legalábbis autonómia mozgalom 1991 után. Bár az oroszországi kozákság egy részének formálódásában is nagy szerepet játszottak a zaporizzsjai kozákok – elsősorban a Kubany területén, amit az ukrán nacionalisták maguknak is követelnének –, az orosz kozákság nagy része az ukrántól függetlenül, vele párhuzamosan alakult ki. Oroszországban a kozákság, ha vissza is szorult, és inkább néprajzi sajátosságnak tekinthető, továbbra is élő jelenség, Ukrajnában ezzel szemben szinte teljesen feloldódott az ukrán identitásban.
„Ukrajnában mondhatni identitáserősítő mémmé vált a kozákság”
Így 2022 nyarán például Borisz Csuprina (nagyjából Hajas Borisz) néven tiszteletbeli kozákká avatták Boris Johnson brit miniszterelnököt, az oroszoknak küldött obszcén üzenetekben pedig az oszmán szultánnak írt állítólagos kozák levél párhuzamát vélték sokszor felfedezni (ilyen üzeneteket a magyar vezetésnek is címeztek már). Olekszij Aresztovics volt ukrán elnöki tanácsadó pedig egy Techno-Szics gondolatát tűzte zászlajára, egy olyan 21. századi, technológiailag fejlett és befogadó Ukrajna képét, amely fel tudja venni a versenyt Oroszországgal – és amely képet egyébként szembeállított a kizárólagosan Nyugat-orientált és elzárkózóan nacionalista Ukrajna-koncepciókkal.
„Más, történelmi párhuzamok is vonhatóak”
A centralizált, tartós hatalommal bíró Oroszországgal szemben az ukrán belpolitika könnyen eszünkbe juttathatja a zaporizzsjai hetmani címért folytatott versengéseket, ahogy az ország Nyugat és Kelet között ide-oda sodródása is ismerős lehet a múltból. De kiemelhetjük persze a makacs ellenállást, a nagyhatalmakkal szembeni tisztelet hiányát – legyen az akár szövetséges, akár ellenség –, vagy a cseles, mozgékony hadviselést a háború első szakaszában. Vagy akár azt is megemlíthetjük, hogy Ukrajna menedéket és fegyvert ad azoknak, akik a legkülönfélébb okokból a jelenlegi orosz hatalom ellen harcolnának, legyenek akár orosz vagy belarusz nacionalisták, akár revansra vágyó grúzok vagy csecsenek. A zaporizzsjai kozákság öröksége, annak erényei és gyengeségei is felfedezhetőek még tehát Ukrajnában, ha kozákokat nehezen is találhatunk már az országban.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
Józsa Edmond says:
Elég jó cikk. Átjön, mennyire ingatag lábakon nyugszik az ukrán nemzeti eszme – ezért a vágyott, dicső múlt megteremtésének vágya erős, ami sajátos eredményekhez vezethet, ahogy erről pl. a brit Eric Hobsbawm A hagyomány feltalálása c. könyvében ír. (A témáról általánosan és/de vázlatosan írtam ezen a médiumon korábban).
1. Nagyon jó, hogy a szerző kiemeli: az ukrán nemzeti gondolat egyik fő pillére a kozákság. A kapcsolódás viszont távolról sem egyértelmű, bár az ukrán himnusz szerint az ukránok kozák vérből valók. Lehet.
2. Részben azért Galíciában jött létre az ukrán nemzeti gondolat, mert a Habsburgok oszd-meg-és-uralkodj politikája erőteljesen támogatta az ukrán etnikumot a lengyelek ellensúlyozására: kulturális szervezetek, könyvkiadás stb. Az orosz cári birodalom ellenben gyakran kemény kézzel lépett fel, hiszen szakadár gondolatnak ítélte.
Stier Gábor says:
Hát igen, nagyon jó cikk!
Tehetős Totó says:
Solohov Csendes Donjában ( állítólag nagy része plágium, de itt lényegtelen ki irta) van egy jelenet, hogy ukrán lovagol a kozákok falujába, s alig bír megmaradni a hátán. A doniak szerint úgy ül a hohol, mint majom a köszörűkőn, s harsányan nevetik, hogy dobálja a hátas. Ez azért valamit elárul a két népcsoport viszonyáról, mégha irodalmi mű is.