//A kíméletlen háború művészete III.
Munkások páncéltörő védőbástyákat, más néven sárkányfogakat szerelnek fel egy védelmi vonal építkezésén Harkiv régióban 2024. március 12-én, az ukrajnai orosz invázió közepette #moszkvater

A kíméletlen háború művészete III.

MEGOSZTÁS

A győzelmet egy hagyományos háborúban a gondos tervezés, az ipari bázis fejlesztése, és a mozgósítási infrastruktúra fejlesztése biztosítja békeidőben, és még gondosabb erőforrás gazdálkodás háborús időkben. A sikeres kimerítő háború a saját harci erő megőrzésére összpontosít. Ez általában viszonylag statikus frontot jelent, amelyet korlátozott helyi támadások szakítanak meg a pozíciók javítása érdekében, a harcok nagy részében tüzérséget alkalmazva. A veszteségek minimalizálásának kulcsa az összes erő megerősítése és elrejtése, beleértve a logisztikát is. Az a fél, amelyik elfogadja a háború kimerítő jellegét, és a területfoglalás helyett az ellenséges erők megsemmisítésére összpontosít, nagy valószínűséggel győzni fog. Alex Vershinin, az Egyesült Királyság vezető védelmi és biztonsági kutató központjának (RUSI) elemzője A háború kíméletlen művészete című írásában arra a következtetésre jut, hogy a Nyugat nincs felkészülve egy ilyen háborúra. Folytatjuk Vershinin a nyugati és a szovjet modellt, a hagyományos és a manőverező háborúkat összehasonlító cikkének az ismertetését.

Vukics Ferenc írása a #moszkvater.com-on

A katonai dimenzió
Munkások páncéltörő védőbástyákat, más néven sárkányfogakat szerelnek fel egy védelmi vonal építkezésén Harkiv régióban 2024. március 12-én, az ukrajnai orosz invázió közepette #moszkvater
Munkások páncéltörő védőbástyákat, más néven sárkányfogakat szerelnek fel egy védelmi vonal építkezésén Harkiv régióban 2024. március 12-én, az ukrajnai orosz invázió közepette
Fotó:EUROPRESS/Sergey BOBOK/AFP

A katonai műveletek egy hagyományos háborús konfliktusban nagyon különböznek a manőver háborúban zajló hadműveletektől. A gyors manőverezéssel elért döntő ütközet helyett a kimerítő háború az ellenséges erők és azok harci regeneráló képességének megsemmisítésére összpontosít, miközben a saját erők megőrzésével, megóvásával egyidejűleg a saját erőnket is meg kell őrizni.

„Ebben az összefüggésben a sikeres stratégia elfogadja, hogy a háború legalább két évig tart, és két különböző szakaszra oszlik. Az első szakasz az ellenségeskedések megkezdésétől addig a pontig tart, amikor elegendő harci erőt mozgósítottak a döntő műveletekhez”

 Ebben a szakaszban kevés pozíció váltás történik a szárazföldön, és a kedvező, minimális veszteségek elviselésére és a harci erő hátországi kiépítésére összpontosítanak. A harc domináns formája a tűz, nem pedig a manőver, amelyet kiterjedt erődítések és álcázás egészít ki. A békeidős hadsereg kezdi a háborút, és védelmi műveleteket hajt végre, időt biztosítva az erőforrások mozgósítására és az új hadsereg kiképzésére.

„A második fázis akkor kezdődhet meg, ha az egyik fél teljesítette a következő feltételeket”

– Az újonnan mozgósított erők befejezték kiképzésüket, és elegendő tapasztalatot szereztek ahhoz, hogy harcászati szempontból hatékony alakulatokat alkossanak, amelyek képesek gyorsan integrálni minden eszközüket a művelet eredményessége érdekében.

– Az ellenség stratégiai tartaléka kimerült, így nem képes megerősíteni a fenyegetett szektort.

– Tűz- és felderítési fölényt érnek el, ami lehetővé teszi a támadó számára, hogy hatékonyan összpontosítson tüzet egy kulcsfontosságú szektorra, miközben az ellenség számára lehetetlen biztosítani ezt.

– Az ellenség ipari ágazata olyan mértékben leépül, hogy képtelen pótolni a harctéri veszteségeket. Abban az esetben, ha egy országkoalíció ellen harcolnak, az ő ipari erőforrásaikat is ki kell meríteni, vagy legalábbis számolni kell velük (kimerülnek a készletek, háborús fáradság lép életbe).

„Csak e kritériumok teljesülése után szabad megkezdeni a támadó műveleteket. Ezeket széles fronton kell megindítani, arra törekedve, hogy az ellenséget több ponton, viszonylag kis mélységű (sekély) támadásokkal legyőzzék”

A cél az, hogy a saját védelmi rendszerek védőernyőjén belül maradjanak, miközben a kimerült ellenséges tartalékokat addig feszítik, amíg a front össze nem omlik. Csak ezután szabad a támadást kiterjeszteni az ellenség hátországában a mélyebben fekvő célok felé. Kerülni kell az erők egyetlen pontban lévő összpontosítását, mivel ez jelzi az offenzíva helyét, és lehetőséget ad az ellenségnek, hogy tartalékát e kulcsfontosságú pont ellen összpontosítsa.

„Az 1916-os Bruszilov-offenzíva, amely az osztrák-magyar hadsereg összeomlását eredményezte, jó példa a taktikai és műveleti szinten sikeres attrakciós (kíméletlen, kimerítő) offenzívára”

Azáltal, hogy az orosz hadsereg széles fronton támadott, megakadályozta az osztrák-magyarok erőket abban, hogy a tartalékaikat összpontosítsák, ami a front teljes hosszában összeomláshoz vezetett. Stratégiai szinten azonban a Bruszilov-offenzíva a kudarc példája is. Az orosz erők nem figyeltek az ellenséges koalíció egészére, csak az Osztrák-Magyar Monarchiára koncentráltak, és elhanyagolták a német kapacitást. Az oroszok a támadás során olyan létfontosságú erőforrásokat pazaroltak el, amelyeket később nem tudtak pótolni, anélkül, hogy a legerősebb koalíciós tagot legyőzték volna. 

Ismételten hangsúlyozandó, hogy egy offenzíva csak akkor lesz sikeres, ha kulcsfontosságú kritériumok teljesülnek. Ha korábban próbálnak offenzívát indítani, az stratégiai nyereség nélküli veszteségeket eredményez, ami egyenesen az ellenség kezére játszik.

Modern háború

„…A gyakorlatban a tüzek tömegesítése jóval könnyebb feladat, mint az erőké. A mély manőverezés, amely a harci erők összevonását igényli, többé nem lehetséges, mivel minden összevont erőt közvetett tűzzel megsemmisítenek, mielőtt mélységben sikereket érhetne el. Ehelyett egy szárazföldi offenzíva szoros védőpajzsot (buborékot) igényel az ellenséges csapásmérő rendszerek elhárításához. Ezt a buborékot a baráti ellentűz, a légvédelem és az EW-eszközök rétegzésével hozzák létre. Számos, egymástól függő rendszer mozgatása rendkívül bonyolult és valószínűtlen, hogy teljesen sikeres legyen.

„A csapatok elülső vonala mentén végrehajtott kis mélységű támadások esetén a legvalószínűbb, hogy elfogadható költségarány mellett sikeresek lesznek. A mély behatolásra irányuló kísérletek abban a pillanatban ki lesznek téve a tömegesen alkalmazott tüzérségi tűznek, amint kilépnek a védelmi rendszerek ernyője alól”

Ezen egymást átfedő eszközök integrálása központi tervezést, és kivételesen jól képzett törzstiszteket igényel, akik képesek több képességet menet közben integrálni. Az ilyen tisztek kiképzése éveket vesz igénybe, és még a harci tapasztalat sem hoz létre ilyen készségeket rövid idő alatt. Az ellenőrző listák, és a kötelező eljárások enyhíthetik ezeket a hiányosságokat, de csak egy kevésbé bonyolult, statikus fronton. A dinamikus támadó műveletek gyors reakcióidőt igényelnek, amire a félig kiképzett tisztek képtelenek… Az ezen eszközök közötti koordináció hiánya sikertelen támadásokat és szörnyű veszteségeket eredményez anélkül, hogy valaha is látnák az ellenséget. Ahogy nő a műveleteket végrehajtó alakulat mérete, úgy nő az integrálandó eszközök száma és összetettsége is.”

Következmények a harci műveletekre

A mélységi tüzek ‒ 100-150 kilométernél (a taktikai rakéták átlagos hatótávolsága) távolabb a frontvonal mögött ‒ az ellenség azon képességét veszik célba, hogy harci erőt generáljon. Ide tartoznak a termelési létesítmények, lőszer raktárak, javító raktárak, valamint az energia- és szállítási infrastruktúra. Különösen fontosak a jelentős termelési képességeket igénylő, és nehezen pótolható/javítható célpontok, mivel megsemmisítésük hosszú távú károkat okoz.

„Mint a hagyományos háború minden vonatkozásának, az ilyen csapásoknak is jelentős időre van szükségük ahhoz, hogy kifejtsék hatásukat, és megfelelő hatás elérése akár éveket is igényelhet. A nagy hatótávolságú precíziós irányítású lőszerek alacsony globális gyártási volumene, a hatékony megtévesztési és álcázási intézkedések, a légvédelmi rakéták nagy készletei, és az erős, eltökélt államok puszta javítási kapacitása együttesen elhúzódó konfliktusokat eredményeznek”

A légvédelem hatékony rétegzésének minden magasságban nagy teljesítményű rendszereket kell magában foglalnia, amelyekhez olcsóbb rendszereknek kell társulniuk az ellenség tömeges, alacsony teljesítményű támadási felületei ellen. A tömeges gyártással és a hatékony EW-vel kombinálva, ez az egyetlen módja a mélységi támadások eredményes leküzdésének.

„A győzelmet egy hagyományos háborúban a gondos tervezés, az ipari bázis fejlesztése, és a mozgósítási infrastruktúra fejlesztése biztosítja békeidőben, és még gondosabb erőforrás gazdálkodás háborús időkben. A sikeres kimerítő háború a saját harci erő megőrzésére összpontosít”

Ez általában viszonylag statikus frontot jelent, amelyet korlátozott helyi támadások szakítanak meg a pozíciók javítása érdekében, a harcok nagy részében tüzérséget alkalmazva. A veszteségek minimalizálásának kulcsa az összes erő megerősítése és elrejtése, beleértve a logisztikát is. Az erődítmények kiépítéséhez szükséges hosszú idő megakadályozza a jelentős szárazföldi mozgást. Az a támadó erő, amely nem tud gyorsan védelmi berendezéseket telepíteni építeni, jelentős veszteségeket szenved az ellenséges tüzérség tüzétől.

„A védekező műveletek időt nyernek az alacsony szintű harci alakulatok kialakítására, lehetővé téve az újonnan mozgósított csapatok számára, hogy harci tapasztalatot szerezzenek anélkül, hogy nagyszabású támadások során súlyos veszteségeket szenvednének. A tapasztalt, alacsony szintű harci alakzatok kiépítése megteremti a képességet a jövőbeli támadó műveletekhez”

A hagyományos háború korai szakasza az ellenségeskedések megkezdésétől addig a pontig tart, amikor már a mozgósított erőforrások nagy számban állnak rendelkezésre, és készen állnak a harci műveletekre. Meglepetés erejét kihasználó támadás esetén az egyik fél gyors offenzívája addig lehetséges, amíg a védekező fél szilárd frontot nem tud kialakítani. Ezt követően a harc megszilárdul. Ez az időszak legalább másfél-két évig tart. Ebben az időszakban kerülni kell a nagyobb támadó hadműveleteket.

„Még ha a nagy támadások sikeresek is, jelentős veszteségeket fognak okozni, gyakran értelmetlen területi nyereségért. Egy hadseregnek soha nem szabad kedvezőtlen feltételekkel ütközetbe bocsátkoznia. A hagyományos háborúban minden olyan terep, amely nem rendelkezik létfontosságú ipari központtal, lényegtelen. Mindig jobb a visszavonulás és az erők megőrzése, függetlenül a politikai következményektől”

A hátrányos terepen való harc felemészti az alegységeket, egységeket, és olyan tapasztalt katonákat veszítünk el, akik kulcsfontosságúak a későbbi győzelemhez. Az 1942-es német megszállottság Sztálingrád ostroma során kitűnő példa a politikai okokból kedvezőtlen terepen való harcra. Németország létfontosságú egységeket égetett el, amelyek elvesztését nem engedhette meg magának, csak azért, hogy elfoglalhasson egy Sztálin nevét viselő várost. Ez az eset is azt mutatja, hogy az is bölcs dolog, ha az ellenséget információs műveletekkel, politikailag érzékeny ellenséges célpontok csaliként való alkalmazásával arra kényszerítjük, hogy hátrányos terepen harcoljon.

„A cél az, hogy az ellenséget arra kényszerítsük, hogy létfontosságú anyagi és stratégiai tartalékokat fordítson stratégiailag értelmetlen műveletekre”

A legfontosabb elkerülendő buktató, hogy belerángassák magukat ugyanabba a csapdába, amelyet az ellenségnek állítottak. Az első világháborúban a németek éppen ezt tették Verdunnél, ahol meglepetésszerűen akarták elfoglalni a kulcsfontosságú, politikailag érzékeny terepet, költséges francia ellentámadásokat provokálva. A németek szerencsétlenségére saját csapdájukba estek. Nem sikerült korán kulcsfontosságú, védhető terepet szerezniük, és a csata ehelyett mindkét fél részéről költséges gyalogsági támadások sorozatává fajult, a tüzérség tüze pedig folyamatosan megsemmisítette a támadó gyalogságot.

„Amikor a második fázis megkezdődik, a támadást széles fronton kell megindítani, és sekély támadásokkal több ponton is meg kell próbálni legyőzni az ellenséget”

A szándék az, hogy a baráti védelmi rendszerek réteges védőpajzsán belül maradjanak, miközben a kimerült ellenséges tartalékokat addig feszítik, amíg a front össze nem omlik. Létezik egy kaszkádhatás, amelyben az egyik szektorban kialakuló válság arra kényszeríti a védőket, hogy egy másik szektorból tartalékokat vonjanak át, hogy aztán ott is válságot generáljanak. Ahogy az erők elkezdenek visszavonulni és elhagyni az előkészített erődítményeket, a harci morál esik, és felmerül a nyilvánvaló kérdés: „Ha nem tudjuk tartani a megaerődöt, hogyan tudjuk tartani ezeket az új árkokat?”. A visszavonulás ekkor meneküléssé válik.

Csak ezután szabad az offenzívát kiterjeszteni az ellenség hátországában mélyebben fekvő célok felé. A szövetségesek 1918-as offenzívája jó példa erre. A szövetségesek széles fronton támadtak, míg a németek nem rendelkeztek elegendő erőforrással a teljes vonal védelméhez. Amint a német hadsereg megkezdte a visszavonulást, lehetetlennek bizonyult megállítani az összeomlást.

„A védelemre összpontosító kimerítő stratégia a legtöbb nyugati katonatiszt számára ellentmondásos”

A nyugati katonai gondolkodás a támadást tekinti az egyetlen eszköznek a döntő stratégiai cél eléréséhez, hogy az ellenséget arra kényszerítsék, hogy kedvezőtlen feltételekkel tárgyalóasztalhoz üljön. Az offenzíva feltételeinek megteremtéséhez szükséges stratégiai türelem ellentétes a tengerentúli felkelésellenes műveletek során szerzett harci tapasztalatokkal…

(A cikk eredetileg a szilajcsiko.hu portálon jelent meg, itt olvasható.)

(Vége, az előző részek itt és itt olvashatók.)

MEGOSZTÁS