„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Sebestyén Márta összeállítása a #moszkvater számára
Rabok és őreik egy Gulag-táborban
Forrás:Wikipédia/Scherbakowa/GULAG – Spuren und Zeugnisse 1929- 1956, p. 20, private Archive Tomasz Kizny, Wroclaw, Poland
Kárpátaljai születésűként személyesen is érintett vagyok a témában, hiszen anyai ágon a nagyapámat és két testvérét hurcolták el a „málenykij robotra”. Mindezt, 1944. november 19-ére Erzsébet napjára. Nálunk a családban többé nem volt megünnepelve dédnagyanyám névnapja. Annál is inkább, mivel csak a nagyapám volt olyan szerencsés, 33 kilóra lefogyva, hogy négy év után hazatérhetett szülővárosába, Beregszászba és viszontláthatta szeretett családját. Dédnagyapámat pedig csak azért nem vitték el, mert az I. világháborúban tarkólövést kapott, és elvesztette a szeme világát, amit szintén igazolniuk kellett. A túlélők visszaemlékezése szerint naponta többször is kidobolták, több esetben pedig még azt is közhírré tették, hogy annak a személynek, aki a kijelölt korhatárok közé tartozik, és nem jelentkezik, felkoncolják a családját.
Kárpátalja esetében sem tartották be a parancsban szereplő alsó és felső korhatárt. Nagy számban vitték el a 18. életévüket be nem töltött fiatalkorúakat, és 50 éven felüli személyeket is. A rendelkezésre álló adatok arra engednek következtetni, hogy a legidősebb elhurcolt 1868-ban született, ami azt jelenti, 1944-ben 76 éves.
„A kárpátaljai honosságú, szovjet fogságban tartózkodó személyek jegyzéke1945 nyarán valamennyi településen elkészült. E szerint 28 098 kárpátaljai lakos raboskodott hadifogoly-, illetve munkatáborban”
Mi is a „málenykij robot”?
A kifejezés az orosz málenykájá rabóta (magyarul: kis munka) kifejezésből ered. A felszabadító Vörös Hadsereg és a Belügyi Népbiztosság (NKVD) emberei ezt a kifejezést használták, azt a hazug ígéretet téve, hogy csak a front mögötti területeken végzendő kismunkára gyűjtik össze a civil lakosságot. Ebből adandóan vált a „málenykij robot” szóhasználat ismertté a köztudatban. Tényleg elhitették az emberekkel, hogy csupán három napos munkáról van szó.
A Szovjetunió lágereibe történő tömeges elhurcolásokról az 1980-as évek végéig szinte teljesen tilos volt beszélni. Csak a rendszerváltást követően nyílott meg arra a lehetőség, hogy a kényszer munkatáborokat megjárt áldozatok nyilvánosan elmesélhessék több évtizede magukba őrzött emlékeiket. Kivételt képeznek a Nyugaton megjelent művek, így például nem lehet nem megemlíteni Alekszandr Szolzsenyicin (1918–2008) Nobel díjas orosz író munkásságát és műveit.
Három napból, több év és több ezer kilométer lett
A helyhatósági vezetők a városparancsnokokkal közösen kitalálták a „háromnapos munkára” mozgósító mesét, miszerint közmunkára, utak, hidak javítására, romeltakarításra mozgósítsák a lakosságot. A helyi kisbírókkal pedig ki is doboltatták, hogy a férfiak három napra való élelmet vigyenek magukkal az útra.
Így akartak megtéveszteni a helyieket, elhessegetni a gyanújukat. Ezzel megkezdődött a Kárpátalja lakosságának tömeges összegyűjtése. A Szolyvára vezető gyalogos út során a férfiak nem kaptak enni, sem inni. Sokan már betegen, elgyengülve, megfázva érkeztek meg, ahol kezdetét vette a megpróbáltatásuk. A foglyokat istállókban helyezték el. Napközben munkára fogták őket: hidak, utak javítása, vasútépítés, fahordás. Kegyetlen körülmények uralkodtak. Az emberek tömegesen pusztultak el a járványos megbetegedéseket, főleg a flekk- és a hastífusztól.
„A nem megfelelő táplálkozás, az orvosi ellátás hiánya és a kimerítő munka miatt több ezer kárpátaljai vesztette életét Szolyván”
Ezt a tényt a rengeteg szemtanú alátámasztotta, mint ahogy az idézett részlete is hűen visszaadja a kegyetlen körülményeket. A szolyvai megpróbáltatásokat túlélőket továbbszállították a Szovjetunió különböző lágereibe. Sokan közülük soha nem tértek haza, a hazatértek többsége pedig nem érte meg az öregkort.
A kárpátaljai magyarság Golgotája
A második világháború végén, 1944 őszén a kárpátaljai magyarságot rettenetes támadás érte. A férfilakosság tömeges elhurcolása megtépázta a kárpátaljai magyarságot, szenvedést, örök fájdalmat okozva sok-sok családnak.
„Szinte alig van olyan család Kárpátalján, akit ne érintett volna”
A családoknak legtöbbször semmi tudomásuk nem volt arról, hogy gyermeküket, férjüket hová hurcolták el. Éltek a bizonytalanságban. Mások megkapták a rossz hírt, sohasem láthatták viszont fiúkat, férjüket, édesapjukat, testvérüket. A férj nélkül maradt édesanyáknak egyik napról a másikra egyedül kellett megoldaniuk a gyermekeik felnevelését. A második világháború utáni rettenetes helyzetet tovább nehezítette a férfilakosság, a férfi munkaerő, a családfő hiánya. A nők kénytelenek voltak átvállalni a családfenntartói szerepet. A gyermekeket megfosztották attól, hogy családi környezetben, boldog, szeretetteljes légkörben nőjenek fel. Egészen kicsi gyermekkoruktól kezdve kötelesek voltak segíteni a háztartásban, hogy ezáltal is könnyítsenek életkörülményeiken.
Úgy hajtották az embereket, mint az állatokat…
Miután a környező településekről összegyűjtötték az embereket a legközelebbi városparancsnokságon, szigorú, fegyveres katonai kísérettel gyalog indították őket útnak a szolyvai gyűjtőtáborba. Ezt a szovjet hatóságok alakítottak ki a magyar honvédség korábbi kaszárnyájából, és ami annak a lágerrendszernek lett a része, melynek központja Sztarij Szamborban működött.
A fegyveres őrök kíséretében hajtott foglyok számára tilos volt kilépni a sorból. Az út során nem kaptak enni, és ha az érintett településeken az út szélén álló helybeli lakosok – az otthonmaradt asszonyok, öregek – megpróbáltak vizet, élelmet adni, az őrök kegyetlenül megtorolták a próbálkozást. Az éjszakákat a foglyok különböző fűtetlen épületekben vagy a szabad ég alatt töltötték a novemberi hidegben, aminek következtében sokan már megfázva, betegen értek Szolyvára. A helyzetet súlyosbította, hogy a szovjet katonák elkobozták az internáltaktól a jó állapotban lévő lábbelijüket, kabátjukat. Szolyván az embertelen körülmények, az éhezés, a járvány és a hideg következtében aratott a halál. Mindennek következtében a „három napig tartó kis munka” ürügyén véghezvitt deportálások a régióban több áldozatot követeltek, mint maga a világháború. 1945 után továbbvitték az életben maradottakat a Szovjetunió táboraiba.
A jéghideg marhavagonokban összezsúfolt férfiak számára egy vedret tettek be biológiai szükségleteik elvégzésére, illetve napi egy vödör vizet szomjuk oltására. A már addig is leromlott egészségi állapotú, és embertelen körülmények között szállított emberek körében tovább aratott a halál, reggelenként nem egyszer halottat vagy halottakat is ki kellett tenni a vagonokból, akiket még csak el sem temettek tisztességesen, az elvájt holttestek jeltelen sírokban porladtak el a vasutak mentén.
„A „kis munka” évekig évig tartó kényszermunka – romeltakarítás, építkezés, bányászat stb. – volt a Szovjetunióban”
A családtagok sok esetben nem tudták, hová vitték hozzátartozójukat, vagy az éppen melyik táborban raboskodott, így ezekben az esetekben a láger megnevezését jelölő rovat üresen maradt. A legtöbb településen ukrán vagy orosz nyelven állították össze a listát, azonban találkozhatunk néhány olyan községgel is, ahol magyar nyelvű névjegyzék született.
Megfélemlített túlélők
Amikor 1995-ben „Egyetlen bűnük magyarságuk volt” címmel a szakdolgozatomat írtam a „málenykij robotról”, a nagyapám még élt. Ám még ekkor sem mert beszélni arról a négy évről, amit a haláltáborban töltött. Így nagyon nehéz dolgom volt, hiszen olyan embereket kellett találnom, akik már mertek erről a szörnyű rémtettről beszélni. Hiszen a fizikai sanyargatásoknak kitett, a megalázás és az emberi méltóság elvesztésének különböző stációit átélő deportáltak lelkében is maradandó traumát és nyomot hagyott a „málenykij robot”.
„Az elhurcolt magyar nemzetiségű férfiakat 1946-tól kezdték el fokozatosan hazaengedni”
Csak később tudtam meg, hogy a túlélőket megfélemlítették, így hallgatniuk kellett arról, ami velük történt. Nagyapám is ezt élhette át és azért sem akart róla beszélni, mert attól is félt, hogy ezzel a későbbiekben árthat a családjának.
Mindennek következtében a „málenykij robot” túlélőit Kárpátalján új jogi és közigazgatási környezet, illetve berendezkedés fogadta, ami nemcsak hivatali nyelvváltást hozott számukra, hanem azt is, hogy másodrendűvé váltak saját településükön. Az egyéni tragédiákon túl az elhurcolások ily nagy mértéke közösségi traumát és tragédiát is jelentett és jelent a kárpátaljai magyarság számára. Az egy tömbben történt deportálási hullám következményei ugyanis a mai napig kihatással vannak a közösség lélekszámának alakulására. A származásuk miatt a köztörvényeseknél is nagyobb büntetést kapott elhurcoltak rehabilitációja máig nem történt meg.
A deportáltak nem a Gulág lágerekbe kerültek
A deportáltakat nem a Gulág lágereibe hurcolták. Ezekben köztörvényes bűnözők vagy politikai okokból elítélt személyek raboskodtak. A „málenykij robot” áldozatait a GUPVI-lágerekbe (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Internyirovannih, magyarul: Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) szállították, melyek éppúgy az NKVD felügyelete és ellenőrzése alatt álltak, mint a Gulág-lágerek. Csak az idők során a két lágertípus emléke összemosódott… Ám már maga a GUPVI-lágerekbe vezető út is a pokol következő bugyra volt a deportáltak számára.
„Az áldozatok száma több tízezerre tehető, s haláluk nagyfokú érvágást jelentett a csonka beregi és a kárpátaljai magyar és német lakosság számára”
Mindent összevetve a deportálási hullám során elkövetett megannyi atrocitás kimeríti a háborús bűncselekmény fogalmát. Ukrajnának pedig, mint a Szovjetunió egyik jogutódjának legalább erkölcsi rehabilitációban kellene részesítenie az elhurcolt polgári személyeket. Ám erre mindeddig nem került sor, amit az idei megemlékezésen a kárpátaljai magyarság békés felvonulással követelt.
Források:
mult-kor.hu, beszedesmult.hu, haromhatar.hu, archivnet.hu, Wikipédia, MTI
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
