Bár az orosz és amerikai külügyminiszterek találkozója némileg optimizmusra adott okot a Washington és Moszkva közötti biztonsági garanciákról szóló tárgyalásokat illetően, egyáltalán nem elképzelhetetlen azonban, hogy az esetleges amerikai válasz orosz szempontból felettébb elutasító lesz. Jelenleg továbbra is a feszültség kölcsönös növelését láthatjuk. Milyen lehetséges opciói vannak Moszkvának arra az esetre, ha a tárgyalások esetleg megfeneklenének?

Elöljáróban leszögezném, hogy ez a cikk nem kíván Ukrajna esetleges orosz lerohanásával, vagy más, esetleges orosz-ukrán összecsapással foglalkozni. Bár a nyugati – és ezzel összefüggésben a hazai – média vég nélkül hangoztatott perverziója a november óta bármely pillanatban Ukrajna ellen törő orosz csapatok képe, ez csakis a legvégső esetben történhet meg. Vagy akkor, ha a fegyverszállításoktól felbátorodva Kijev esetleg újfent a kelet-ukrajnai konfliktus erőszakos rendezését választaná.

„A biztonsági garanciákról szóló tárgyalások esetleges megfeneklése egyáltalán nem predesztinálja egy orosz-ukrán háború képét”

Ez Moszkva szempontjából kontraproduktív lenne, és a nyugati gazdasági kapcsolatok teljes megszakításával a várttal ellenkező hatást érné el. Washingtont kompromisszumképtelensége esetén nem egy számára feláldozható távoli felvonulási mezővel, hanem épp egy saját magát közvetlenül érintő lépéssel lehet csak meggyőzni.

Az ezirányú találgatások alapját a tárgyalásokat vezető Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes interjúrészlete adta meg. A főként külföldi orosz nézőket kiszolgáló RTVi csatornának nyilatkozva ugyanis Rjabkov elmondta, hogy az amerikai provokációkra, illetve nyomásgyakorlásra reagálva Moszkva haditengerészete segítségével akár nem várt választ is adhat. Az orosz katonai infrastruktúra esetleges venezuelai vagy épp kubai telepítésének felvetését Rjabkov sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarta.

„De a The New York Times információi szerint a genfi tárgyalások során az orosz diplomaták felhívták amerikai partnereik figyelmét arra, hogy egyes szcenáriókban Oroszország képes <bizonyos fegyvereket nem meghatározott helyekre telepíteni>”

Míg Ukrajna vagy Grúzia esetében Washington az országok szuverén kül- és biztonságpolitikai döntéseivel, illetve a befolyási övezetek meghaladottságával példálózik, addig most mintha hirtelen elfelejtette volna a saját retorikáját. A Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan az Egyesült Államok „erős válaszreakcióját” helyezte kilátásba arra az esetre, ha Oroszország megjelenne a térségben. Avagy a befolyási övezetek csupán addig halottak, amíg az Washingtonnak kedvező. Ám amint a Monroe-elvet megpiszkálva valamely másik hatalom az Egyesült Államok előkertjében jelenne meg Washington sértett vadkanként rohan minden általa betolakodónak vélt erőt felöklelni.

„De hogyan is nézhetne ki az orosz erők megjelenése Latin-Amerikában? A lehetséges helyszíneket elemezve három, de inkább kettő jelölt – Venezuela, Kuba és Nicaragua – jöhet számításba”

Árulkodó lehet az is, hogy elmúlt időszakban az orosz államfő a venezuelai, a nicaraguai, és a kubai államfővel is telefonos egyeztetést folytatott. Továbbá a Flightradar24 adatai alapján egy orosz kormánygép is látogatást tett Havannában, illetve Caracasban. Erről sokaknak egyből az 1962-es kubai rakétaválság jut az eszébe. Ugyanis gyakorlatilag annak egyfajta felújított változatával találkozhatnánk. Avagy, amíg Amerika Kelet-Európából, Oroszország a karibi térségből szorongatná a másik felet. Ám a lehetőségeket tüzetesebben megvizsgálva az elképzelés több problémát generálna, mint előnyt.

Már a lehetséges helyszínek tekintetében jelentős problémák merülnek fel. Bár Kubában a Szovjetunió felbomlását követően is működött orosz katonai létesítmény, azt Moszkva részben a finanszírozási problémák, részben az Amerika felé nyújtott békejobb jeleként 2001-ben bezárta. Noha 2014 óta egyes oldalak már pedzegették a bázis újranyitásának ötletét, ezt mind az orosz, mind a kubai fél kategorikusan cáfolta. A kis, illetve közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták kubai esetleges telepítésével az Egyesült Államok keleti parti nagyvárosai mindössze öt percnyi repülési idővel támadhatóak lennének. Ez az idősáv pedig gyakorlatilag semmilyen ellentevékenység végrehajtására nem elég. Nem beszélve arról, ha esetleg Oroszország hiperszonikus fegyverzetet telepítene a szigetre.

Ám Kuba és Oroszország kapcsolatában 1962 – illetve 1991 – óta jócskán megváltozott a geopolitikai felállás. Ahogy azt Nyikolaj Kalasnyikov, az Orosz Tudományos Akadémia Latin-Amerika Intézetének igazgatóhelyettese is elmondta,

„Kuba szimplán nem érdekelt az orosz katonai jelenlétben. Miután elsődleges bevételi forrását immár a turizmus jelenti, Havanna igyekszik normalizálni kapcsolatait az Egyesült Államokkal”

Egy orosz katonai bázis, vagy éppenséggel orosz atomfegyverzet megjelenése viszont ellehetetlenítené a 60 éve tartó embargó enyhítését. Bár Havanna érdekelt az Oroszországgal való katonai-technikai együttműködés fenntartásában, annak dimenziói jelen helyzetben limitáltak.

Kubával szemben Venezuela évek óta jelentős belpolitikai, illetve gazdasági problémáktól szenved, és a Maduro-kormányzatnak csupán az elmúlt hónapokban sikerült stabilizálnia a belső állapotokat. Az amerikai szankciók hatására az országot a GPD, illetve a nemzeti fizetőeszköz összeomlása sújtotta, amelyet még a hatalmi központok versengése is kiegészített. Egyes elemzők szerint Oroszország politikai és katonai segítségének hatására sikerült 2019-ben Nicolás Maduronak megőriznie hatalmát, míg Irán közreműködésével vált lehetségessé 2021-ben az olajipar részleges feltámasztása.

Kétségtelen, hogy Oroszország és Venezuela katonai kapcsolatai elmélyültek, és alapjait a 2011-ben megkötött katonai-technikai együttműködési szerződés jelenti. Egy időben az orosz fegyverexport egyik legnagyobb felvásárlójának a dél-amerikai ország számított, és a Tu-160 stratégiai bombázók is ismert vendégek Caracasban. Legutóbbi 2018. decemberi látogatásuk az Egyesült Államok megrökönyödését váltotta ki, és már akkoriban felmerült egy Venezuela irányából érkező lehetséges orosz veszély. Az amerikai politikai paletta szereplői oldaltól függetlenül a gyakorlatilag csak látogatást tevő orosz erők távozását követelték.

„Habár a vizsgált országok közül vélhetően Venezuelában lenne a legnagyobb esély az orosz erők megjelenésére, ennek számos akadálya van”

Elsőként, ahogy azt Oroszország venezuelai nagykövete, Szergej Melik-Bagdaszarov is elismerte, a venezuelai alkotmány tiltja bárminemű katonai infrastruktúra megjelenését az ország területén. Másik oldalról az orosz csapatok, illetve infrastruktúra destabilizálná Venezuela bel- és külpolitikai környezetét. Míg belföldön muníciót adna az Amerika-barát ellenzéknek újabb tüntetéshullámok szervezésére, a külföld esetében Kolumbia és Brazília okozna fejfájást. Ugyanis míg előbbi 2017 óta a NATO első latin-amerikai partnereként gyakorlatilag az Egyesült Államok helytartója, utóbbi a BRICS tagja, és Moszkva nem kívánja Brazíliát Washington irányába lökni.

„Viszont amennyiben az orosz-amerikai tárgyalások zátonyra futnának, ha nem is állandó katonai létesítmény, de valamiféle koncesszió Venezuela esetében elérhető”

Ahogy az tudható – és Szergej Melik-Bagdaszarov nagykövet is elismerte – az országban folyamatosan jelen vannak orosz katonai szakemberek, segítve a kiképzési és a haditechnika üzemben tartását. Egyes információk szerint a híres-hírhedt Wagner magánhadsereg is Venezuelában tevékenykedik a kormányerők oldalán. Lehetséges, hogy a Rjabkov által emlegetett haditengerészeti válaszlépés épp Venezuelában valósulhat meg. Ismét Melik-Bagdaszarov Vlagyimir Szolovjovnak adott interjúját idézve, „vannak itt mélytengeri kikötők, vannak polgári kikötők, vannak a venezuelai haditengerészet különböző bázisai”. Avagy – megkerülve az alkotmány kikötéseit – nem elképzelhetetlen akár egy közös használatú venezuelai-orosz haditengerészeti bázis létesítése.

Az országspecifikus jellegzetességek mellett több általános okból sem érné meg Moszkvának a latin-amerikai katonai infrastruktúrát telepíteni. Egyik oldalról ezek a lehetséges bázisok csupán akkor érnék el elrettentő hatásukat, illetve kizárólag akkor figyelne fel rájuk érdemben az Egyesült Államok, ha ott atomfegyverzet jelenne meg. Ugyanis pusztán konvencionális eszközökkel Oroszország a magas költségek mellett gyakorlatilag semmilyen előnyhöz nem jutna Washingtonnal szemben. Ráadásul a nagy távolság Oroszországtól jelentősen megnehezítené a potenciális logisztikát, konfliktushelyzetben gyakorlatilag lehetetlenné téve azt.

„Persze, nem lehetetlen akár egy közös orosz-kínai katonai bázis megnyitása sem például Venezuelában. Ezzel az Egyesült Államok legrosszabb rémálma válna valóra. Ám nagy kérdés, hogy egy ilyen játékba a jelenleg a tajvani kérdés kapcsán elfoglalt Peking mennyire lenne hajlandó beszállni”

De azt is figyelembe kell venni, hogy sokkal veszélyesebb lenne magára Oroszországra egy esetleges latin-amerikai rakétatelepítés, mint az Egyesült Államokra. Ugyanis azzal indokot adna az Egyesült Államoknak, hogy akár a balti államokba, Lengyelországba, Ukrajnába, illetve gyakorlatilag a teljes nyugati orosz határ mentén telepítsen hasonló kategóriájú fegyverrendszereket. Oroszország pedig jóval sérülékenyebb e szempontból Amerikával szemben, miután a válaszlépés az ország magterületét veszélyeztetné. Dmitrij Szuszlovot, a moszkvai gazdasági főiskola Európai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának igazgató-helyettesét idézve, egy nukleáris fegyverzetű tengeralattjáró jóval olcsóbb és mobilabb alternatívat nyújt egy latin-amerikai bázissal szemben.

„Rjabkov szavai tehát inkább szolgáltak egyfajta homálykeltésből adódó taktikai előnyként a tárgyalások során, semmint tényleges elkötelezettségként”

Moszkva ezzel ugyanis gyakorlatilag kvázi nyíltan oldalba bökte Washingtont, hogy ha minden kötél szakad, Moszkvának is vannak ászok a kártyái közt. Rjabkov szavai így inkább tekinthetőek a tárgyalásokkal együtt járó sakklépések részeinek, mint valós elhatározásnak.

Ám Moszkva dönthet úgy is, hogy Latin-Amerika helyett Európába, a NATO közvetlen határai mellé helyezi atomfegyvereit. Hasonlóan az 1980-as évek úgynevezett eurorakéta válságához, a Varsói Szerződés államai helyett immár orosz és belarusz területeken jelennének meg szárazföldi telepítésű kis és közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták. Utóbbira lenne is fogadtatás, mivel Alekszandr Lukasenko az elmúlt hónapokban többször hangot adott annak, hogy országa szívesen venné orosz atomfegyverzet állomásoztatását a területén. Továbbá a februári alkotmánymódosító referendum egyik fontos pontját képezi, hogy az atomfegyver mentességről szóló passzus kikerülne az alaptörvényből.

„Ennek viszont szigorúan csupán akkor lehetne realitása, ha elsőként Washington töri meg a jelenlegi ki nem mondott megállapodást a középhatótávolságú atomfegyverzetre vonatkozóan”

Továbbá ezzel éppen azt az Európát vonná be Moszkva a konfliktusba, amelynek nyugati fele – a gyakorlatilag amerikai bábként viselkedő briteket kivéve természetesen – inkább hajlana a megállapodásra a NATO keleti terjeszkedése, és Ukrajna kapcsán. Ha pedig Moszkva elsőként telepítené ezeket az eszközöket, ellentétes hatást elérve épp saját veszélyeztetettségét növelné meg. Avagy az előző pontban tárgyaltak szerint a nyugati határa gyakorlatilag amerikai rakétamezővé válna. Ráadásul, ahogy a jelenlegi ukrajnai helyzetnél is láthatjuk, ha orosz rakétacsapatok jelennének meg a nyugati határ mentén, az épp a NATO erők további koncentrálódását hozná el a keleti szárnyon. Ahogy pedig Moszkva tárgyalási pontjai is mutatják, célja épp a NATO erők eltolása a határaitól.

„Ha Moszkva esetlegesen mégis meglépi a latin-amerikai kalandot, azzal nagyon veszélyes folyamatot indítana el, amelynek vége akár a kubai rakétaválsághoz hasonló szembenállás is lehet”

Viszont miután a globális sakkjátszma eljutott egy olyan feszültségi szintre, ahol Washington egyszerűen nem akar tudomást venni Moszkva alapvető érdekeiről, végső soron elképzelhető, hogy a régi módszerekkel kell az Egyesült Államokat jobb belátásra bírni.