//A jugoszláv Mester és Margarita

A jugoszláv Mester és Margarita

Alekszandar Petrovics úgy vitte filmre Mihail Bulgakov regényét, hogy annak szinte teljesen átírta a cselekményét. Ezzel azonban semmit nem vett el a világirodalom eme remekéből. Inkább csak kedvet adott hozzá.

Hogyan lehet egy többszörösen összetett, rendkívül sokrétegű regényt megfilmesíteni másfél órában? Úgy, hogy egy kicsit átírjuk a történetet. Ez volt Alekszandar Petrovics szerb filmrendező megoldása arra, hogyan is lehetne vászonra vinni Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét, amit teljes joggal nevezhetünk az egyetemes emberi irodalom egyik csúcsának.

„A történetrövidítés azonban egyáltalán nem könnyű feladat”

Kísértésként adódik ilyenkor, hogy a rendező csak a regény egyik szálával foglalkozzon behatóan, a többit pedig csak annyira említse, amennyire arra feltétlenül szükség van. Egy ilyen film azonban akarva-akaratlanul magán hordozza a csonkolás nyomait, amelynek nézői okkal vethetik fel, hogy a forgatókönyvíró lebutította a regényt. Ugyancsak könnyen adja magát az a megoldás, hogy a rendező megpróbáljon minél többet belesűríteni a filmjébe a regényből. Ilyenkor viszont könnyen megeshet, hogy érthetetlenné válik a film azok számára, akik nem olvasták a könyvet. Ez pedig egyáltalán nem mellékes szempont, ugyanis a jó filmeknek mindig képesnek kell lenniük arra, hogy kedvet csináljanak a regényhez azoknak is, akik esetleg nem olvasták az eredeti művet.

Az 1972-es jugoszláv-olasz filmnek sikerült is teljesítenie ezt a célt. Petrovics ezt úgy érte el, hogy

„A Mester és Margarita fő szálainak mondandójára, és nem a történetiségére koncentrált, ami ebben a filmben másodlagos lett”

Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy a film nélkülözné a történetiséget, éppen ellentétesen. Az események egymásutánja itt úgy erősíti fel a mondandót, hogy az egyáltalán nem sérül a regényhez képest. Hogyan?

A film középpontjában természetesen itt is a Mester, vagyis Nyikolaj Afanaszijevics Makszjudov író (Ugo Tognazzi) és Margarita Nyikolajevna (Mimsy Farmer) szerelme áll, amely közé éket ver a hatalom. A sztálinista cenzúra ugyanis nem viseli el azt, ahogy a Mester ír Jézusról, mondván, az nem úgy történt, ahogy az a drámában van. Ezért az egyik kritikus lejárató írást közöl a Mester színdarabjáról, ami után őrültek házába zárják, majd lakását elfoglalja egyik nagy irigye, a tehetségtelen Bobov. Mindez akár ismerős is lehet a regényből, ahogy az is, hogy ezek után a Mesternek és szerelmének, Margaritának egy különös segítője akad. Ő Woland (Alen Kuni) professzor, vagyis maga a Sátán, aki kis kompániájával egészen furcsa dolgokat művel a ’30-as évek rideg moszkvai világában.

A Jézus-szálat Petrovics még ennél is leleményesebben kezeli. Krisztus és Pilátus itt egyedül a színpadon jelenik meg, méghozzá abban a drámában, amit a Mester írt.

„Milyen is lett a jugoszláv Jézus? Aki arra számít, hogy a filmben valami visszaköszön a regénybeli Jézusból, annak csalódnia kell. Petrovics Jézusa inkább kicsit együgyű, akiről még jóindulata ellenére is süt az egyszerűség”

Ám az efféle Jézus-ábrázolás mégsem válik sértővé a keresztény hívők számára, mivel Jézus itt sokkal inkább tűnik megrögzött embernek, mint butának. Így miközben bárgyún vigyorogva válaszol Pilátus kérdéseire, sokkal inkább érezzük azt, hogy ez a Jézus nagyon is komolyan gondolja azt, amit mond. Ennek a lényege pedig nem más, mint hogy minden ember jó ember, csak a hatalom erőszakot tesz rajtunk.

Így válik Petrovics filmje egyben a sztálinizmus kritikájává is. Ne feledjük el, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió már 1948-ban szakított egymással, ami után a titói rezsim egyre nyíltabban bírálta Sztálin rezsimjét. Ez kezdetben az állami médiában, a propagandában és az oktatásban jelent meg. Habár Sztálin halála után Tito és Hruscsov számos lépést tett, hogy a két ország viszonya normalizálódjon, ez a kapcsolat a későbbiekben sem lett felhőtlen, így Jugoszláviában továbbra is megmaradt a Szovjetunió-kritika. Ez viszont most már inkább a sztálinizmussal kritikus művészeti alkotások megjelentetését jelentette, amelyek között természetesen ott volt a helye Bulgakov könyvének, illetve filmre vitelének is.

„Petrovics művében így a sztálini rendszer számos visszataszító elemét fedezhetjük fel”

Melyeket a Mester egy alkalommal a TÖMEGÍR íróinak fejére is olvas: valójában csak gyáva emberek ők, akik elárulták a forradalmat. És valóban, a hatalom tényleg erőszakot tesz az emberen. A sztálinizmusban privilegizált írók teljesen elveszítették valóságérzéküket, így válnak ők inkább a Mester vádlójává, akit innentől  egy jóságos Sátán fog segíteni, hogy az őrültek házából szabaduljon és visszataláljon szerelméhez. Anélkül, hogy ennél is többet árulnánk el a filmből, ismét jelezni kell, hogy a rendező a filmben végig eltér a regény cselekményétől. Így – nem meglepő módon – a vége sem lesz ugyanaz, mint Bulgakovnál.

„Ezért a film inkább arra ösztönöz mindenkit, hogy olvassa el (akár újra is) a könyvet, ami után az olvasónak egyáltalán nem lesz olyan érzése, hogy a film kevesebb és rosszabb, mint a regény. Ez a film egyszerűen más, független a regénytől, annak csak egyes elemeire támaszkodik”

Bulgakov regényét természetesen már mások is megfilmesítették. Hosszú lenne ezeket felsorolni, azonban mindenképpen meg kell említeni Vlagyimir Bortko orosz filmrendező 2005-ben vetített tízrészes sorozatát, amely – Petrovics filmjével ellentétben – szinte betűre pontosan ragaszkodik a regény cselekményéhez. A nagy költségvetésű és rendkívül látványos film természetesen hatalmas élményt jelent a nézőknek, azonban valahol le is rántja a földre a regényt azzal, hogy képernyőre viszi azokat a jeleneteket – legyen szó a tündérekről, vagy akár a Sátán báljáról – amelyek a regény révén eddig a képzeletünkben éltek.

Petrovics filmje azonban egyáltalán nem teszi ezt, ő a misztikus jelenetek megjelenítésénél megáll ott, hogy Woland professzor misztikus módon levágja a színpadon Rimszkij fejét. Így a jugoszláv filmverzió meghagyja az olvasónak azt a benső élményanyagot, amelyet Bulgakov nyújtott neki a könyvével.

„A jugoszláv Mester és Margarita keletkezésének van egy kevésbé ismert, magyar vonatkozása is. A filmben szereplő színház ugyanis nem más, mint a szabadkai Népszínház, amelyet itt még a régi valójában láthatunk”

Az épületet az elmúlt években teljesen felújították, azonban aki ellátogat a szabadkai Korzóhoz, bizonyosan felismerheti azt a színházat, amely Petrovics filmjének záró jelenetében kívülről is látszik. De ugyancsak kevesen tudják már, hogy a jugoszláv filmek korántsem voltak olyan szemérmesek, mint a szocialista blokk többi országában. A színházi jelenet megfilmesítéséhez Szabadkán kerestek és találtak jelentkezőket, akik (természetesen pénzért) vállalták, hogy meztelenül kiszaladnak az épületből, miután Woland professzor egy varázslattal eltávolítja róluk a ruhájukat.

„Aki megtekinti Petrovics alkotását, nem csak A Mester és Margaritát ismerheti meg egy sajátos szemszögből, hanem a jugoszláv filmművészet egyik kiemelkedő alkotását is láthatja, amely rendkívül érzékletesen beszél a sztálinizmusról”

Ezzel egyidejűleg pedig betekintést is nyerhetünk a jugoszláv filmek világába is, amely itt a művészet erejével tudatosítja mindenkiben, hogy a hatalom megrontja az embert.

A teljes film itt tekinthető meg magyarul.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.