Kezdőlap » Történelem » A jugoszláv hadsereg 5 legnagyobb sikere
A nyugdíjas Dani Zoltán szerbiai otthonában, aki lelőtte az amerikai légierő F-117-es "lopakodó" repülőgépét 1999-ben, a balkáni háborúban #moszkvater

A jugoszláv hadsereg 5 legnagyobb sikere

Húsz évvel a Jugoszlávia elleni NATO-bombázások után is megdöbbenti a szakértőket, hogyan volt képes a kis balkáni ország felvenni a harcot a világ legnagyobb katonai erejével.

A nyugdíjas Dani Zoltán szerbiai otthonában, aki lelőtte az amerikai légierő F-117-es "lopakodó" repülőgépét 1999-ben, a balkáni háborúban #moszkvater
A nyugdíjas Dani Zoltán szerbiai otthonában, aki lelőtte az amerikai légierő F-117-es „lopakodó” repülőgépét 1999-ben, a balkáni háborúban
Fotó:EUROPRESS/Andrej ISAKOVIC / AFP

Amikor 1999. március 24-én a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását, az atlanti katonai szövetség stratégái arra számítottak, hogy egy-két hét alatt térdre kényszeríthetik Belgrádot, és így újra tárgyalóasztalhoz ültetik a szerb politikusokat. Egy hónappal korábban ugyanis kudarccal végződött a rambouilleti konferencia, melyen a NATO megalázó megoldási javaslattal állt elő. Eszerint Koszovó a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság része maradt volna, de teljes autonómiával. A jugoszláv hadseregnek pedig el kellett volna hagynia a tartományt, ami NATO-megszállás alá került volna, amíg a státusa el nem dől. A szerb delegáció – leginkább az utolsó feltétel miatt – visszautasította a javaslatot, ezzel a politikai rendezés lehetősége minimálisra csökkent.

Közben azonban a jugoszláv katonai hírszerzés is tette dolgát, így Belgrád – Jovan Milanovics tábornokon keresztül – tudomást szerzett a NATO katonai beavatkozási terveiről.

„Ezért a jugoszláv hadsereg rohamtempóban nekilátott az ország védelmének megszervezéséhez, amely az események tükrében igen sikeresnek bizonyult még annak ellenére is, hogy végül a NATO erői győztek, így június 10-én véget értek a bombázások”

A háború lezárásának 20. évfordulóján a jugoszláv hadsereg legnagyobb hadi sikereire emlékezünk.

A „lopakodó” lelövése

Aligha van bárki is, aki ne hallott volna az Egyesült Államok F–117 Nighthawk típusú gépének lelövéséről, hiszen a hadtörténelemben először fordult elő, hogy föld-levegő rakétával semmisítettek meg egy lopakodó repülőgépet. A katonai bravúr egy magyar katonatiszt, Dani Zoltán nevéhez kötődik, aki már korábban is tanulmányozta ezeket a gépeket. Miután a szovjet gyártmányú radarokon kisebb módosítást hajtott végre, egyszer csak felderíthetők lettek a lopakodók. Habár a jugoszláv vezérkar nem volt nyitott erre a technikai megoldásra, Dani Zoltánék mégis kísérletet tettek a vajdasági Bolgyéán település mellett arra, hogy a jugoszláv légtérbe belépő F-117-est levadásszák.

„Az akció sikeres volt, 1999. március 27-én este 8 óra 42 perckor a módosított radarokkal befogták, majd föld-levegő rakétával lelőtték a lopakodót”

A rendkívüli tettet sokan egyenesen Dávid és Góliát harcához hasonlították, a szakértőkben viszont most merült fel komolyan a kétség, hogy a lopakodó talán nem is láthatatlan.

Az F-16-os lelövése

A lopakodó megsemmisítése azonban nem az egyetlen eset, amikor a technikailag jóval fejletlenebb jugoszláv hadsereg sikeresen vizsgázott a NATO elleni harcban. Az F–16 Fighting Falcon vadászbombázó repülőgép – a lopakodóhoz hasonlóan – szintén a Lockhhed Martin terméke, ami kiváló légiharc-képességekkel rendelkezik, köszönhetően a repülőgép aerodinamikai tulajdonságainak, kedvező tolóerő-tömeg arányának, és az alkalmazott fegyverrendszereinek.

„A jugoszláv légvédelem azonban 1999. május 2-án hajnali 3 óra körül Szabács közelében Kiskarlócnál mégis le tudott lőni egy F-16-ost is”

A pilótának sikerült időben katapultálnia, ami után kimentették őt az ország területéről. Azonban a NATO immár másodszor kényszerült arra, hogy elismerje, a jugoszláv hadsereg felülkerekedett rajtuk.

A kosarei csata

Habár az 1999-es jugoszláv hadi sikereket a világ általában a lopakodó lelövésével azonosítja, Szerbiában egészen másra gondolnak az emberek, amikor a jugoszláv hőstettekről van szó.

Április elején a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) erőteljes offenzívát indított Albániából, hogy elvágja a jugoszláv hadsereg összeköttetését Prizren és Pety között, majd egyesüljön a Koszovón belüli albán társaikkal. A támadás egy, még ennél is fontosabb célt szolgált, folyosót nyitni délen a NATO-nak, hogy megkönnyítsék a szárazföldi hadműveletet Jugoszlávia ellen.

A csata első szakasza még viszonylag egyszerű volt. Az UCK kétezer fegyveressel könnyedén elfoglalta a Koszovó nyugati határán fekvő kosarei átkelőpontot, mivel itt csupán kétszázan védték a jugoszláv határt. Miután a szerb vezetés belátta, hogy itt nem kevesebbről, mint szárazföldi invázióról van szó az ország ellen. Öt nappal később a jugoszláv hadsereg ellentámadást indított, ami sikeresnek bizonyult. Idővel aztán mindkét fél egyre nagyobb erőket mozgósított Kosarehoz, olyannyira, hogy májusban már több mint 15 ezren ölték (!) egymást ebben a rendkívül fontos stratégiai küzdelemben.

A szerencse végül a szerbeknek kedvezett.

„Az UCK albániai fegyveresei nem tudtak behatolni Koszovóba, így Kosare a szerb hősiesség mintapéldája lett”

Jugoszlávia 108 katonát veszített (több mint 150-en pedig megsebesültek), de az albán halálos áldozatok száma is kétszáz felett volt.

Itt esett el a torontálvásárhelyi Cérna Tibor is, akit azóta óriási tisztelet övez Szerbiában. A magyar katona április 27-én halhatatlan hőstettet hajtott végre. Önként elhagyta a rejtekhelyét, hogy segítse a társait, hogy azok felderítsék, honnan tüzel az ellenséges mesterlövész. Cérnát találat érte, a mesterlövészt azonban sikeresen likvidálták, mert a felvillanó torkolattűz felfedte a rejtekhelyét. Cérna Tibor, mielőtt belehalt volna sérüléseibe a kosarei csatatéren, ezt mondta a társainak:

„Ezért az országért érdemes meghalni”

A magyar katona utolsó szavai azóta szállóigévé váltak Szerbiában.

A pastriki csata

Miután az UCK számára világossá vált, hogy a jugoszláv hadsereg minden erőt bevet annak érdekében, hogy Kosare mellett megállítsa az országba behatoló fegyvereseket, újabb hadműveleti területet kerestek, méghozzá délkeleti irányból. A választásuk a Pastrik-hegyre esett, annak is egy határátkelőjére, ami már kedvezőbb viszonyokat ígért az UCK-nak.

Csakhogy itt is a kosarei forgatókönyv érvényesült. Az UCK ugyan – amerikai légi támogatással – több ezer fegyveressel támadott, a páncélozott járművek bevetésére már nem volt lehetőség, mert azt lehetetlenné tették a terepviszonyok.

„Az UCK négyezer fegyveresével nagyjából ezer jugoszláv katona vette fel a harcot, akikhez orosz önkéntesek is csatlakoztak”

A halottak számára vonatkozóan ugyan csak becslések vannak, abban nagyjából egyetértés van, hogy az albánok messze több katonát veszítettek. A pastriki csata több mint ezer albán életébe került, szemben a jugoszláv hadsereg 87 halottjával.

A katonai eszközök védelme

A NATO légi fölénye Jugoszlávia felett gyakorlatilag az első perctől kétségtelen volt, így jugoszláv részről a reális cél egyértelműen csak a katonai eszközök megóvása lehetett. A radarhasználat mellett a leghatékonyabb módszernek a gépesített egységek állandó mozgatása volt, amit nagyrészt éjszaka végeztek.

Ez pedig kifejezetten sikeresnek bizonyult. Habár a NATO katonai vezetői mindvégig magabiztosan nyilatkoztak arról, hogy mekkora veszteségeket okoztak a jugoszláv hadseregnek Koszovóban, a szerb erők kivonulása a tartományból egészen meglepte őket.

„A hosszú katonai menetoszlopok ugyanis egyáltalán nem azt mutatták, hogy sikerült volna szétzúzni a jugoszláv haderő eszközeit”

Később aztán a NATO is kénytelen volt beismerni azt, hogy jóval kisebb veszteséget okoztak, mint azt korábban állították. Már júniusban érkezett egy NATO-delegáció Koszovóba, amely a helyszínen mérte fel a szerb fél veszteségeit. A jelentés szerint a légicsapások a hidak és bunkerek ellen hatékonyak voltak, azonban a mozgó célpontok elleni támadásoknak már jóval alacsonyabb volt a találati aránya.

„Mindettől függetlenül természetesen tény, hogy a NATO Jugoszlávia elleni katonai akciója sikeres volt, hiszen rábírta a jugoszláv katonai és rendőri erőket arra, hogy elhagyják a tartományt”

A légibombázások hatalmas anyagi károkat okoztak az egész országban, nem is beszélve a halálos áldozatokról. Ma, 20 évvel a háború lezárásának évfordulóján rájuk is emlékezünk.