//A horvátországi háború három nagy talánya
Milosevics és Tudjman találkozója a Dayton-i megbeszélésen az Egyesült Államokban 1995-ben. A háttérben Alija Izetbegovics #moszkvater

A horvátországi háború három nagy talánya

MEGOSZTÁS

Volt egyszer egy háború… Harminc évvel a horvátországi konfliktus kirobbanása után még mindig számos kérdés tisztázatlan. Ha ezekre válasz születne, az gyökeresen más megvilágításba helyezhetné a történteket.

Milosevics és Tudjman találkozója a Dayton-i megbeszélésen az Egyesült Államokban 1995-ben. A háttérben Alija Izetbegovics #moszkvater
Milosevics és Tudjman találkozója a Dayton-i megbeszélésen az Egyesült Államokban 1995-ben. A háttérben Alija Izetbegovics
Fotó:EUROPRESS/JOHN RUTHROFF/AFP

Habár a horvátországi háború a viszonylag jól dokumentált konfliktusok közé tartozik, a mai napig számos talány kering a délszláv térségben azokról az eseményekről, amelyeknek nem is olyan régen még szemtanúi lehettek. A háború kirobbanásának harmincadik évfordulójára készült sorozatunk eddigi részeiben nyomon követhettük a történéseket, majd választ kerestünk arra, miért nem állították meg időben a nemzetközi erők a konfliktus eszkalálódását. Nyitott kérdések azonban akadnak még bőven, melyekből sorozatunknak ebben a részében a legfontosabbakat emeltük ki.

Milosevics és Tudjman összjátéka

Miközben a horvátországi háború kitörésekor, 1991 márciusában külföldön mindenki a szerb-horvát ellentétekre koncentrált, gyorsan megjelentek azok a hangok, amelyek szerint ez a konfliktus leginkább Szlobodan Milosevics szerb, és Franjo Tudjman horvát elnök politikai érdekeinek kedvez. Ennek az álláspontnak a hangoztatói általában abból indultak ki, hogy a Horvát Jogpárt szavazóit így könnyedén megszerezhette Tudjman pártja, a Horvát Demokratikus  Közösség (HDZ), Milosevics pedig a Szerb Radikális Párttól csíphetett le szavazókat. Ez a feltételezés viszonylag hosszú életű volt – annál is inkább, mert nem kellett hozzá semmiféle bizonyíték.

„Komolyabbak voltak azok az ellenzéki vádak Horvátországban és Jugoszláviában, amelyek azzal vádolták országaik vezetését, hogy szerb-horvát ellentét ide vagy oda, valójában továbbra is üzletelnek egymással”

Ám a legkomolyabb érv Milosevics és Tudjman titkos együttműködésére kétségtelenül a karagyorgyevói (bélamajori) találkozó volt, amire a két politikus között 1991. március 25-én került sor. A horvátországi háború csak hat nappal később robbant ki, ami még tovább szaporította a kérdéseket arról, miről is lehetett szó azon a beszélgetésen, amelyet Milosevics és Tudjman négyszemközt folytatott. A leginkább elfogadott feltételezés szerint itt Bosznia-Hercegovina felosztásáról tárgyalt a két politikus, amelynek északnyugati és keleti részét Szerbia kapta volna meg, délnyugati (vagyis a hercegovinai) részét pedig Horvátország. A későbbiekben mind Milosevics, mind Tudjman tagadta ezeket a vádakat, azonban Dusan Bilandzic, a horvát elnök akkori tanácsadója később megjelentetett egy könyvet, amelyben megerősítette, hogy a találkozón Bosznia felosztásáról volt szó.

Horvátország elismerése – Vukovárért

Amikor kitört a horvátországi háború, és a fegyveres összecsapások egyre inkább Szlavónia területére tevődtek át, helyenként egészen egyenlőtlen erőviszonyok alakultak ki. Ilyen város volt Vukovár, amit mindössze 1800 horvát (és kisebb számban szerb és magyar) védett 36 ezer ostromlótól, akiknek a soraiban a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) katonái mellett ott voltak a paramilitáris alakulatok tagjai is. A csata 1991 augusztusa és novembere között zajlott, méghozzá mindkét fél részéről hatalmas erőbedobással. Ennek eredményeként lett az egy négyzetméterre hullott lövedékek számának a tekintetében világrekorder a város.

„Mikor a JNA a végső rohamra elszánta magát, a védőknek gyakorlatilag elfogyott a muníciója, aminek a pótlásáról nem gondoskodott a horvát politikai vezetés. De amiatt is rengeteg kritika érte Tudjmant és csapatát, hogy diplomáciai értelemben sem tett meg mindent Vukovár lerombolása ellen”

Sokak szerint ez taktikai lépés volt a horvát elnök részéről, aki propagandaeszközként akarta külföldön használni a rommá lőtt várost, hogy ezzel szimpátiát keltsen a nagyhatalmakban. S bár a vatikáni diplomácia már október elején bejelentette, hogy dolgozik Horvátország elismerésén (később valóban a pápai állam lett az első, amely elismerte a horvát függetlenséget), való igaz, hogy az elismerési hullám decemberben kezdődött, miután az egész világot sokkolták a látottak. Ezért a néhai Tudjman nagy kritikusai a mai napig arra gyanakszanak, hogy több ezer vukovári áldozattal kellett fizetniük a horvátoknak az ország elismeréséért.

Milosevics „árulása”

Az egyik leggyakrabban hangoztatott vélekedés szerint az 1995-ös Vihar hadműveletre – melynek során a horvát hadsereg felszámolta a területén állomásozó szerb erőket, és szinte teljesen elüldözte a szerb lakosságot – azért kerülhetett sor, mert Zágráb tudta, hogy Milosevics passzív marad majd, ha megindítják a támadást. Való igaz, míg korábban a szerb elnök minden támogatást megadott a Krajinai Szerb Köztársaságnak, az elsöprő horvát támadásnál tétlen maradt.

„Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy Milosevics alkut kötött arról, hogy nem fogják nemzetközi bíróság elé állítani, ha nem lép közbe. S bár a szerb elnök ellen valóban csak 1999-ben indított eljárást a hágai Nemzetközi Törvényszék, ez az álláspont több sebtől is vérzik”

Egyrészről ekkorra Horvátország már független állam volt, ami ellen egy jugoszláv támadás egyértelműen agressziónak számított volna. Másrészt 1995 augusztusára már korántsem volt olyan szoros Belgrád és Knin kapcsolata, mint korábban. De ami még ennél is fontosabb, hogy a horvát támadás idején Belgrádnak más miatt is fájhatott a feje, méghozzá azért, mert a srebrenicai népirtás részletei napvilágra kerültek.

Ugyan a NATO-beavatkozás a boszniai szerb erők állásai ellen csak augusztus 30-án kezdődött, a bosnyák lakosság elleni mészárlásról már júliusban tudomást szerzett a világ. Ez még jobban megkötötte Milosevics kezét, akinek a részéről így politikai öngyilkosság lett volna segítséget nyújtani Milan Marticsnak és a horvátországi szerb szakadár államnak. Ettől függetlenül persze Milosevics „árulása” a mai napig gyakran hangoztatott vád a szerb szélsőségesek részéről. Holott ha Milosevics mégis közbelépett volna, annak elsősorban éppen Jugoszlávia, azon belül Szerbia itta volna meg a levét.

MEGOSZTÁS

Külpolitikai elemző, közgazdász, politológus. Korábban a Magyar Nemzet napilap, jelenleg a Magyar Hang hetilap külpolitikai újságírója, emellett számos tudományos cikk szerzője. Angolul, szerbül és horvátul beszél. Elsődleges területe a Balkán és annak politikai-gazdasági viszonyai, különös tekintettel az ex-jugoszláv országokra. Másodlagos területe a Közel-Kelet, emellett a világ konfliktus-övezeteivel foglalkozik. Tudományos tevékenységének fókuszában a politikaelmélet áll, ezen belül a politika matematizálási módszereit kutatja.