Kezdőlap » Publicisztika » A hatalom természetéről – avagy az első fagykor a gumis a király
Moszkvai taxisok a 80-as években #moszkvater

A hatalom természetéről – avagy az első fagykor a gumis a király

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Hatalmat csak annak a kezébe szabad adni, aki képes uralkodni!”

                                                                            (Sayat Cout Pho)

Moszkvai taxisok a 80-as években #moszkvater
Moszkvai taxisok a 80-as években
Fotó:RUSSIANPHOTO.RU/Валентин Хухлаев

Bizonyára más is észrevette, hogy alapvetően mindenki szeret uralkodni. Van, aki a kényelem, van, aki a haszon, és van, aki aberrált gyarlósága gyakorlása érdekében fejt ki felsőbbségi nyomást az alatta kiszolgáltatottakra. Egy eklatáns példa erre, mikor a fagyos szezon elején rá vagyunk kényszerítve, hogy lecseréljük kocsinkon a gumikat. Na, azt a megalázó érzést, mikor alig találunk időt, hogy beugorjunk a legközelebbi gumishoz. Erre, mit találunk a tett színhelyén? Egy halom, hasonló cipőben szorongó honfitársunkat. Ennek tetejében, egyszer csak felbukkan a szakember – koronával a fején, hisz a színjátékban most ő király – és mindenkit lealáz. – Gyertek vissza tavasszal, a héten már nincs üresedés! Hatalom – visszaél – lealacsonyít. Én meg rászoruló – könyörög – kihasználva rászorult helyzetemet, csúszópénzzel próbálok embertársaim ellenében előnyt szerezni.

Nem kell messze mennem, hogy hasonló helyzetbe keveredjek. Elég átugranom a gumissal szembeni SZTK-ba időpontért (még csak nem is gyógyulni!). De az utca végén lévő önkormányzat útvesztőiben is hasonló körülmények fogadhatnak. (Bár, az utóbbi időkben sokat javult a helyzet. Ma már – többnyire – csak a piszkos gondolatokat kell finanszírozni, az erre hajlamos csatornákban. Emlékszem még azokra az időkre, mikor például egy valamire való útlevélre a hivatalnok megolajozása nélkül akár hónapokig is várhattam. Ma már a hentesnek sem kell csúsztatni, ha egy darabka húsra hasonlító alapanyagot szeretnék venni. Tehát javul a helyzet.) Megállapíthatjuk, hogy a hatalom egyszerű emberek kezébe nem való, hiszen – a gyarlóság mértékétől függően – minden elem arra fogja használni, hogy nekem keresztbe tegyen, és juttatás ellenében a keresztet elvegye előlem. A következő fokozat pedig, hogy az előrehaladásomban mindaddig gátolni fog, míg további ellentételezéshez nem jut. A harmadik fokozat pedig, hogy még több hálálkodásért, már pluszt is kapok, ami nem jár (vagy inkább jár, de nem jut) azoknak, akik vagy nem hajlandóak, vagy nem képesek intenzíven hálálkodni. Szóval, én úgy látom, a hétköznapok hatalmát alapvetően a kényszer szülte. Egyetlen fegyver ellene a rászorultság megszüntetése.

A hatalom, mint az uralkodás eszköze talán akkor kaphatott gellert, és tért el az eredeti útirányától, mikor a múlt rendszer eszméje alapján közkinccsé vált – ráadásul ahhoz nem értő kezekben. Ne is taglaljuk, hogy az egyenlősdi jegyében micsoda szörnyűségeket műveltek vele mind a hétköznapokban, mind a társadalom vezetőnek kinevezett rétegeiben. Példák tömkelege demonstrálja, milyen gyarló is tud lenni az ember, ha a hatalom illetéktelen kezekbe kerül, melynek gőze nincs, hogy mit kezdjen vele – elkezdi hát fitogtatni.

Csak úgy poénként, némi iróniával, de semmiképpen nem nosztalgiával felrémlik bennem egy történet azokból az időkből. Valamikor a nyolcvanas években Moszkvában volt dolgom. Tél, hideg, mínusz húsz, farkasok, hiénák – szocializmus uralkodott. Emlékszem, kollégám műbőr kabátjának letört az ujja, mikor előrenyúlt a korlátért, hogy felkapaszkodjon a fél óra után érkező trolira. A kényszer rávitt, hogy taxival menjünk.

Csatangoltunk már egy ideje a mínusz húszban, mikor megláttunk egy taxit az út mentén. Mikor megközelítettük, nem láttam be a kocsiba, olyan füst uralkodott odabent. Gondolom, takarékossági okokból többször is feldolgozta a gomolygó füstöt. Félve bekopogtam és érdeklődtem, hogy szabad-e. Nekem ugrott a kérdés, hogy hova szeretnék menni. Nos, ilyenkor kellett észnél lenni. Ugyanis, ha rossz célt sütöttem el, akkor fennállt annak a veszélye, hogy örökre kizártam magam a taxizás élményéből. Akkoriban élt egy mondás: Szeretnék ott lakni, ahol a taxisok laknak! (Ugyanis, soha nem arra mentek, ahová én szerettem volna eljutni.) Szerencsém volt, némi korrekcióval és egy előre nem kalkulált, de jelentősen magasabb összeg ellenében ráállt. Próbáltam hosszabban nyitva hagyni az ajtót, hogy legalább annyi oxigén bejuthasson, ami elég egy magamfajta ember életben maradásához. Jött a megalázás – beparancsolták velem az ajtót, mondván, kihűl a kocsi. Alapvetően igaza volt. Sajnos, nem bírtam hosszan és résnyire leengedtem az ablakot. Hatalmas fék, mellyel jelezte felém a sofőr, hogy amennyiben én szeretnék uralkodni, akkor vegyek magamnak taxit. Elviseltem, a pénzemért és szükségből. Ma már csak mosolygok az akkori élményemen, hiszen bármikor megtehetem, hogy jobb minőség mellett, kb. tízszeres áron oda megyek, ahova akarok, és ott szállok ki, ahol szeretnék – ha a sofőr engedi, hogy uralkodhassak felette, akár még meg is alázhatom.

Megváltozott a világ. Az uralkodói ösztön nem halt ki belőlünk, de a hétköznapok szintjén átalakult. Más szemszögből támad. A strukturális rang helyett (akkoriban úgy hívtuk: szocialista nomenklatúra) a pénz – ami, ugye maga a hatalom – ad lehetőséget mindenkinek, hogy – ha nem is nagyban, de egy picinykét – uralkodhasson a másikon. Jól van ez így!(?) Lelki szemeim előtt, mint egy rémálom jelenik meg például egy csöpögő csap. Ugye, az ember azt gondolja, egy apró kis gubanccal áll szemben. Na, nem így van! Ha nincs a közelünkben egy Sanyi bácsi (akinek még nem fenekéből nőtt ki a keze, nem ment el külföldre bevállalni, és van franciakulcsa is), akit át lehet hívni – bizony rendesen előkaphatjuk a pénztárcánkat. Szakemberhez kell fordulni, aki (hatalmával egyáltalán nem visszaélve, de kihasználva azt), némi egyeztetés után beígérkezik reggel nyolc és este hat körüli időpontra.

Ő nemes egyszerűséggel a Gyuri bácsi – annak ellenére, hogy korban fiatalabb nálam, a rangja alapján kikövetelte, hogy így szólítsam, hiszen már megszokta, hogy nálam jóval mérvadóbbak is így említik. Nem ám csúszó pénzért! Gyuri bácsi számlát is ad. Intézményesedett – KATA-ja van, őt nem érdekli a mutyi, kinőtt belőle. Fél havi fizetésemért meg is teheti, hogy nem feketézik és nem fogad el borravalót. A gyakorlat is megváltozott – természetesen az én káromra. Valamikor egy csap csöpögés beérte egy bőrtömítés cseréjével. Mostanság az egész csap megy a szemétbe. Sőt, egy darabon a vezeték is cserét igényel – mint jelezték felém, nem kompatibilis –, és az angyal-szelep is új kell. (eddig az ilyesmiről azt gondoltam, a templomban van…) Gyuri bácsik pedig behálózzák a hétköznapjainkat, az élet minden területén. Ő az autószerelő, a villanyszerelő, a tetőfedő, a kertész – és minden univerzális szakember, akire rászorulunk.

Na, de ne kalandozzunk! Térjünk csak szépen vissza a hatalomhoz, hagyjuk Gyuri bácsit, hadd tegye a dolgát. Filozófiai értelemben, és a való életünkben is el kellene jutni oda, hogy alapszinten a hatalom ne válhassék fegyverré, amelyet az ellen fordítanak, aki ki van szolgáltatva, s visszaélés tárgya lehessen. Milyen jó lenne megélni azt az élményt, hogy vettem valamit a pénzemért – nem pedig megengedték, hogy odaadjam a rászorultságom enyhítése fejében. Na és az aránytalanság? Hogy minden iszonyatosan drága lett? Azt hiszem, aki keresi a pénzt, az mindig is sajnálni fogja, mikor ki kell adni.

Azt hiszem eljutottunk oda, hogy levonhatjuk a tanulságot. A hatalmat nem szabad elaprózni, olyanok kezébe juttatni, akik nem a céljának megfelelően használják. Kerüljön a helyére, az államot irányítók kezébe, és maradjon meg az uralkodás eszközének olyan terjedelemben, amennyire szükség van a tömegek feletti mozgató erőre. Az pedig, aki hatalmat kap, valóban legyen képes a köz érdekében uralkodni, s nem pedig gyarlósága eszközeként fitogtatni azt. Mert ugye, azon a szinten már nem elég a Gyuri bácsik kvalitása. A társadalom felett valóban olyanoknak kell ülniük, akik képesek az uralkodásra, hisz rábízzuk a közkasszát, ami – mint tudjuk – nem csúszópénz.

Eszembe jut egy régi mesetöredék. Ronda farkas, te mit keresel a nagymama ágyában kendőjével a fejeden!? – kérdezte Piroska. – Ja bocs, lebuktam – sompolygott el illedelmesen a jóllakott farkas.