A harmadik Pécsi Pride – és a pécsiek

Bár felnőtt éveim nagyobb részét más, részben külföldi városokban éltem (dolgoztam) le, az lennék ám én magam is: pécsifiú, négy gyerek felnevelése után is még mindig így, hímnemben. Minden „érzékenyítés” nélkül is, ezért vagyok érzékeny arra a már harmadik éve folyó, kitartó kísérletre, hogy éppen az én szülővárosom legyen első a „melegek” büszke fővárosi felvonulásának buzgó vidéki meghonosítói között. És amikor megtudtam, hogy a mintegy félezer résztvevő között az amerikai nagykövet úr, valamint a holland nagykövet asszony, de egyéb fontos szerepeit sutba dobva még maga Pankotai Lili úrhölgy is részt vesz ezen a példamutatóan civil rendezvényen, felkaptam rozsdás kopjámat meg néhány régi, poros könyvet, és a garázsba siettem, hogy felkészítsem Rosinantet az útra.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Az egy nyugat-európai öreg ház csöpögő falú alagsorába disszidált két közép-kelet-európai menekült, egy értelmiségi (Vladimir Andric) és egy túlórázó, lassan megroggyanó csatornaépítő munkás (Vedran Dakic) jelentős színészek, akik bízvást megállnák a helyüket bármelyik pesti színházban is
Forrás:Vinkovce, Joza Ivakic színház

Szívem hivatalos tulajdonosa és öregecske Skodánk jövendő örököse hozzálátott az út közben, hogy a helyi sajtóhírek segítségével engem pedig, a teljes politikai elfogulatlanságra készítsen fel, amelyre sajtónyilatkozatában a pécsi Polgármester Úr is mindenkit jó előre figyelmeztet. „Őrizzük meg a város méltóságát! A felvonulás kapcsán tartom magam a két éve lefektetett és azóta követett elvekhez. Mivel a 2021-ben végzett közvélemény-kutatás alapján a pécsiek többsége azt szeretné, hogy a felvonulás ne váljon politikai üggyé, ezért – bár magam is fontosnak tartom a kisebbségi jogok védelmét – távol maradok a civil rendezvénytől. Pécs városa éppen annyira büszke múltjára és történelmére, mint sokszínű és befogadó mivoltára. A pécsiek sokszor bizonyították már, hogy mennyire toleránsak, és képesek kiállni a kisebbségek jogaiért. Ugyanakkor továbbra is azt kérem mind a rendezvény szervezőitől és résztvevőitől, mind az attól távolmaradó pécsiektől, hogy a felvonulás napján újra őrizzék meg a város méltóságát, ahogy azt tették 2021-ben és 2022-ben is. Péterffy Attila.”

– És a színház nem kapott egyetlen szót sem ebben a nagy happeningben, kérdem.
– Dehogynem! Nemrég lett az igazgató, valamint a művészeti vezető az éppen újra repertoáron lévő Furcsa pár előadásuknak a két főszereplője, Lipics Zsolt és Vidákovics Szláven.
– Szent Isten, kapok fejemhez a fél kezemmel. Ez két igazán profi színházi pécsi ember! Nem lesz ebből valami baj?
– Éppen ezt kérdi a Polgármester Úr is. De őket támogatta a színház dolgozóinak többsége a társulati szavazáson. A szavazók 80 százaléka őket látja szívesen vezetőként, akik mindketten a Pécsi Nemzeti Színház színészei, jól ismert arcai a városnak. És így is lett: „Döntött a pécsi közgyűlés jogkörét gyakorló polgármester: Lipics Zsolt és Vidákovics Szláven irányíthatják a Pécsi Nemzeti Színházat 2021-től. A szakmai bizottság döntését nem hozzák nyilvánosságra, a Szabad Pécs információi szerint a különleges jogrend miatt a 26 szavazásra jogosult képviselőből 19 Lipics Zsolt kinevezése mellett szavazott.”
– Ugye megmondtam, hogy a Nagykövet Úr és Asszony mindent és mindenkit szépen a helyére tesz majd! Lesz itten majd olyan happening, hogy csak!

„Ez alatt Pest későnyári napsütését a közelgő Mecsek fekete felhői lassanként borús, szeles, esős koraősszé változtatták át”

Ezért a nagy fekete és a kisebb, de tarkább kocsik farvizében mi is egyenesen a belvárosba hajtottunk. A 48-as téren a kétezer éves kultúra értékeit védelmező vérszomjas helybéliek közül azonban, senkit sem találtunk. Láthatólag megszívlelték Polgármester Úr bölcs szavait, és kissé megfogyva bár, de az egyre jobban átázó tarka esernyőik alatt harmadszor is türelmesen végig hallgatták az okosabbnál okosabb beszédeket.

„Sajnos, nekünk ez nem sikerült, mivel korábban jegyet foglaltunk már a Vinkovce-i horvát Joza Ivakic Színház vendég előadására”

És mit láttunk, amikor odaértünk? Hát, ott is egy nagy, követségi automobil parkol! Közelebb érve észrevettük azonban, hogy „csak” néhány színházszerető munkatárs kászálódik ki belőle, a sokkal békeszeretőbb Horvátországból. Így, ezúttal az ő farvizükben, bevonultunk mi is a korszerűen felújított épületbe, hogy velük és a már ott várakozó pécsi egyetemistákkal együtt nézzük meg a horvát vendégek előadásában, Jasmin Novljakovic díjnyertes rendezésében Mrozek Emigránsok című, nálunk is láthatóan nagyon időszerű darabját (ld. pld. a Dunakanyar Színház nagy sikerű előadását!).

– Az egy nyugat-európai öreg ház csöpögő falú alagsorába disszidált két közép-kelet-európai menekült, egy értelmiségi (Vladimir Andric) és egy túlórázó, lassan megroggyanó csatornaépítő munkás (Vedran Dakic) jelentős színészek, akik bízvást megállnák a helyüket bármelyik pesti színházban is. Egy karácsony-este, 1974 táján, az 1969-es gdanski munkásfelkelés után, amelyben először vettek részt aktívan értelmiségiek is, de még az 1979-ben „önerővel” levert, végül mégis győztes „lengyel események” előtt, továbbá a fenti klotyó csepegése és az üres vízcsap hörgése mellett, gondosan feldíszítik a plafonról lógó csupasz villanykörtét, és bekapcsolják a rádióban a Csendes éjt. Előkerül az ágy alól azért egy üveg vodka is, és megindul egy bízvást történelminek mondható, drámai beszélgetés, amely azóta sem fejeződött be Kelet-Közép-Európában. – Volt-e és van-e értelme ennek az egésznek? Hazamehetünk-e már végre, hogy elégedetten fejezzük be az életünket?

„Az előadás után az erről kibontakozó horvát, lengyel és magyar nyelven vitatkozó egyetemistákat sajnos, megint csak nem hallgathattuk végig, mivel jegyünk volt a nagy színházba is, A víg özvegy nagyoperett bemutató előadására, a művészeti vezető és egyben a pécsi horvát színház igazgatója, Vidákovics Szláven rendezésében”

Nem bántuk meg azért. Tudnivaló, hogy még egy nagy színházban sem lehet nagyot hazudni, mert kifütyülik az embert. A színház szinte minden egyes tagját igénybe vevő nagyoperett előadásában is ugyanez a Mrozek indította, valódi vita folytatódott, a Pride tarka díszletei között megrendezett fals happening helyett. Akkor a lengyel Ikszek által betiltott Az Imposztor szerzőjének a Radnóti Színházban előadott új darabja, a Prah folytatta a vitát, egy átlagos, középkorú magyar nonprofit házaspárnak adva át a szót, akik egy Lottó-főnyeremény után értik meg, hogy egy, csak az „anyagiakért”, a két gyerek felneveléséért végig gürcölt eddigi életük után már ettől sem várhatnak sokat, így hát, összetépik a nyertes szelvényeket.

„Néhány éve elkezdődött már egy elfogadható felelet kiizzadása Pécsett is. A Rudolf Péter rendezte Úrhatnám polgár előadásában már azt láttuk, hogy Jourden úr meg tudta már fogalmazni a kérdést, amit ott járva mi is mindig felteszünk magunknak: miként fog majd együtt élni ez a sok, a Mecsekre feltelepedett villatulajdonos az odalent rohammunkában felépült panelházak lakóival?”

Talán a 2000 év teszi, vagy valami más, de ezeknek az újgazdag villáknak az „úrhatnám” tulajdonosai szintén tudják azt, amire Spiró darabjának „egyszerű” házaspárja rájött. Hogy az igazi, ahogyan a peresztrojka hívei mondták egykor: a teljes, „polnoj”élethez, sokkal több minden kell!

A Köles Ferenc alakította Jourden úr tulajdonképp sokkal okosabb volt az őt csapdába csaló arisztokratáknál. És most ez történik a Lehár áriákat előadó „Pontenegro” hercegi udvarának operettfiguráival is, akik azt hiszik, hogy könnyen csalhatják ki a mesés örökséget az alacsony származású Nagyasszony kezéből. Az általuk a három felvonásban összehordott sok intrika és félreértés valójában arra jó csupán, hogy ő maga vizsgáztassa le a most megjelent sok kérőt. Köztük egykori szerelmét, akinek annak idején kiadta az útját a hercegi házasság kedvéért. Persze, az operettsértődések szabályai szerint, az is felhatalmazva érezte magát az efféle „ügyes kis trükkökre”, mint mi mindnyájan, a hasonló nevű kis országokban. És most szégyenkezve és eszmélkedve drukkolunk nekik, ennek a már második „furcsa párnak” ebben a színházban, hogy akár az ilyen, egymást vizsgáztató próbatételek árán is, de meg tudják váltani az igazi énjük ellen elkövetett árulásokat.

„Ha ilyen, valóban alkotó viszonyban van egymással a színházat irányító <furcsa pár> is, akkor elképzelhető, hogy mind a két színházban egyszerre fog majd megszületni ez a mindünk által várva-várt igazság és orvosság ebben az alapkérdésben. Sok sikert kívánunk hozzá!”

De azt hiszem, hogy van egy közelebbi és egyszerűbb tanulság is: a közösségi színház eszméje és gyakorlata, amellyel a mi Nemzeti Színházunk ma még csak kísérletezik (Dunakanyar Színház, Déryné Színtársulat). A pécsi vendégjáték egyik epizódja volt csupán a „Vinkovcei ősz (Vinkovačke jeseni)” nevű fesztiválnak. Ez a legnagyobb és leghíresebb folklór, kulturális, gazdasági és turisztikai esemény nemcsak a szintén 2000 éves Vinkovcében és környékén, hanem Szlavóniában, Baranyában és a Szerémség nyugati részén, valamint egész Horvátország kontinentális részén. „Forgatókönyvírója” pedig, hosszú ideig Himzo Nuhanović, a színház rendezője volt. Vagyis, egy igazi performance ez, különb bármilyen pride-nál. A vinkovcei közösségi színjátszás ősi hagyományaira támaszkodik, amely a Vinkovcei Nemzeti Színháznak közvetlenül a második világháború után felépült, az egész régióra szabott pompás épületében egy remek központot kapott. Ehhez képest mi még, de hátra vagyunk, fejezem be az eszmefuttatást.

– Így van, de most már figyeljünk jobban az útra, int a feleségem. És ebben is neki van igaza.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com