Kezdőlap » x-demokrata » A háborúról anekdotázva a belgrádi Terazijén
A romokat turisták fényképezték, képeslapokon mutogatták, a helyiek pedig már megszokták mindezt #moszkvater

A háborúról anekdotázva a belgrádi Terazijén

Újvidék még a hídjait siratta, a kávéházak, a teraszok azonban már újra dugig voltak. Az emberek hamar felejtenek. Alig néhány hete ért véget 20 éve a NATO bombázása Jugoszláviában, a háború szörnyűségei azonban máris anekdotákká szelídültek. A romokat turisták fényképezték, képeslapokon mutogatták, a helyiek pedig már megszokták mindezt. A gazdaság is romokban hevert, a teraszok azonban tele voltak, az élet ment tovább. A lelkek persze megtörtek, a sebek elő-előbukkantak. Mint mondták, immár semmi sem mehet úgy, mint azelőtt. Néhány nappal a bombázások végének évfordulója előtt idézzük fel a húsz évvel ezelőtti hangulatot.

A romokat turisták fényképezték, képeslapokon mutogatták, a helyiek pedig már megszokták mindezt #moszkvater
“A romokat turisták fényképezték, képeslapokon mutogatták, a helyiek pedig már megszokták mindezt”
Fotó:EUROPRESS/MIKE NELSON/AFP

A szerbek éppúgy korzóznak a Terazijén, mint március előtt. A teraszok dugig, az emberek jól öltözöttek. Az elmúlt hónapokra néhány kiégett minisztérium, a kínai nagykövetség vagy a nyugati légitársaságok bevert ablakai emlékeztetnek. Beüvegezték már a magyar nagykövetség kivert ablakait is. Még a nyolcvanas éveket idéző vitrint is, amelyhez hasonló manapság legfeljebb a kínai vagy a vietnami diplomáciai képviseleteken van a világban.

– Ezek a lányok villantották oly haragosan a horvátokra, bosnyákokra, majd a koszovói albánokra a szemüket? Ők sütötték le cinkosan a tekintetüket, usztasázták, siptározták le a szomszédokat? Ezek az anyák engedték ölni fiaikat, s ezek a férfiak fogtak fegyvert, hogy aztán most sokan italba, drogba fojtsák háborgó lelkiismeretüket? Ez nem lehet – villan át az agyamon a belgrádi belváros balkáni zsibongását figyelve.

„Bizony ők voltak, akik az elmúlt tíz év alatt egy őrült eszmétől vezéreltetve odadobták oly irigyelt gazdagságukat”

– Ante Markovics idején az Európai Unió Jugoszlávia felvételét fontolgatta! – réved a múltba Milán Komnenics, az ellenzéki Szerb Megújhodási Mozgalom alelnöke. – Ehelyett ma hol tartunk? A közgazdászok még a bombázások előtt 16-20 évet jósoltak ahhoz, hogy az ország utolérje tíz évvel ezelőtti önmagát – veti fel. – S mindez egy ember miatt, akit úgy hívnak, hogy Szlobodan Milosevics. Ezalatt másfél millióan hagyták el az országot, jött viszont 600 ezer szerb menekült Horvátországból, Boszniából, Koszovóból – teszi hozzá. – Erről az etnikai tisztogatásról nem beszél a világ! – figyelmeztet, s már rá is tér Koszovóra.

„Ez csak előétel volt Amerikának. Az egész háború azért folyt, hogy a NATO támaszpontokat szerezzen e geostratégiailag oly fontos helyen”

– állapítja meg az önvizsgálat legkisebb igénye nélkül.

A Vajdaságban élő albánoknak erről érthetően más a véleményük.

– Ötször törték be a házam ablakait – meséli Tahir Cenaj, a temerini pék. – A rendőrség azonban mindig korrekt volt, rögtön jöttek, s el is fogták a szomszéd faluból átrándult suhancokat – teszi hozzá, s szemében még most is ott a félelem.

Ő azonban még így is szerencsésnek mondhatja magát azokhoz képest, akiknek lent Koszovóban a háza égett.
– Csak a szűkebb ismeretségi körömben hatszáz halottról tudok – mondja egy nevét elhallgató albán Újvidéken. – Ott voltam a Djakovica melletti szülőfalumban, amikor bejöttek a csetnikek – idézi fel a szörnyű emlékeket. – Egy órát adtak, hogy szedjük a cókmókot – meséli. – A te hazád Albániában van! – kiáltozták. – Ki fogja felépíteni a házamat?  – veti fel. – Az EU biztos nem! – dörmögi maga elé. A nagy család azonban majd segít, mert az az igazi haza! – bizakodik.

Aztán Rugovát szidja.

-Elhagyta a népét! Nem csoda, hogy nem mer visszamenni Koszovóba! – méltatlankodik.

A szerbeket inkább a saját bajuk foglalkoztatja.

„Isteni csapás volt ez, nem háború! A halál az égből jött! A NATO nem mert a földre szállni!”

– mondják dacosan.

 – Furcsa háború volt ez! – mondja Milán, aki katonaviselt ember létére sem ért sok mindent. – Sokszor még az ablakok sem törtek ki – mondja kérdőn.

Aztán eldicsekszik azzal, hogy csak az ő kis egységénél három rakétát szedtek le.

– Minden szörnyűsége ellenére sem bánom, hogy átéltem ezt a háborút! – réved a múltba Dragan. -Ezek után már minden nap ajándék! Amikor vége lett, csak ürességet éreztem. Valljuk azonban be, azért rosszabb is lehetett volna, ha megindul a szárazföldi támadás! Így is volt, aki megbolondult, míg mások végigették a háborút, s már félő volt, hogy a koleszterin öli meg őket – teszi hozzá.

„Az újvidékiek a hídjaikat siratják. Nem értik, miért kellett lerombolni őket”

– Stratégiailag az egész nem magyarázható, hiszen a legtovább éppen a legjobb híd állt! – vetik fel.
Most órákat állnak az emberek a kompra várva, hogy átjussanak Péterváradra. Belgrád felé már kicsit könnyebb a közlekedés, miután a napokban nagy csinnadrattával átadták a beskai hidat. A szakemberek azonban azt mondják, hogy hiába az öröm, mert még a télen elsodorhatja a megemelkedett víz.

A belgrádi hidak szerencsére állnak. Mint beszélik, valójában a franciáknak köszönhetően, akik állítólag lobbiztak a NATO-ban lerombolásuk ellen.

„Utólag kiderült, hogy a fővárosiak sem mindig önszántukból mentek ki a hidakra, hogy testükkel védelmezzék őket”

– Az elején még valóban önként mentünk – meséli Jelica. Az újvidéki hidak lebombázása után azonban már féltünk. A nagy propagandával bemutatott hősiesség valójában ekkor már kényszer volt – emlékezik. – Úgy vezényelték ki az embereket a munkahelyekről. Akik nem mentek, azok megkapták a munkakönyvüket. Persze aztán a JUL „aktivistái” is eltűntek este hét után! A tévében pedig ezt mutatták egész este!

Az emberek eleinte a NATO-t szidták, később aztán egyre gyakrabban okolták Milosevicset is. A dezertőrök széles tábora s a gyermekeiket elveszítő anyák most már a változásokért küzdőket erősítik. Hiába biztosítják kiemelten Belgrád ellátását, Dél-Szerbiában már megkezdődött az erjedés.
A humor és az életkedv azonban a bombázások idején sem hagyta el a szerbeket, tűnik ki az anekdotázásokból.

„A kávéházak csak az első napokban ürültek ki, aztán már a megszokhatatlan robbanásokat is megszokták az emberek”

A nők például háború ide vagy oda, ugyanúgy kirúzsozták magukat, mint előtte. Virágzott a fekete humor is. Amikor például Milosevics lakosztályát találat érte, reggelre már megjelent az első graffiti: „Szlobo, sose voltál otthon, mikor a legnagyobb szükség volt rád!” Egyre több vicc is született, amelyek hűen tükrözték, hogy a nép a nyomasztó propaganda ellenére is reálisan látja az eseményeket. „Miért dobálják a szerbek a Dunába a Viagrát?” – szólt az egyik. „Hogy felálljanak a hídjaik!” – hangzik a válasz. Vagy egy másik önmarcangoló igazság: „A kis szerb Amerikában kérdőre vonja osztálytársait, amiért nincs az országuknak történelme. A tanító néni, hallva ezt, így szólítja meg: Á, te vagy az a kis szerb, akinek nincs földrajza?”

A háború paradox dolgokat, illogikus pletykákat is produkált. Voltak például a behívási parancsot megtagadók között olyanok, akik a fürdőkádban gyakorolták rossz időkre készülve a víz alatt maradást, sokan pedig búvártanfolyamra iratkoztak. Aztán elterjedt, hogy Milosevics és az amerikaiak egyeztettek a célpontokat illetően, mivel főképp álló, sztrájkoló gyárakat bombáztak.

Ma a legnagyobb gond a benzinhiány. A húszliteres havi fejadag semmire sem elég, így Újvidéken például ma is a legnépszerűbb közlekedési eszköz a bicikli. A román és horvát csempészáru megjelenése most valamelyest enyhített a gondokon, de Belgrád felé az utak mentén az embargós időket idézve megjelentek az árusok. Egy liter benzin feketén 1,8 márka, de a Bánátban már másfél márkáért is hozzá lehet jutni. Aggasztó a pénz elértéktelenedése is, az átlagkereset 48 dollár, mintegy 12 ezer forint. Virágzik a valuta feketepiaca – a márka most 12 dinár -, s egyre többet beszélnek a dinár devalválásáról. A pénztelenséget jól illusztrálja, hogy a 150 férőhelyes újvidéki szállodában mindössze öt vendég volt.

„Az a kívülállónak mindenesetre talány, hogy tízévi hányattatás, mélyrepülés után honnan van még ereje az embereknek a túlélésre. Nagyrészt a feketegazdaság működteti az országot, de sokat segítettek a tartalékok is”

– Ne felejtsd el – figyelmeztet egy ismerősöm -, 1988-ban itt egy takarítónő is 1500 márkát keresett.

A tartalékok azonban kifogyóban vannak, s jellemző az általános hangulatra a belgrádi taxis félelme.

– Idén nem megyek sehova nyaralni – meséli. – Ki tudja, mi lesz, így most minden márka számít!

Egy biztos, az idei tél minden eddiginél nehezebb lesz… A szerbek azonban ezt is túlélték, ám máig keserűen gondolnak a háborúkra, majd az azt követő bombázásra. 

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.