„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
Mussolini, Hitler és Chamberlain Münchenben, 1938. szeptemberében
Fotó:Bundesarchiv
Száz év után is búsongunk Trianon miatt, melynek megítélése korántsem egyértelmű, és nem is biztos – legalábbis az elmúlt évszázad ezt igazolja –, hogy nekünk áll a zászló. Ugyanakkor szótlanul, csendes egyetértéssel nézzük, hogy egy nép, nemzet, mely a legnagyobb árat fizette a győzelemért a második világégésben, nem kapja meg a jogos elismerést az áldozathozatalért, a tisztes megbecsülést a történelmi szerepvállalásért. Bármerről és bármerre fúj a politika csalfa szele. Már a békekötés időpontjával is trükköznek. Elhallgatván, hogy a németek a végnapokban, miközben az ardenneki szerencsétlen ellentámadás után gyakorlatilag szabadon engedték be a szövetségeseket, a Vörös Hadsereg ellen kíméletlenül, emberek százezreinek értelmetlen halálát eredményezve harcoltak.
„Próbálták menteni az irhájukat, és ők tudták miért. Azokért a bűnökért, amiket szovjet földön elkövettek”
Elő hát a karaktergyilkosság ismerős módszerével Sztálin és Zsukov kegyetlenségéről. A géppuskákkal harcba űzött orosz katonákról. Miközben kiderül, hasonló eszközökkel a fényesre suvikszolt Wermacht is élt. Ám azt is tudjuk, hogy így csatát talán igen, de háborút nem lehet nyerni. Egy nép tiltakozott a megszállók ellen, ahogy Alekszandr Nyevszkij vagy Nagy Péter idejében. S ahogy évtizedekkel később Algériában, Egyiptomban, Vietnamban, Kubában, Afganisztánban is történt, a nagyhatalmi vágyak és gőg kaszája kicsorbult a nemzeti ellenállás kövén.
A nyugati történészek vajon ezt a módszert követve miért nem írnak ugyanolyan savanyú képpel arról a korántsem dicső szerepről, amit a brit világhatalom játszott például a búr háború kegyetlen elfojtásában.
„Miért nem szellőztetik, hogy éppen a brit gyarmatosítók találták fel a koncentrációs táborokat Dél-Afrikában, és Hitler remek tanítványuknak bizonyult?”
Vajon a háború sok tízezer gyarmati katona áldozata kapcsán eszükbe jut megemlíteni, hogy miféle elnyomatásban volt nemzedékeken, századokon át részük a brit világbirodalomért életüket adó indiai és más nemzetiségű harcosoknak? Ezzel ki számol el? A mérlegnek két nyelve van, és aki a személyi kultusz bűneivel érvel, mit sem törődve a kronológiával, az nézzen körül a másik oldal korántsem makulátlan szemétdombján is.
„Miközben a Molotov-Ribbentrop paktum kapcsán majdhogynem a Szovjetuniót kiáltják ki a háború kirobbantójának, szégyenlősen elfeledkeznek arról, hogy mit írtak alá az európai hatalmasságok 1938. március 12-én Münchenben”
Odadobták Csehszlovákiát a náciNémetországnak koncul, balgán azt hitték, elég lesz. Nem lett. S tették ezt azután, hogy szem lesütve nézték, hogyan kebelez be Hitler egy független országot, Ausztriát. De mehetnénk messzebbre. A spanyol polgárháború alatt, miközben kínosan ügyeltek arra, hogy ne segítsék a köztársaságiakat – „be ne avatkozzanak” – eltűrték, hogy Göring Luftwafféja lebombázza Guernicát, és egy olyan fasiszta diktátor kerüljön az Ibériai-félszigeten hatalomra, akinek Spanyolországban ma az emlékét is el szeretnék felejteni.
Arról is hallgatnak, hogy gyakorlatilag semmiféle segítséget nem nyújtottak szövetségesüknek, Lengyelországnak megtámadtatása után.
„Egy álló esztendeig „furcsa háborút” vívtak abban a reményben, hogy sikerül Hitlert – önmagukat mentve – a Szovjetunió ellen fordítani. Nem sikerült. Egy év múlva, miután Németország megerősödött, Franciaország elbukott, Anglia pedig nem úszta meg háború, bombázások, áldozatok nélkül”
A történelemben nincs „mi lett volna, ha”, de játszunk csak el a gondolattal, hogyan fordul Európa és a világ sorsa, ha már 1939 őszén létrejön az antifasiszta koalíció. Lehet, hogy tízmilliók életét sikerült volna megmenteni? Ki számol el ezzel? És mi történt volna, ha a Szovjetunió nem biztosítja be határait az érvként a gonosz ellen örökösen előcibált paktummal, és nem nyerve közel két év időt a felkészülésre, elbukik Hitlerrel szemben? Hatalmas természeti és ember forrásai, ipari potenciálja a német diktátor kezére jut? Vajon ugyanilyen győzedelmesen ért volna véget a II. világháború a Vörös Hadsereg nélkül?
„Miért nem számoltatja el a történelemírás a lengyel emigráns kormányt arról, hogyan robbanthatott ki Varsóban felkelést 1944 nyarán anélkül, hogy egyeztet a pár kilométerre már állásokat kiépített Vörös Hadsereg vezetésével”
Ki számol el a felkelés 170 ezer áldozatával, ami többszöröse a katyni vérengzésnek? Kinek a bűne közvetve a főváros porig rombolása? Igaz hazafiak áldozták életüket egy ostoba politikai döntés oltárán.
A Vörös Hadsereg katonái erőszakoskodtak – ez tény. De vajon mit műveltek a németek és csatlósaik éveken keresztül a Szovjetunió elfoglalt területein, közel húsz millió ember pusztulását okozva. És hány színes bőrű német gyermek maradt a szövetségesek után, hány német nőnek a becsületét vették el a felszabadítók.
„Párizs, ahol 5 éven át élvezték a franciás vendégszeretet a Wermacht katonái, amint a szövetségesek közel kerültek, felkelést robbantott ki, és nagy igyekezettel nyírták kopaszra azokat a szerencsétlen francia nőket, akiket német katonákkal folytatott szexuális kapcsolattal gyanítottak”
De mit tettek a megfáradt német katonáknak üdülőkén nyugalmat adó Cote d’ Azur szállóinak és vendéglátóinak a megszálláson is gazdagodott tulajdonosaival? Ezzel nem vonom kétségbe a maquisardok dicsőségét, még ha a francia ellenállás sem méreteiben, sem jelentőségében nem lehet a szovjet vagy délszláv partizántevékenységgel összemérni, és igazából akkor nőtt nagyra, amint a szövetségesek a kontinens földjére tették a lábukat Normandiában.
Közismereti tévéállomások lassan és meglehetősen szemérmesen, de előveszik ezeket a tényeket is, amellett, hogy azért tisztességesen fényezik a szövetségesek egyébként elismerésre méltó harci cselekedeteit Európában. Mert tény, hogy csapataik akkor léptek színre Normandiában, amikor a háború már lényegében eldőlt és sietniük kellett, hogy hatalmi pozícióik megőrzése érdekében megelőzzék a Vörös Hadsereget, nehogy az ő „hordáik” kiérjenek az Atlanti óceánig. Szeretik így aposztrofálni a felszerelésben, adjusztálásban valóban elmaradt orosz katonákat. Ezzel nem vonom kétségbe azt a komoly segítséget, amit a szövetségesek – saját veszteségeik minimalizálása érdekében – a Szovjetuniónak nyújtottak, elismerem a reálpolitikusnak bizonyult Roosevelt és Churchill, a képzett hadvezérként bemutatkozott Eisenhower és Montgomery és társaik érdemeit. „Már nem élnek, de együttműködési készségük, akkor tett nyilatkozataik valahogy nem a mai aktuálpolitikai adok-kapok érveit erősítenék. Együtt tudtak működni Európa felszabadításáért, és elismerték a partner érdemeit”
A történelemírás jobb lelkiismeretű és objektivitásra törekvő része – már az, amelyiket nem vezérel az állami támogatás korbácsa – azért berzenkedik. Elképesztő film mutatja be az angolszászok humanitárius háborúskodásának, az 1945. februári drezdai légitámadásnak a következményeit. A brit légierő a németek szovjetunióbeli tapasztalatait követve bombázott. Előbb a katonai fontosságúnak egyáltalán nem nevezhető város óvárosi épületeinek tetőszerkezetét megbontották, majd a fából vagy fa alapokkal épült házakat több hullámban gyújtó és robbanó bombákkal a földdel tették egyenlővé. Szerény becslések szerint is annyi áldozatot okozva, mint Hirosima és Nagaszaki – a sugárzás utóhatását nem számítva – együtt.
„A háború utáni történelem alakulása, a hidegháború Európa „közös bűne”, ne vetítsük vissza a felszabadulás lélekemelő eseményeire. Nehéz lenne megmondani, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, mi okozott nagyobb kárt, a fultoni beszéd vagy a berlini fal. A NATO vagy a 10 évvel később alakult Varsói Szerződés”
Inkább nézzünk körül saját házunk táján. Szerencsére még vannak józan történészeink. Ám a kincstári irányításúvá silányuló sajtónak, ha Magyarország felszabadításáról szól, rögtön a megszállás szó jut eszébe. A jólét helyett inkább csak a nemzeti büszkeség morzsáit adó PR-hablaty történelmi amnéziával párosulva hazafias és nemzeti gőgjében szívesen elfelejteti, hogy nem a Szovjetunió üzent hadat nekünk, hanem mi nekik (és később köznevetség tárgyaként az Egyesült Államoknak is).
A magyar katonának semmi keresnivalója nem volt több mint kétezer kilométerre hazájától a Don folyónál, az ott elveszett tízezrek nem hősök, hanem egy tébolyult politika áldozatai.
„A történelmi emlékezetvesztés tipikus esete, hogy már senki nem beszél azokról a derék, igazából és a névre méltó „régi vágású” magyar hazafiakról, akik életüket kockáztatva változtatni próbáltak”
Kiss János altábornagy, Tartsay Vilmos, Dalnoki Miklós Béla hovatovább hazaárulóknak számítanak, Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét ki nem ejtik, az ellenállásban résztvevő és magát fegyverrel védő Ságvári Endrét köztörvényes bűnözőnek kiáltják ki. Simonffy András nagyszerű történelmi kollázs-regénye a „Kompország katonái” mintha nem is létezne.
Hozsannákat zengenek a „lovastengerészről”, aki fia elrablását mentendő, egy klozet deszka fedelén írta alá a hatalom átadását rögzítő okmányt, hogy aztán elutazzon Portugáliába. Az amnézia azt is eltakarja, hogy a flotta nélküli tengernagy annak az államnak a katonái révén jutott hatalomra, amelyet irredenta propagandájában ellenségként kezelt. Majd erkölcsi egyenességét bizonyítva szövetségesének fogadott el Hitler táborában. S azután 1944 szeptemberében, amikor Románia egy ügyes húzással nemzeti identitását és határait mentve szövetségesből ellenség lett, esztelenül megtámadott. Ezzel gyakorlatilag betette a kaput a nemzetmentésnek. Már csak hab volt a tortán, hogy az októberi szerencsétlen kiugrási kísérlet során éppen azok az emberek árulták el az apostoli királyság kormányzóját, akiket húsz éves regnálása alatt a Ludovikán hűségre nevelt. Vajon mi iránt?
„Miközben évek óta egy szót nem ejtenek Variházy Oszkár vezette Budai önkéntes ezredről, melynek katonái tevőlegesen segítettek a németek kifüstölésében a fővárosból”
A történelem, a hadviselés kérdései lehetnek szakmai vita tárgyai, ha képzett és pártatlan emberek végzik. Úgy, hogy közben nem sértik meg egy a kontinens felszabadításáért húszmilliónál is több emberét feláldozó nép önérzetét, büszkeségét. Bár 75 év telt el a II. világháború óta, sajnos a háborúk nem tűntek el, még Európából sem, gondoljunk a délszláv eseményekre. Vigyázzunk arra a konszenzusra, egyetértésre, amelyet milliók élete árán értünk el 1945-ben, ne csorbítsuk nagyszerűségét. Nincs az a politikai hozadék, ami ezt megérné, akárhonnan is fújnak a szelek. Lehet, hogy öreg kontinensünk jövője, léte függhet még ettől. Mert az a háború már Münchenben kitört…
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
