Kezdőlap » x-demokrata » A gyűlölet hideg lehelete
Egy tüntető Vlagyimir Putyint és Donald Trumpot ábrázoló plakátot tart a kezében egy Trump-ellenes tüntetésen 2017. április 15-én a kaliforniai Berkeley-ben #moszkvater

A gyűlölet hideg lehelete

Az információs háború modern harcosai az ötvenes évek stratégiáit porolják le

Egy tüntető Vlagyimir Putyint és Donald Trumpot ábrázoló plakátot tart a kezében egy Trump-ellenes tüntetésen 2017. április 15-én a kaliforniai Berkeley-ben #moszkvater
Egy tüntető Vlagyimir Putyint és Donald Trumpot ábrázoló plakátot tart a kezében egy Trump-ellenes tüntetésen 2017. április 15-én a kaliforniai Berkeley-ben
Fotó:EUROPRESS/Josh Edelson/AFP

Nem szeretem a hidegháborút. A forrót persze még kevésbé, bár szerencsére nincsenek róla személyes emlékeim. Hacsak azt a szánalmas imitációt nem nevezzük annak, amit egykor a szegedi Zalka laktanyában és Sándorfalván a kihelyezéseken felkészítés gyanánt gyakoroltunk. Nem volt felemelő érzés, amikor véletlenül mindig akkor érte atomtámadás a szakaszt, amikor sáros vagy bogáncsos terephez érkeztünk. Arra sem szívesen emlékszem vissza, amikor a főtörzs harsány röhögés közepette ásatta a lövészárkot egy hatalmas fa tövében. Ezekről ma már alkalomadtán jót anekdotázunk, a hidegháború szó hallatán azonban még mindig megborzongok. Talán azért, mert ifjúságomat végigkísérte az imperializmus és a nyugati kapitalisták elleni „harc”, amelynek jegyében nemcsak takarót kellett varrni a szegény vietnamiaknak, de később az olimpiai szeminárium görögországi utazására sem kaphattam útlevelet, mert korábban tolmácsként állítólag olyan titkok birtokába kerültem, ami felboríthatta volna a két tábor közötti egyensúlyt.

Ehhez képest manapság újra hidegháborúról beszélünk.

„Visszatér a másikat szavakban megsemmisítő, gyűlölettől áthatott retorika, az ideológiai szembenállás”

A sajtó nyelve sokszor a már elfeledett múltat idézi, és komoly amerikai tábornokok is úgy beszélnek az orosz elnökről, mint egykor Hruscsov Kennedyről. Ebben a legszomorúbb talán az, hogy most az egykor a szabadság megtestesülésének hitt nyugati oldalról kell végighallgatni mindazt, amit egyszer a „béketáborban” már végigéltünk. Persze, tudjuk, hogy a másik oldalon akkor is üvöltöttek a hangszórók, csak mi azt nem hallhattuk. Legfeljebb a Szabad Európa rádió recsegő, el-elúszó hullámhosszán. No, most eljött az ideje, hogy ezt a hiányt bepótoljuk.

Mindez egy nyugalmazott lengyel tábornok, Alfred Kszycki írását újraolvasva jutott az eszembe, amelyet egyesek már egyenesen a 21. század Dulles-terveként aposztrofálnak. Mert miről is értekezik a múlt század hetvenes éveit idéző stílusban a derék katona? Természetesen Oroszország feltartóztatásának módszereiről. A civilizált világ nevében leszögezi, ahogy a Szovjetunió esetében tette a Nyugat, úgy most is az ideológiai alapokat kell mindenekelőtt lerombolni. Kszycki szerint Oroszországnak mára egyetlen ilyen bástyája maradt, a második világháborúban aratott nagy győzelem. A tábornok nem teketóriázik. A valóban a civilizáció nevében aggodalmaskodókat azzal nyugtatja, hogy a náci rendszer és a holokauszt már történelem, míg a Moszkva jelentette fenyegetés a jelen. Teszi ezt a „liberálbolsevikok” kizárólagossági igényével, a vitának, a kételyeknek helyet sem adva. Tudják, mint egykor, csak a másik oldalon.

A Berlinben élő „független” elemző arra szólít fel, hogy

„a tudományos és a publicisztikai térben diszkreditálni kell mindent, ami az oroszok vagy éppen a belaruszok világháborús szenvedéseit, áldozatvállalását idézi”

Mint fogalmaz, ennek jegyében a globális információs technológiák korában mindenekelőtt arra kell összpontosítani, hogy megosztva közöttük a megtestesült gonosz szerepét, egyenlőségjel kerüljön a Szovjetunió és a hitleri Németország közé. S hogy mindez a fiatalok agyába is befészkelje magát, Kszycki szerint olyan filmeket kell forgatni, számítógépes játékokat alkotni, dalokat komponálni, amelyekben az orosz katona Kutuzovtól Zsukovig a szabadság, a jólét és a civilizált világ eltaposója.

A tábornok a gyűlölettől elvakulva az orosz propagandának tulajdonítja Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Gyagilev nyugati népszerűségét is. A nyugati kultúrfölény érzésétől áthatva európai összehasonlításban másodlagosnak tartja mindezt, és nézeteit az oktatásban is általánossá tenné. Ugyanebben a szellemben Kszycki még az iszlám radikalizmus mögött is Moszkvát látja, oldalakon át sorolja, mit kell tenni a civilizált nyugati világ örök ellenségének, Oroszországnak a megtörése, eljelentéktelenítése érdekében.

Alfred Kszycki nem tesz mást, mint visszanyúl a múlt század ötvenes éveinek eszköztárához és retorikájához, leporolja a hidegháború amerikai ideológusainak munkáit. Köztük James Burnham stratégiáját, amelynek lényege, hogy a szovjetek gazdasági és kulturális gyengeségeire építve világméretű propagandaoffenzívát kell indítani. Burnham szerint az „offenzív politikai-felforgató hadviselés” célja a gazdasági nehézségek fokozása és a lakosság elégedetlenségének szítása.

Ezt a Szovjetunió visszaszorítását célzó stratégiát támogatta abban az időben John Foster Dulles külügyminiszter és George Kennan, a feltartóztatás doktrínájának értelmi szerzője is.

„A tábornok tehát az idő kerekét forgatná vissza, s extrémnek tűnő nézeteit manapság egyre többen osztják. Intézetek sora szervez konferenciákat az orosz propaganda megfékezésére”

Közben elfelejtik, hogy ugyanolyanná válnak, mint az egykori szovjet tábor propagandistái. Hát, ezért sem szeretem én a hidegháború kifejezést.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.