Kezdőlap » x-demokrata » A fősodor vaksága
Vlagyimir Putyin 2018 szeptemberében egy moszkvai hadiipari kiállításon #moszkvater

A fősodor vaksága

Nem gondolnám, hogy a nyugati újságírók propagandisták lennének. Egyszerűen csak nem akarnak látni dolgokat. Nem mernek, nem akarnak kilépni a jólfésült fiú szerepéből. S ez már több mint hiba egy kócos világban.

Vlagyimir Putyin 2018 szeptemberében egy moszkvai hadiipari kiállításon #moszkvater
Vlagyimir Putyin 2018 szeptemberében egy moszkvai hadiipari kiállításon
Fotó:EUROPRESS/Alexey NIKOLSKY/SPUTNIK/AFP

Oroszország, mint a piton lassan, de biztosan fojtja meg Ukrajnát. Ez a viselkedés komoly veszélyt jelent a fennálló világrendre, amely dzsungellé változhat, ahol az erősebb joga érvényesül. A nemzetközi közösség ezt nem nézheti tétlenül! Össze kell zárni Putyinnal szemben! Egy kicsit sem lehet elnézőnek lenni! Az agresszort meg kell büntetni! A The Wall Street Journal nem kertel, meg is mondja, miként. Le kell állítani az Északi Áramlat bővítését és fokozni kell a katonai jelenlétet a Balti-tengeren. Az európai fősodor csak tovább szigorítaná a szankciókat. Ebben a hangnemben kommentálja a nyugati sajtó a kercsi incidenst.

Mielőtt bárki félreértené – mondjuk, mert így jobban beleillenek a történtek a világképébe -, szögezzük le, hogy Oroszország e konfliktus egyik résztvevőjeként nem ártatlan bárány. Ellentmondást nem tűrően demonstrálta a három ukrán hajóval szembeni fellépéssel, hogy ki az úr a kercsi szorosban, ezáltal az Azovi-tengeren. Már csak azért is, mert igyekszik szavatolni a katonai szempontból nehezen védhető kercsi híd biztonságát. Nem utolsó sorban azért, mert az Oroszországot a Krímmel összekötő híd bárminemű károsodása a „nagyhatalmi” imázson ejtene csorbát. Szóval tisztában vagyunk azzal, hogy Oroszország keményen beleállt ebbe az incidensbe.

Mint ahogy azt is látni kell, hogy Ukrajna pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy megkérdőjelezze az Azovi-tenger feletti orosz fennhatóságot. S alig várta azt is, hogy kapjon egy nagy pofont, hogy aztán az áldozat szerepében a helyzetből mindent kihozzon. Felmutatva az agresszív orosz magatartást ismét felhergelje Moszkva ellen a mögötte álló Nyugatot, elterelje az ukrán társadalom figyelmét a súlyos szociális és gazdasági bajokról, az állam gyengeségéről és nem utolsó sorban a haza védőjeként beállítva felhozza kissé a tavaszi elnökválasztások előtt Petro Porosenko államfő ugyancsak megroggyant népszerűségét.

„Ehhez képest a nyugati fősodor média szinte fürdőzik a félelemben, s az egész incidensből csupán annyit akar megérteni, hogy Putyin Oroszországa halálos fenyegetést jelent Európára”

Orosz propagandáról beszél, miközben a cikkek sorából ordít az egyoldalúság, az előítéletesség és a szakmaiatlanság. Úgy tűnik, az újságírók többsége már teljesen beleélte magát a kommunikációs stratégák által rájuk osztott szerepbe. Így lassan már el is hiszi, hogy Putyin a főgonosz, Oroszország pedig, ha nem is az egész világot, de Európát fenyegeti.  A gyűlölet elvakít. Nem gondolom, hogy a Tagesspiegel, a Figaro vagy a Guardian újságírói propagandisták lennének. Egyszerűen csak nem akarnak látni dolgokat. Nem mernek, nem akarnak kilépni a jólfésült fiú szerepéből. S ez már több mint hiba egy kócos világban.

Ettől aztán a tájékoztatás sokszor egyoldalú. Adott esetben megemlítik ugyan, hogy Porosenko elnöknek ugyancsak jól jön ez a balhé, a hadiállapot kihirdetése a választások előtt, ám az fel sem merül bennük, hogy a konfliktust esetleg ukrán részről tudatosan provokálhatták ki. S ez akkor is igaz lehet az adott helyzetben, ha a Krím Oroszországhoz csatolása nemzetközi jogi értelemben legalábbis kérdéseket vet fel. Például azt, hogy az önrendelkezés vagy a határok megváltoztathatatlansága a fontosabb. Persze, hiába fejezi ki a referendum eredménye elvitathatatlanul a Krím lakosságának akaratát, ha „kis zöld emberkék biztosították” a népszavazás lebonyolítását. De ettől a még kiprovokálhatta a konfliktust az ukrán fél. Mint ahogy láthatóan rá is játszott arra, hogy az orosz válasz logikusan csak a kemény fellépés lehet. A fősodor elemzői azonban nem tudnak szabadulni a szegény, ártatlan Ukrajna és a gonosz, agresszor Oroszország szembeállításától. Így aztán azt sem látják vagy csak nem akarják látni, hogy Kijev szabad utat enged az agresszív nacionalizmusnak, sokszor semmibe veszi az oly sokat emlegetett európai értékeket, Porosenko a hadiállapot cinikus bevezetésével éppen a választások előtt gyengíti a demokráciát. Szóval, a világ finoman szólva sem olyen fekete-fehér, mint azt sokszor a fősodor láttatja.

S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az erődemonstráció, az erő alkalmazása messze nem csak Oroszország sajátja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Moszkva egy ideje már megengedi magának azt – a nemzetközi jog megsértését, az erő alkalmazását a történések saját olvasatának megjelenítését -, amit a hidegháború győzteseként közel két évtizeden át az Egyesült Államok kizárólag magának vindikált. S hát azon sem kellene csodálkozni, hogy Oroszországnak is vannak érdekei, amelyeket igyekszik is érvényesíteni. Már Zbigniew Brzezinski is megmondta, hogy a nagyhatalmi politika egy sakkjátszma. Így is kell hát hozzáállni a megértéséhez. Szekundálva vagy csak semleges szemlélőként, de elemezve. Lehet az értékeket abszolutizálva – persze csak az egyik oldalra érvényesnek tartva -, szende kislányokként, de inkább ravasz álszentekként fejcsóválva osztani az ítéletet, ám ennek nincs sok értelme. Maradjunk annyiban, hogy a megértéshez nem visz közelebb. A geopolitikai játszmákban az országoknak ugyanis alapvetően érdekeik vannak, s azok mentén is cselekszenek.

Aki ezt nem veszi figyelembe, az úgy jár, mint a mai európai fősodor média. Ha nem vigyáz, elszalad mellette a világ. S hogy ez naivitás avagy tudatos torzítás, azt döntse el a kedves olvasó!

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.