//A fősodor vaksága
Vlagyimir Putyin 2018 szeptemberében egy moszkvai hadiipari kiállításon #moszkvater

A fősodor vaksága

MEGOSZTÁS

Nem gondolnám, hogy a nyugati újságírók propagandisták lennének. Egyszerűen csak nem akarnak látni dolgokat. Sokszor nem mernek, nem akarnak kilépni a jólfésült fiú szerepéből. S ez már több mint hiba egy kócos világban.

Vlagyimir Putyin 2018 szeptemberében egy moszkvai hadiipari kiállításon #moszkvater
Vlagyimir Putyin még 2018 szeptemberében egy moszkvai hadiipari kiállításon
Fotó:EUROPRESS/Alexey NIKOLSKY/SPUTNIK/AFP

Oroszország, mint a piton lassan, de biztosan fojtja meg Ukrajnát. Ez a viselkedés komoly veszélyt jelent a fennálló világrendre, amely dzsungellé változhat, ahol az erősebb joga érvényesül. A nemzetközi közösség ezt nem nézheti tétlenül! Össze kell zárni Putyinnal szemben! Egy kicsit sem lehet elnézőnek lenni! Az agresszort meg kell büntetni! A nyugati sajtó most éppen az orosz csapatösszevonások kapcsán kongatja a vészharangot.

De az ilyen jellegű hangulat keltéshez a legtöbbször nem kell katonai típusú fenyegetés sem. Elég, ha az orosz elnök elenged egy a Nyugatnak nem tetsző, keményebb kijelentést. S Putyin egyre gyakrabban beszól, mert egyrészt fogytán a Kreml türelme, másrészt nem tartja már vissza semmi. A kelet-nyugati viszony ugyanis már jó ideje a mélyponton van. De térjünk vissza a nyugati sajtóhoz, amely Ukrajna kapcsán például mintha nem akarná látni, hogy a folyamatosan agresszort kiáltó Kijev egyre agresszívebben viselkedik. Hogy mást ne mondjunk, ma már ott tart, hogy rakéta támadással fenyegeti Oroszországot, és a Donbassz lerohanását helyezi kilátásba. Aztán meglepődik, ha Moszkva az asztalra csap. A nyugati sajtó azonban ebből is arra a következtetésre jut, hogy le kell állítani most éppen az Északi Áramlat bővítésének engedélyezését, és fokozni kell a katonai jelenlétet Kelet-Európában. S persze, már csak rutinból is tovább kell szigorítani a szankciókat.

„Mielőtt bárki félreértené – mondjuk, mert így jobban beleillenek a történtek a világképébe -, szögezzük le, hogy Oroszország egy ideje már komolyan beleáll a konfliktusokba, és sem a véleményét, sem pedig az érdekeit nem rejti véka alá. S ezek megvédése, érvényesítése érdekében akár bizonyos határokat is átlép. Mint egykori nagy ellenlábasa, az Egyesült Államok. Mert már elege van a kioktatásból, és abból, hogy nem tekintik egyenlő partnernek”

No, meg mint már említettük, abból is, hogy Ukrajna mindent megtesz a gyengítése érdekében. Sőt egyes ukrán politikusok már annyira beleélték magukat a háborúsdiba, hogy már a nyugati orosz megyéket is ősi ukrán földnek tekintik. Tudatosan teszik próbára Moszkva türelmét és idegeit. Néha úgy tűnik, arra játszanak, hogy kapjanak egy hatalmas pofont. Mintha tetszelegnének az áldozat szerepében, hogy aztán ebből a helyzetből mindent kihozzanak. Az agresszív orosz magatartásra mutogatva igyekeznek fenntartani az oroszellenesség tüzét a mögöttük álló Nyugatban, közben persze elterelik az ukrán társadalom figyelmét a súlyos szociális és gazdasági bajokról, az állam gyengeségéről, és nem utolsó sorban a hatalom a haza védőjeként beállítva magát tornázza fel megroggyant népszerűségét. Oroszország azonban átlát mindezen, és a Donbassz kérdését következetesen Ukrajna belügyének nevezi. Kijev pedig hiába várja, hogy az orosz csapatok bevonuljanak a keleti régiókba. Meg a a birodalmi nacionalizmustól túlfűtött, Novorosszijában gondolkodó oroszok, köztük ismert véleményformálók is.

„Ez a játék megy már 2014 vége óta. Az utóbbi időben csapatösszevonásokkal megspékelve. A nyugati fősodor média pedig szinte fürdőzik a félelemben, s az egész incidensből csupán annyit akar megérteni, hogy Putyin Oroszországa halálos fenyegetést jelent Európára”

Orosz propagandáról beszél, miközben a cikkek sorából ordít az egyoldalúság, az előítéletesség és a szakmaiatlanság. Úgy tűnik, az újságírók többsége már teljesen beleélte magát a kommunikációs stratégák által rájuk osztott szerepbe. Így lassan már el is hiszik, hogy Putyin a főgonosz, Oroszország pedig, ha nem is az egész világot, de Európát fenyegeti.  A gyűlölet elvakít. Nem gondolom, hogy a Tagesspiegel, a Figaro vagy a Guardian újságírói propagandisták lennének. Egyszerűen csak nem akarnak látni dolgokat. Nem mernek, nem akarnak kilépni a jólfésült fiú szerepéből. S ez már több mint hiba egy kócos világban. Mások egyszerűen csak fáradtak, és a teljesítmény kényszerben átveszik, amit ír a nyugati fősodor.

Ettől aztán a tájékoztatás sokszor egyoldalú. Adott esetben megemlítik ugyan, hogy Zelenszkij elnöktől sem ezt várta a világ, és ugyancsak jól jön neki a feszültség. De a többség mintha már el is felejtette volna, hogyan is kezdődött az egész konfliktus. Felidézem, azzal, hogy az EU három külügyminiszterének asszisztálása mellett az ukrán ellenzék megpuccsolta Viktor Janukovicsot. Így a választások helyett elszabadult a pokol, amely már Oroszország érdekeit veszélyeztette.

„S ez akkor is igaz, ha a Krím Oroszországhoz csatolása nemzetközi jogi értelemben kérdéseket vet fel. Például azt, hogy az önrendelkezés vagy a határok megváltoztathatatlansága a fontosabb”

Persze, hiába fejezi ki a referendum eredménye elvitathatatlanul a Krím lakosságának akaratát, ha „kis zöld emberkék biztosították” a népszavazás lebonyolítását. De ettől még kiprovokálhatta a konfliktust az ukrán fél. Mint ahogy láthatóan rá is játszott arra, hogy az orosz válasz logikusan csak a kemény fellépés lehet. Abban talán egyetérthetünk, hogy Oroszország megfosztotta az Egyesült Államokat attól a kiváltságától, hogy csak ő sértheti meg a nemzetközi jogot. Mert ugye, a politika ez nem szépség verseny, itt az érdekek mindent felülírnak.

„Éppen ezért érthetetlen, hogy az európai fősodor elemzői miért nem tudnak szabadulni a szegény, ártatlan Ukrajna, és a gonosz, agresszor Oroszország szembeállításától. Hiszen ők is látják, hogy a dolog ennél bonyolultabb. Vagy mégsem?”

Így aztán azt sem látják, vagy csak nem akarják látni, hogy Kijev immár évek óta szabad utat enged az agresszív nacionalizmusnak, sokszor semmibe veszi az oly sokat emlegetett európai értékeket. Szóval, a világ finoman szólva sem olyan fekete-fehér, mint azt sokszor a fősodor láttatja.

S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az erődemonstráció, az erő alkalmazása messze nem csak Oroszország sajátja. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Moszkva egy ideje már megengedi magának azt – a nemzetközi jog megsértését, az erő alkalmazását a történések saját olvasatának megjelenítését -, amit a hidegháború győzteseként közel két évtizeden át az Egyesült Államok kizárólag magának vindikált. S hát azon sem kellene csodálkozni, hogy Oroszországnak is vannak érdekei, amelyeket igyekszik is érvényesíteni.

„Már Zbigniew Brzezinski is megmondta, hogy a nagyhatalmi politika egy sakkjátszma. Így is kell hát hozzáállni a megértéséhez”

Szekundálva vagy csak semleges szemlélőként, de mindenképpen elemező attitűddel, a szemben álló felek érdekeit vizsgálva. Lehet az értékeket abszolutizálva – persze csak az egyik oldalra érvényesnek tartva –, szende kislányokként, de inkább ravasz álszentekként fejcsóválva osztani az ítéletet, ám ennek nincs sok értelme. A dolgok megértéséhez nem visz közelebb. A geopolitikai játszmákban az országoknak ugyanis alapvetően érdekeik vannak, s azok mentén is cselekszenek.

Aki ezt nem veszi figyelembe, az úgy jár, mint a mai európai fősodor média. Ha nem vigyáz, elszalad mellette a világ. S hogy ez naivitás, avagy tudatos torzítás, azt döntse el a kedves olvasó!

(Cikkünk 2021 november elején frissült)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.