„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Király Tibor László írása a #moszkvater.com számára
„A bánya állapotáról készült tanulmányok már több mint tíz éve jelezték a várható veszélyt. E jelzések ellenére nem tették meg a szükséges óvintézkedéseket a lehetséges károk elhárítása érdekében, aminek következtében megtörtént a katasztrófa. Az érinett személyek, vállalkozások tehát károsultak”
Fotó:EUROPRESS/Daniel MIHAILESCU/AFP
A sóbánya katasztrófájában minden benne van, ami a ’90 óta tartó liberális piacgazdaság és az úgynevezett demokrácia torzszülött eredménye. Egy társadalmi berendezkedésé, amelynek célja az engedelmesség érdekében az ember megfosztása szellemi-lelki energiájától, állati ösztönök szintjére züllesztése, hogy az önmagát demokratikusan kiválasztott „felső tízezer” korlátok és kontroll nélkül uralkodhasson az atomizált „magányos tömegen”. Amikor a perzsa Xerxész a görögök ellen indult, tanácsadói figyelmeztették, hogy a görög városok demokráciában élnek, erősek, veszélyes ellenfelek. Xerxész azt válaszolta nekik:
„Nem félek az olyan emberektől, akik hetente egyszer összegyűlnek a piactéren, és eskü alatt össze-vissza hazudoznak egymásnak”
Ideje lenne elkezdenünk félni.
A Parajd-szindróma
A parajdi sóbányában történtek tragédia, olyan természeti (?) katasztrófa, amely ott, és a ki tudja, majd idővel mekkora környezetben változtatja meg alapvetően az érintettek életét, az eddigi megszokott életformát. A beomlás óta már minden érintett elmondta a véleményét saját nézőpontja alapján. A kialakult helyzetre elhangzott magyarázatok, megoldási javaslatok, elképzelések tüneti kezelései mellett azonban – ha a dolgok mélyére tekintünk – egyáltalán nem esik szó azokról az okokról, amelyek, ha nem is közvetlenül, de alapjában ott vannak a bányatragédia hátterében, minden mai bajunkban, a kisebb vagy nagyobb egyéni és társadalmi tragédiáinkban.
„Lehet kártalanítani károsultakat, adakozni, támogatni, esetileg kezelni a parajdi szindrómát, a rendszerben meglévő hibák miatt azonban csak idő kérdése az újabb ön- és közveszélyes felelőtlenség”
A híreket olvasva úgy tűnik, hogy a kétségkívül hibás Salrom – a bányát üzemeltető vállalat -, a román állam és a bánya vezetőségén kívül mindenki csak felelősség nélküli áldozat. Így gondolják az érintettek, és így látja a Parajdért, parajdiakért aggódó világ. Biztos, hogy így van?
A mai közbeszédnek, közgondolkodásnak van egy, az utóbbi harminc évben kialakult, kialakított sajátossága. Az ezeket totálisan uraló, tematizáló politikum a sajtó közvetítésével elhitette az emberekkel az egy szavazatnyi kompetenciát.
„Az agyhalottá züllesztett, ideológiák és pártpreferenciák táborába kényszerített többségi társadalom pedig képtelen a józanság, a racionalitás, a valóság alapján értelmezni a világot”
Ehelyett vakon követi saját, önkéntesen vállalt szellemi-lelki karanténjának korlátait, mintegy elismerve, elfogadva, hogy a politikus és az általa menedzselt „szakember” a tudás és az igazság olyan letéteményese, mint ex cathedra a római pápa.
Témánk tekintetében túl messze vezetne ez a gondolatmenet, amely lényegében az egyén és az állam, illetve az államot képviselő politikai elit, a pártok lényegi viszonyát boncolgatná. Elég legyen annyi kitérőt tennünk, hogy a rendszerváltás előtti kommunista-szocialista berendezkedés az erőszakon, a megfélemlítésen, a hatalom kizárólagosságán alapult.
A túl költséges és tarthatatlan módszert felváltotta a társadalom számára megteremtett olyan „jólét”, amely az egyénnek elfogadhatóvá teszi az állam, a hatalom mindenhatóságát abban a reményben, hogy a jó gazda garantálni fogja a következő havi számlák rendezésének biztonságát, jut még az olcsó, kommersz élvezetekre is. Sőt, elérhetővé válik talán egyszer-egyszer az Adria, az ügyesebbeknek Tenerife is.
„Ebben a reményben adja fel az egyén a gondolkodást, a kritikus világszemléletet, ráhagyva a döntés lehetőségét azokra, akiket – bár látszólag ő választ, s mint ilyenek, őt kellene képviseljék -, azonban érdekük és helyzetük miatt lényegében az államot képviselik az egyénnel szemben”
Ami ebben a játszmában az egyén segítségére lehetne, a sajtó, amelyet azonban a kilencvenes évektől kezdve a privatizáció előbb bal- majd jobboldali umbuldáival egyre jobban pártok és ideológiák kiszolgálóivá züllesztettek. A sajtó elveszítette alapvető funkcióját, a hatalom mindenkori kontrollját. Művelői a pártatlan, objektív, sokoldalú tájékoztatás helyett szintén rögeszmék kiszolgálóivá váltak.
„A politikus ebben a rendszerben nem kérhető számon, nem vonható felelősségre. Az előbbieknek és ennek egyenes következménye, hogy az egyén – mintát követve – megfeledkezik saját felelősségéről, hárít, minden baj, probléma eredendőjének a rajta kívül álló politikát tartja”
Bármilyen furcsa is, de egész idáig Parajdról beszéltünk.
Csak a politika? – Egy tragédia mellőzött szálai
Sem az elsősorban magyar RMDSZ-politikusok, sem a bánya tulajdonosai, vezetői, sem a román állam felelőssége, mulasztása nem kétséges. A több mint 15 éve ismert probléma mellett mindannyian elmentek, hisz az utóbbiak számára fontosabb volt a természet uzsora-kihasználásával elérhető haszon, az előbbieknek a szavazat maximálás érdekében pedig kényelmes állapot volt a prosperáló Parajd és környéke.
„Annál is inkább, hisz az utóbbi harminc év alatt a természet adta lehetőségek kihasználásán, a turizmuson kívül nem volt az RMDSZ-nek egyetlen épkézláb, gazdaság fejlesztő, beruházásokat, munkahelyeket teremtő, eredményes elképzelése sem”
Szinte mindegy is, hogy a történtek után milyen odaadó szorgalommal kürtölik tele a világot az adakozások, a támogatások ügyében, az ezer éves történelmi örökség oda.
Sőt! A XXI. századi magasan civilizált, a világűrt kutató, a DNS-sel kísérletező homo sapiens saját önértékelésének euforikus bódulatában só-sivataggá változtatja a Kis-Küküllőtől csordogáló vizeket le, egészen Tiszáig, vagy még tovább is. 15-20 millió köbméter sós víz várja lent a mélyben, hogy kiszivattyúzzák. De hova? Pusztulnak a halak, a teljes ökoszisztéma a folyókban, ihatatlan a víz még az állatoknak is, öntözni szintén lehetetlen)
Ha lesznek is egyszer megnevezett felelősök – talán az éjjeliőr, esteleg valamelyik, a cégnél alkalmazott mérnök, vagy középvezető -, az már senkin nem segít. (Újabb, bukaresti verzióként olyan hírek és spekulációk jelentek meg a sajtóban, amelyek szerint egy kolozsvári civil szervezet, a Cholnoky Jenő Földrajzi Társaság tehető felelőssé történt parajdi bánya szerencsétlenségért.)
„A román állam elesik egy kis bevételtől, egyéb Székelyföldön úgysem érdekli, a bánya vezetői meg eléggé meggazdagodtak az elmúlt 30 évben, úgyhogy nem fog fájni a fejük saját jövőjüket illetően”
Aztán jöttek a politikusoktól megszokott mellé- és félrebeszélő, hárító magyarázatok. Az első ilyen reakció a vízbetörés okaként kézenfekvő módon a romániai erdőirtásokat nevezte meg. Bizonyára van alapja az állításnak, azonban a felelősség kérdésében jól el lehet bújni az errefelé közismert, és össznépi konszenzussal folytatott gyarapodás megnevezhetetlen végrehajtói mögé. A Kárpátok druzsbája, Verestóy már nincs az élők között, A Schweighofer, Holzindustrie már csomagol, bátran lehet rájuk fogni mindent. A székely faluban meg tíz-húsz évvel ezelőtt egyébként az járta, hogy errefelé azt nevezték üzletembernek, vállalkozónak, aki az éjjel az erdőről ellopott fát másnap jó pénzért eladta.
„Az erdőirtást, mint legfőbb okot hamar überelte a bukaresti Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter, aki szerint a hódok okozták a vízbetörést”
Miután a környezetvédők visszautasították a miniszter állítását, a közszolga még ennél is elképesztőbb historizálásba kezdett. „Mióta tudni a parajdi bányákban a szivárgásokról? Az egyik dokumentum, amit olvastam – egy szakvélemény –, azt írja, hogy 1762 óta. Akkoriban a problémás területeket bivaly bőrrel szigetelték, amelyet nagyon ellenállónak tartottak a sós vízzel szemben. A szivárgásokat bagatellizálták, és nem kapták meg a nekik járó figyelmet, ez vezetett a mai helyzethez.” – írta Mircea Fechet a Facebookon.
„Nos, semmi szükség tovább kutakodni a felelősség megállapítása ügyében. Napnál is világosabb, az eredendő bűnt, mulasztást Mária Terézia követte el”
A só, az önrendelkezés és az önámítás
Aztán megérkezett Parajdra a nagymértékben az erdélyi magyar szavazatokkal államelnökké előléptetett Nicusor Dan is. Díszes kísérettel, ott volt körülötte az összes ráérő RMDSZ figura Kelemen Hunortól a megyei elnökön át a helyi polgármesterig. Az államelnök együttérző volt, vigasztalt, ígért, ahogy az ilyenkor illendő. Az odasereglett parajdiak előtt szépen beszélt. Románul. Majd a kultúrházban válaszolt a parajdiak kérdéseire Kelemen Hunor társaságában. Dan is, Kelemen is természetesen románul!!!
„Az erdőirtást, mint legfőbb okot hamar überelte a bukaresti Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter, aki szerint a hódok okozták a vízbetörést”
Fotó:EUROPRESS/Daniel MIHAILESCU/AFP
Értem én, hogy a nagy bajban nem számítanak az olyan apróságok, mint kisebbségi jogok, önrendelkezés, nyelvhasználat. Székelyföldön törvény garantálja még a bíróság, a rendőr számára is, hogy ha az ember nem tud románul, akkor tolmácsot kell biztosítani számára.
„A székelység jogainak bátor harcosai között mégsem akadt senki, akinek egy villanásnyi megvilágosodása támadt volna, hogy hoppá, tulajdonképpen lazán túlléptek az egyik sarkalatos, kisebbségi jogon. A magyar érdekképviselet jelenlétében, annak asszisztenciájával”
Persze – jöhet az ellenérv -, hogy a parajdiak szinte mindannyian jól beszélik a románt, hisz főleg a hegyeken túli vendégekből élnek. Én azonban ismerek egy embert Parajdról, aki egy kukkot sem ért a románul. És ott volt a hallgatóságban. A közönség pedig hálásan, jó vastapssal honorálta államelnökének és politikai vezetőjének, hogy a székely identitásnak és a csak hőbörgő, autonomista politikai frázisoknak vajmi kevés a leszűrődése a székely hétköznapokba, különösen akkor, ha pénzről van szó.
„HA ÍGY MEGY TOVÁBB, LEHÚZZUK A ROLÓT” – PARAJDON A TÚLÉLÉSÉRT KÜZDENEK A VENDÉGLÁTÓSOK, PANZIÓSOK
A Székely Nemzeti Tanács facebook oldalán megjelent kép hűen tükrözi a székelyek véleményét arról, hogy hol kell keresni a felelősöket. Utalnék a bevezetőben az egyén és az állam viszonyáról írtakra.
„Vajon az egyénnek valóban nincs semmi felelőssége a történtekkel kapcsolatban? Hisz a várható problémáról mindenki tudott a Parajdon”
A bányai dolgozói – azt mondják – nem beszélhettek, mert meg voltak félemlítve. Hihető. Az egyes ember könnyen zsarolható, sarokba szorítható. Az ünnepnapokon a székelység váltig büszke közösségi erejére, az összetartásra, összefogásra. Ha egy fecske nem is csinál nyarat, de a bánya száznál is több – feltehetően parajdi dolgozója érzékelve a várható bajt, megfelelő időben, együtt, közösen lépett volna fel, kényszeríti akár sztrájkkal a tulajdonost a megelőző beavatkozásra, akkor talán elkerülhető lett volna a tragédia.
„Mit tehetett volna ez esetben a tulajdonos?”
Tudom, hogy manapság talán idealista elképzelés arra számítani, hogy egy spontán, alulról jövő szerveződés megszülessen. Ennél nagyobb illúzió talán csak az, hogy egy község, közösség vezetői vállalják fel saját, helyi érdekükben az állammal, mint tulajdonossal szembeni harcot. A korábbi kockázat- és áldozatvállalás helyett most eljött a kollektív könyörgés és sajnáltatás ideje, amelyben mindenki kiválóan teljesít.
„Épp úgy, mint vendéglátósok, panziósok. Helybéliek lévén, előttük is ismert volt, ismert kellett legyen a bánya problémája”
Mindenki hallgatott. Mert egyszerűbb volt a természet és az Isten adta ajándékot kihasználva esténként pörgetni az aznapi bevételt jelentő pénzkötegeket, megvenni a harmadik ötvenezer eurós terepjárót, kaszálni, amíg lehet, most meg úgy tenni, mintha a tizen- huszon év alatt annyit sem sikerült volna összerakni, hogy holnapra meglegyen a betevő.
„Egy vállalkozó attól vállalkozó, hogy különösképpen akkor, amikor érzékeli, tudja a vállalkozása alapját jelentő környezet problémáit, lehetséges változásait, előre gondolkodva több lábra állítja magát. Aki csak kihasználja az adottságokat, az csak élősködő”
Egy panziósnak, étterem tulajdonosnak azon túl, hogy fizikailag létrehozta a helyet, jóformán semmit nem kellett tennie a vállalkozás jövedelmezősége érdekében. A bánya ontotta-vonzotta a több százezer vendéget. Lehetett a hagyományőrző, házias, helyi specialitások marketingjébe csomagolva drága pénzen eladni a Kauflandban vásárolt zöldséget, húst. Az utcai árusok a parajdi són kívül felturbózhatták a választékot a made in China bóvlikkal, a lángost meg lehetett 18 lejért árulni az éhes turistáknak.
„A csapból is a szegény vállalkozók sorsa utáni aggodalom ömlik. A székely ehhez ért ma igazán itthon!”
Sajnáltatni magát, ha kell, ha nem Magyarország felé az elszakítottság szomorú-romantikus-szolidáris érzésére alapozva, Bukarest felé az elnyomott, diszkriminált kisebbségi lét nehézségeire hivatkozva, hogy innen is, onnan is jöjjön a sok pénz meg a turista.
A másik Parajd
„Nincs munkahelyem, de sok alkalmi munka adódott itt a bányánál, leginkább só pakolás. Ha segítenek is a bánya hivatalos dolgozóin, mi, akik alkalmakként dolgoztunk ott, nem kapunk semmit.”
A beomlások veszélye miatt több mint negyven családot, házat, panziót költöztettek el a veszélyeztetett területről. Pedig minden éjjel hallják a leomló sófalak robaját. Ennek a családnak a bennvalója nem volt közöttük. Vajon miért? Ők talán nem számítanak? Vagy nincs rokon, sógor, koma az elöljáróság felé?
Bukaresti matematika és méltányosság
Megjelent a parajdi vállalkozásokat támogató kormányrendelet, amelyet a korábbi Horeca támogatási programhoz hasonlítanak, amelyet a koronavírus-járvány idején vezettek be a turizmusból élő vállalkozások támogatására. Azt is támogatásként reklámozták, bizonyítandó az állam nagyvonalúságát. Aztán a járvány lecsengése után jött sokaknak az értesítés, hogy 30 napon belül fizesse vissza a havi 150-250 ezer lej (120-180 ezer forint akkoriban), amit 4-5 hónapig kapott.
A Parajdnak szánt állami támogatás lényege: „A program keretében a Parajd közigazgatási területén található turisztikai – beleértve a gyógyturizmusban és vendéglátásban tevékenykedő – vállalkozások a 2024. évi árbevétel 15 százalékának megfelelő támogatásra jogosultak, legfeljebb 300 ezer euró értékben. A program költségvetése összesen 100 millió lej, a becslések szerint körülbelül kétszáz vállalkozás lehet jogosult támogatásra.
(Forrás: Székelyhon.ro → https://szekelyhon.ro/aktualis/udvarhelyszek/nem-bfutnak-messzirer-a-parajdi-turisztikai-vallalkozok-az-allami-tamogatasbol)
Számoljunk csak! Minek is a 15 százaléka a 300 ezer? 2 millió Eur, tehát ennyi volt a tavalyi árbevétele annak a vállalkozásnak, amely most 300 ezer Eur támogatást kap. Átlagban, ha a 200 támogatásra jogosult vállalkozást nézzük az 1,5 milliárd Lej keretből 150 ezer Eur jut egy cégnek, ami 1 millió eurós éves árbevételt jelent átlagosan.
„Ha Parajd elveszíti az évi 600 ezer vendéget, a panziók, éttermek nyilvánvalóan el fogják bocsájtani a kihasználatlan munkaerőt, nem lesznek nyitva, így nem jelentkezik majd akkora rezsiköltség sem. Mire fogják fordítani a támogatást?”
Mi lesz a bérből, fizetésből élőkkel? Mi lesz azokkal, akik a bányához kapcsoló alkalmi munkákból éltek? Mi lesz azokkal a többnyire idősek által működtetett, be nem jelentett vendégházakkal, ahol egy-két szobát adtak ki a turistáknak, és a kicsi nyugdíj, meg a háztáji mellé ez hozott valamit a konyhára. Mi van, mi lesz a sóssá vált, ihatatlan Kis-Küküllő mentén élőkkel, a gazdákkal, akik nem tudnak öntözni, nem tudják itatni az állatokat?
„Számtalan, megválaszolatlan, talán megválaszolhatatlan kérdés. Az azonban biztos, hogy a támogatásokkal, adományokkal ideig-óráig lehet csak elevickélni. Hosszútávú, élhető jövőképre lenne majd szüksége Parajdnak”
Székely horror a romok felett
Az első ötlet hamar meg is született. A pénz, a turizmus mindenek felett. Van rá pár kiváló példa Székelyföldön. A vízzel elárasztott Bözöd, amely örök mementó kellett volna legyen holmi brutális, embertelen diktatúra idejére emlékeztetve a jövő nemzedéket. Ehelyett kiparcellázták, eladták a tó körül az utolsó négyzetmétert is, s ma vásárhelyi románok és magyarok vidáman nevetgélve miccseznek, szemetelnek, úszkálnak a régiek ma vízzel borított portái felett.
Hiába, jó bevétel ez a magán embereknek is, meg az önkormányzatnak is.
Vagy a Székelyszentléleken megépített horror-Jézus, amely nem elég, hogy a modernitás lepedőjébe csomagolt visszataszító ábrázolás, de ráadásul a turisták csigalépcső segítségével megmászhatják Jézust, egész a töviskoszorúig, hogy meggyalázva minden keresztény erkölcsöt, a szobor lábainál elfogyasztott söröktől erőt merítve gyönyörködjenek a Krisztus fejéből eléjük táruló panorámában.
„Ezek mintájára Parajd Drakula-park építésében látja a jövőt”
Az ötlet kitalálói száznál is több aláírással fordultak a Drakula-park megálmodójához, Lénárd András vállalkozóhoz, hogy Csíkszereda helyett Parajdon valósítsa meg azt az atrakciót, amelyhez sem a csíki, sem a parajdi székelységnek semmiféle múltban gyökerező köze nincs.
Parajd, 2030 – a székely Drakula
Ez az Andris gyerek volt az, aki sok évvel ezelőtt megálmodta, hogy az Úz-völgyi patakra mini villamos erőműveket fog építeni Székelyföld áramellátásának biztosítására. A romániai magyar református egyház nyugdíjpénztára is kisebbségi tulajdonosként, de lehetőséget látott a tervben. Kaptak is talán a magyar államtól meg a Magyar Villamos Művektől néhány milliárdot, amelyek segítségével sikerül brutálisan tönkre tenni a környezetet. Amikor pedig kiderült, hogy rosszak voltak a számítások, az MVM nagyvonalúan kivásárolta cégből Lénárdot potom 30 millió euróért.
„Az Úz-völgyében azóta is ott éktelenkednek a félbe hagyott építkezés nyomai, csövek szanaszét”
Lénárd viszont mégiscsak igazi székely, eközben gründolta a Csíki Sört, amely nem kevesebb magyar segítséggel robbant be a piacra. Aztán hogy, hogy nem, tavaly ez is csődbe ment, Lénárd András kiszállt az üzletből.
„De hát, három a magyar igazság. A Drakula-park talán bejön neki. Bár a parajdiak helyében óvatos lennék”
Nem tudom, hogy a csíkiak mekkora lelkesedéssel fogadták a Drakula-park oda álmodott tervét, de Udvarhelyen valaki úgy kommentálta a parajdiak ötletét, hogy ha megdöglött az én tehenem, dögöljön meg a szomszédé is.
Tessék mondani, miért ül mindenki fordítva a lovon?
Abszurd a felvetés, de játsszunk el a gondolattal. Parajdon mindenki támogatásért, adományért könyörög mindenfelé. Holott, ami történt, az egyszerűen egy cég felelőtlen, gondatlan gazdálkodásából fakadó giga kár, amely százakat, ezreket érint. Ez a cég a SALROM, amelynek többségi tulajdonosa a román állam.
„A bánya állapotáról készült tanulmányok már több mint tíz éve jelezték a várható veszélyt. E jelzések ellenére nem tették meg a szükséges óvintézkedéseket a lehetséges károk elhárítása érdekében, aminek következtében megtörtént a katasztrófa. Az érinett személyek, vállalkozások tehát károsultak”
Munkahelyek elvesztése, bevételkiesés, elmaradt haszon, ingatlanok értékcsökkenése stb. Mind a felelősség megállapítása, mind károsultak kártalanítása érdekében indított per egy jogállamban meg kell, hogy álljon a lábán a bíróság előtt.
„A gyors segítség, támogatás nem megoldása a problémának, pusztán morális felelőssége és kötelessége bármely államnak kárt szenvedett polgáraival szemben”
A helyzet további abszurditása, hogy a felelősség megállapítását mindenki attól a vállalattól, kormánytól, államtól várja, amely mulasztásai révén valójában alperes kellen legyen az ügyben.
Nincs egész Székelyföldön egyetlen tyúkperes ügyvéd sem, aki felvilágosítaná a parajdiakat, aki felvállalná az állammal szemben ezt precedens értékű ügyet? Hol vannak az RMDSZ jogászai? Hát persze, kényelmesebb könyörögve koldulni, hogy segítsetek, mint szembe menni az állammal, mert akkor még a végén ugranának miniszteri, államtitkári bársonyszékek.
„Teljesen mindegy, hogy mekkora az esélye Romániában sikerre vinni a pert, a jog a lényeg és az igazság, valamint annak bizonyítása, hogy az állampolgár nem idősek otthonában kegyelemből pátyolgatott alany”
Az állampolgár jogait érvényesíteni akaró és képes szuverén jogi személy.
Amerikában hány meg hány ilyen ügyet nyertek meg a károsultak akár az állammal, akár multinacionális cégekkel szemben?! Nézzék meg Julia Roberts filmjét, az Erin Brockovich-ot, vagy a Dupont elleni per történetét 1998-ból. Majd gondolkodjanak.
Nem pusztán tragédia – FIGYELMEZTETÉS
Ami Parajdon történt, bármikor és bárhol megtörténhet. Nem sóbányával, de akár árvizekkel, viharokkal, földrengéssel. Sőt, napjainkban közel vagyunk ahhoz, hogy egyértelműen az ember legyen közvetlen okozója saját tragédiájának.
„A háború, az élő természeti környezet gátlástalan, felelőtlen kifosztása, a homo sapiens szellemi és erkölcsi lepusztulása, a piaci kapitalizmus mindent felülíró egoizmusa, a Nyugat magából kifordult liberalizmusa mind előjelei egy globális katasztrófának”
Teljesen mindegy, hogy hívő emberként Isten figyelmeztető jelét látod a parajdi tragédiában és a hozzá hasonló eseményekben, vagy ateistaként a természet megerőszakolásának megfizetendő áraként értelmezed a történteket. Mindkét esetben ugyanaz a következtetés vonható le, globálisan és lokálisan lassan tartalmukat, jelentésüket vesztik az olyan szavak, mint gondolkodás, kreativitás, szabadság, erkölcs, értelem.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
